Dédapámék megalapozták a magyar futball sikereit – Borbás Barna monográfiája Borbás Gáspárról

– Könyvének előszavában leírja, hogy apai nagyszüleit alig ismerte, és mindössze nyolcéves volt, amikor az édesapja elhunyt autóbalesetben. A dédapja, Borbás Gáspár 1976-ban, kilencvenkét évesen halt meg. Kik voltak a családból a forrásai a kötet megírásához?

– Az apai nagynéném a harmincas éveiben járt, amikor a dédapám meghalt. Tőle sok mindent hallottam. Az érdeklődés azonban már korábban felébredt bennem iránta. Tizenöt éves lehettem, amikor Nagy Béla, az FTC legendás krónikása megkeresett bennünket, hogy nézzük meg az alakulófélben lévő Fradi-múzeumot. Átszellemült lelkesedéssel beszélt arról, hogy mekkora futballista volt a dédapám, tőle hallottam ezt először. Attól kezdve igyekeztem összegyűjteni a róla szóló újságcikkeket, és azt is felfedeztem, hogy minden magyar sporttörténeti könyv jegyzi a nevét. Gyermekkoromban sok sportágat kipróbáltam a vívástól kezdve a teniszen át a síelésig, de a foci nem nagyon érdekelt. Később aztán kirajzolódott előttem, hogy a dédapámnak közéleti érdeklődése is volt. Olvastam az ügyvédi tevékenységéről, arról, hogy Bajcsy-Zsilinszky Endre mozgalmához tartozott, és a második világháborúban zsidókat mentett. Történelem szakos egyetemistaként egyre többet foglalkoztam a személyével, de nem voltak igazán jó forrásaim, csak kevés dokumentum jelent meg minderről. Családi anekdotákat hallottam, ám nevek és konkrétumok nélkül. Sokkal gazdagabb az az anyag, ami a levéltári kutatások során került elő. Ezeket áttanulmányozva jöttem rá:

a dédapám története teljes, és nem csupán sporttörténeti érdekesség.   

– Dédapja 1901 és 1916 között futballozott. Először három évet az FTC-ben játszott, aztán ötöt a MAC-ban (Magyar Atlétikai Club), majd hatot ismét a Ferencvárosban. A zöld-fehérektől vonult vissza. Könyvéből egyértelműen kiderül, hogy a kezdeti időkben a magyar labdarúgás kiemelkedő alakjai – így a dédapja is – elsősorban a jómódú polgári rétegből kerültek ki. A hőskorban nem a szegények sportja volt a foci, hiszen a játékosok nem kaptak pénzt a teljesítményükért.

– Sokféle neve van ennek a korszaknak, nevezik amatőr időszaknak is. Ez nem azt jelenti, hogy a focista rossz, csak azt, hogy nem kap fizetséget. Hívják a magyar futball polgári korszakának is, ami nagyjából az első világháború végéig 1918-ig tartott. Dédapám 1916-ban vonult vissza a focitól, rajta kívül mások is abbahagyták ekkor, vagy meghaltak a háborúban. Azt nem sikerült kikutatnom, hogy ő miért nem került ki a frontra.

Több csapattársáról tudjuk, hogy jelöletlen sírokban nyugszanak, például Koródy Károly, aki a korszak egyik legnagyobb futballistája volt, és 1917-ben, mindössze harmincévesen halt hősi halált.

Az Osztrák–Magyar Monarchia 1918-as összeomlását követően válságspirálba kerülnek a Monarchia volt országai. Az, hogy valaki passzióból futballozik, érthetetlenné válik, egyre többen kereseti lehetőségként tekintenek a focira, hiszen jegybevétel akkoriban is volt. A világháború idején jótékonysági mérkőzéseket rendeztek, amelyek bevételeit erdélyi menekültek megsegítésére fordították. A játékosok viszont valóban nem kaptak pénzt. Ahogyan nőtt a foci iráni érdeklődés, úgy egyre inkább egzisztenciális kérdéssé vált a labdarúgók helyzete. A könyvem a magyar labdarúgó-válogatott első győztes mérkőzésének 120. évfordulójára jelent meg: 1903. április 5-én a reprezentatívok – így hívták akkor a válogatottunkat – dédapám és Minder Frigyes góljaival 2:1-re legyőzte a cseheket a Millenárison, mindössze hétszázötven néző előtt, akik még a keménykalapos, polgári réteghez tartoztak. Ám nem telik el tíz év, és a meccsekre már tíz-tizenötezer ember jár, messze nem csak a polgári közegből. A korabeli sajtóban diszkréten úgy fogalmaznak: az alsóbb osztályok, vagy az állóhelyek közönsége. Ők már nem feltétlenül azért járnak meccsre, mert megragadja őket a sport ethosza, vagy mert polgári időtöltésnek tekintik ezt, hanem a feszültséglevezetés, a „jó balhé” kedvéért. Mint gyakran ma is.

Nagyon korán kialakul a csapatok körül a törzsi típusú rajongás is. Az eltömegesedés, a durvaság megjelenése elidegeníti a futballtól az olyan embereket, mint a dédapám.

Jellemző, hogy 1912 áprilisában a németek elleni válogatott mérkőzés után négy fradista, köztük a dédapám, sztrájkba lép, mert a közönség „lepfujolta” őket. A végeredmény egyébként 4:4 lett. A nyilatkozat szerint, ha ez így megy tovább, nem hajlandók pályára lépni. Képzeljük el ezt ma, amikor ezerszer több szidalmat kapnak a játékosok! Azoknak a futballistáknak azonban, akik nem fizetségért, hanem puszta lelkesedésből és bajtársiasságból sportoltak, már ez is túl soknak számított.

– Nagyon érdekes, hogy 1916-os visszavonulása után Borbás Gáspár szinte egyáltalán nem járt meccsekre, de még évtizedekkel később, a tévében is csak alig-alig nézte meg az utódait. Vajon miért?

– A későbbi nyilatkozataiból világos:

neki ez a játék már nem az a játék volt.

A futball szervezése, finanszírozása és társadalmi környezete is hatalmasat változott a kezdetek óta. 1926-tól idehaza is teret nyer a professzionalizmus, ami egyfelől felpörgeti és kiszélesíti a focivilágot, másrészt végérvényesen lezárja a polgári amatőr korszakot. Több pénz, nagyobb tét, több feszültség: elszaporodnak a korábban rendkívüli eseménynek számító bundázások és más, a pénz elosztásához kötődő botrányok, s a két világháború között a politika is egyre inkább beteszi a lábát a foci világába. Az egykori rövidnadrágos srácok, akik a tornateremből és a grundról indulva, puszta lelkesedésből építették fel a magyar futballt, sok esetben nem tudtak mit kezdeni ezzel. Borbás doktor sérelmezte a bújtatott játékosfinanszírozás, az „álamatörizmus” terjedését. Kilépése után huszonhárom évvel, 1940-ben látogatott ki először egy meccsre, mert érdekelte az új doktor klasszis, Sárosi György. Élete vége felé nagy szeretettel fogadta az őt felkereső újságírókat, fradistákat, szívesen beszélgetett velük a régi időkről. A jelen futballjával kapcsolatban viszont tartózkodóan, kritikusan fogalmazott.

– A jogi végzettségű Borbás Gáspár, miután visszavonult, fővárosi tiszti alügyész lett, de 1921-ben eltávolították e tisztségéből, mert szabadkőműves-páholy tagja volt. Nem ellentmondás ez: a kereszténynek, nemzetinek elkönyvelt FTC egykori játékosa szabadkőműves lesz?

– A dédapámnak élete végéig tartó, súlyos sérelme volt, hogy eltávolították tiszti alügyészi pozíciójából, gyakorlatilag kirúgták. Puhára esett, mert nyugdíjazták, de mindössze harminchét éves volt ekkor. Az édesapja tiszti ügyész volt, ezért dédapám ezt olyan példaképkarriernek tekintette, amit maga is szeretett volna befutni. A családban soha nem beszélt arról, hogy milyen okból távolították el. Én is csak levéltári kutatásaim során tudtam ezt meg. Ő maga írta le egy önéletrajzában, hogy a szabadkőműves tagsága miatt építették le. A szabadkőművességgel kapcsolatban rengeteg volt az előítélet, s ez máig így van. Nem akartam ennyivel elintézni a kérdést, alaposan utánajártam az ügynek. Kiderítettem, hogy dédapám a Corvin Mátyás-páholy tagja volt. A szabadkőműves páholyok iratai megvannak az Országos Levéltárban. Rengeteg jegyzőkönyvet átnéztem. Dédapám 1915-től az 1920-as betiltásig volt tag. Kevés témához szólt hozzá. A dokumentumokat átkutatva rájöttem: az, hogy valaki akkoriban szabadkőműves volt, a gyakorlatban nem jelentett semmit. Páholytag volt a dualista Magyarország első és utolsó miniszterelnöke, idősebb Andrássy Gyula és Wekerle Sándor, Ady Endrétől Karinthy Frigyesig a művészvilág számos alakja, Ravasz László református püspök és sok protestáns lelkész is. A katolikus klérus tagjai nem, mert nekik tiltva volt. Rendkívül heterogén társaság volt ez. A Corvin saját besorolása szerint is konzervatívabb páholynak számított, olyannyira, hogy IV. Károly 1916-os koronázásakor például díszülést tartottak. Az, hogy valaki tagja a nemzeti tizenegynek, a Ferencvárosnak és mellette páholytag, nem zárta ki egymást, már csak azért sem, mert az FTC alapító elnöke, Springer Ferenc maga is szabadkőműves volt, mégpedig ugyanabban a páholyban, ahol Brüll Alfréd, az MTK elnöke. A Tanácsköztársaság bukása után, a Horthy-korszakban bűnbaknak kiáltották ki a páholytagokat. Máig éljük ennek a propagandának az utóhatásait. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne lettek volna köztük veszélyes eszméket hirdető, felforgató figurák is, például Pogány József, a Tanácsköztársaság egyik népbiztosa, aki személyesen tiltotta be a Nyugatot, amely ugyancsak tele volt szabadkőművesekkel. Itt sem működik tehát a leegyszerűsítő magyarázat. A Corvin Mátyás-páholy például programot dolgozott ki a pálinkafogyasztás és a pornográfia ellen, mondván, mindkettő súlyosan veszélyezteti a társadalom erkölcsiségét. Ezt akár a Katolikus Egyház is megfogalmazhatta volna.

– Dédapja a budapesti Piarista Gimnáziumba járt és ott érettségizett, később viszont ateista lett. Ennek ellenére mindhárom gyermekét keresztény szellemben nevelte, pap testvérével, Borbás Sándor atyával pedig mindvégig kiváló volt a viszonya.

– Bárhogyan alakult is a dédapám személyes hite, a piarista szál nagyon fontos az életében:

a gimnázium tornatanára mutatta be őt Stobbe Ferencnek, a magyar futball egyik atyjának; tőle tanulta a szabályokat is.

Ami a katolikus pap öccséhez fűződő viszonyát illeti, nagynénémtől tudom, hogy életük végéig összejártak, valódi testvéri kapcsolat kötötte össze őket. Sándor atya keresztelte az összes gyereket és unokát, fotók őrzik ennek emlékét. Abban, hogy a dédapám ateista létére is keresztény szellemben nevelte a gyermekeit, nagy szerepe volt a dédanyámnak, Csákány Klárának, aki a hitét mélyen megélő asszony volt. Családi anekdotákból tudjuk, hogy froclizták is egymást ezzel vasárnaponként, amikor dédanyám az unokákat is magával vitte a szentimrevárosi Szent Imre-templomba. De a dédapámtól durvaságot soha nem hallottak a hittel kapcsolatban. Szövetkezeti vezetői korszakában írt néhány tanulmányt, ezek alapján egyértelmű: vallotta a történelmi materializmust, de elutasította a marxista szocializmust. Bírálta a kapitalista berendezkedések vadhajtásait, és a magántulajdon alapján álló, szociális érzékű, harmadikutas megközelítéseket preferálta.

– A közügyek iránt élénken érdeklődő Borbás Gáspár a Bajcsy-Zsilinszky Endre-féle Nemzeti Radikális Párthoz csatlakozott, majd a Polgári Szabadságpárthoz, amelyet Rassay Károly neve fémjelzett. A rá jellemző harmadikutasság kicsit emlékeztet talán Németh László Kert-Magyarországára…

– A népi írókkal találhatunk kapcsolódási pontot. A Nemzeti Radikális Párt egyes vidéki „turnéin” Bajcsy-Zsilinszky Endre, Féja Géza és Borbás Gáspár közösen tartottak előadást az ország gazdasági helyzetéről a harmincas évek elején. Féja Géza a népi írók világának egyik teoretikusa, a Válasz című folyóirat egyik szellemi zászlóvivője volt. Érdekes, hogy dédapám először ebben a közegben talált politikai otthonra. Később átment a Rassay-féle Polgári Szabadságpártba, ami 19. századi értelemben vett polgári liberális alakulat volt, ez alkatilag közelebb állt hozzá. Elfeledett irányzat ez, nemigen szokás Rassayra hivatkozni, pedig neki semmi köze nem volt a Károlyi Mihály–Jászi Oszkár-féle októbrista liberalizmushoz, tehát nem az őszirózsás forradalom irányait követő demokrata volt. A Polgári Szabadságpárt Budapest-központú politikai csoport volt, a Budai Liberális Klubban vitatták meg az ország dolgait. Mindkét párt ellenzéki volt a Horthy-korszakban, németellenes, és elutasított mindenféle szélsőséget.

– Borbás Gáspár a vészkorszak idején segítette az üldözött zsidókat, sokak életét megmentette.

– Hozzáteszem, a kutatás kezdetén erről legfeljebb anekdotákat ismertem, a sajtóban csupán néhány elejtett utalás maradt fenn, konkrétumok a levéltári dokumentumokból derültek ki. Az egész történet kiindulópontja a személyes kapcsolati háló. Zsidó gépírónők dolgoztak az irodájában, és több zsidó származású ügyfele is volt. Az előbbieket nem bocsátotta el, vállalta értük a kockázatot, az utóbbiaknak pedig különféle adminisztratív módokon nyújtott segítséget a menekülésben és a vagyoneltitkolásban. Nagyon érdekes a Teller-szál, Teller Ede édesapjának, Teller Miksának a története, aki Borbás doktor régi barátja és kollégája volt. Ez a legjobban dokumentált anyag a zsidómentő tevékenységéből: nyomon követhető Teller, illetve a dédapám ügyvédi dossziéjából, valamint a Teller Edéről szóló állambiztonsági jelentésből is.

Az atomfizikus Magyarországon maradt családjának egyik fő segítője Borbás Gáspár volt: papírokkal, élelmiszerrel, pénzzel támogatta a megmenekülésüket. A kör pedig fokozatosan tágult,

így kerülhetett kapcsolatba a kecskeméti honvéd csapatkórházban elrejtett munkaszolgálatos század tagjaival, akik a háború után mások mellett neki köszönték a megmenekülésüket. A nyilas korszakban elterjedt a híre azoknak, akikhez segítségül fordulhattak a bajban lévők. Egy ügyvéd menleveleket vagy keresztleveleket tudott hamisítani, vagyonokat eltitkolni, elrejteni, és ezek akkoriban életeket és egzisztenciákat mentő tettek voltak. Valószínűleg szájról szájra járt az emberek között, hogy kik azok az ügyvédek, akik hajlandók ilyesmire, és nem „aladárként”, vagyis nem pénzért segítenek. Dédapám igazolási eljárásában fontos szál, hogy ő ezt nem juttatásért cserébe tette. Ez is az ellenállás egyik fajtája volt, hiszen nem csak fegyverrel lehetett részt venni az ellenállásban, mint a szintén fradista Tóth Potya István és a Dallam csoport nevű szervezet. Őt a nyilasok 1945 februárjában Kertész Géza korábbi válogatott labdarúgóval együtt kivégezték.

– Könyvében azt írja, hogy az ötvenes évek elején a dédapja felkereste Sebes Gusztávot, az Aranycsapat szövetségi kapitányát, aki bár hithű kommunista volt és gyűlölte a Fradit, mégis elintézte, hogy Borbás Gáspárt és családját ne telepítsék ki.

– A nagynénémnek konkrét emlékei vannak erről a korszakról. Elmesélte, az ötvenes évek elején a dédapámék felkészültek arra, hogy bármelyik nap kitelepíthetik őket, ezért nagy hajóládákba pakolták össze a holmijukat. Hosszan tartó, folyamatos készenlétben éltek. Nincsenek róla írásos bizonyítékaim, de állítólag a dédapám megkereste Sebes Gusztávot, akiről tudni lehetett, hogy utálta a fradistákat, de nagyon megbecsülte a válogatott labdarúgókat, kezdetektől fogva. Sebes tisztában volt azzal, hogy az Aranycsapat sikerei visszavezethetők az elődökig. Pontosan tudta, kicsoda Borbás Gáspár, és feltehetően tisztelettel tekintett rá. Ezért nem életszerűtlen az a családban fennmaradt történet, mely szerint a dédapám Sebestől kért segítséget, hogy elkerüljék a kitelepítést. Ő pedig, mint a legfelsőbb elvtársakhoz bejáratos ember, el tudta intézni ezt. Dédapám nemzedékének életében a világháború, majd a Rákosi-korszak elképesztő zuhanást jelentett: az épített és összegyűjtött vagyon részbeni megsemmisülése, az elszegényedés, a társadalmi kirekesztés időszaka volt ez. Az a 19. század végi polgári világ, amelybe a dédapám beleszületett, lényegében mindenestől eltűnt. Az 1956-ot követő tisztogatás részeként kizárták őt az ügyvédi kamarából. Magyarország első doktor labdarúgóját! Azért ezek nagyon nagy pofonok voltak az életében. Ennek ellenére élete végéig dolgozott, titokban sokan jártak hozzá, kikérték a véleményét jogi kérdésekben. Ezért pénzt kapott, ami zsebbe ment. A hatalom alámerülésre kényszerítette, s emiatt bizonyos értelemben elnémult: családi körben alig beszélt a múltjáról, nem adta tovább a történeteit, az eszméit, az elveit, amiket korábban hirdetett. Életének történéseit, elképzeléseit a gazdaságról, a társadalomról morzsákból raktam össze.

Ezek az elnémulások, a megszakadó szellemi hagyományok nagyon jellemzők a 20. századra.

– Mindezek ellenére úgy érzem, hogy Borbás Gáspár mégiscsak teljes életet élt. Most pedig elkészült ez a könyv. Mondhatom, amit Nagy Béla elkezdett, azt Ön befejezte.

– Sok mindenben tudtam építeni mindarra, amit Nagy Béla elkezdett, létrehozott. Amit a könyvemben leírtam, az mind ellenőrizhető forrásokra támaszkodik. Egyébként a fradista hagyomány szerint a Ferencváros első bajnoki gólját is a dédapám szerezte, nyilatkozott is erről, de ezt egyetlen korabeli újság sem írta meg. Nem nevesítik az első FTC-gól szerzőjét, így ezt én sem írhattam minden kétséget kizáróan a nevére. A dédapám teljesítménye, élete egyébként önmagáért beszél, nem kell túlszínezni.

– Most, hogy megírta a könyvét a Fradi egyik legendájáról, milyen érzések vannak Önben?

– Minél többet tudtam meg róla, annál inkább fölerősödött bennem az érzés, hogy leszármazottként és történészdiploma tulajdonosaként is állapotbeli kötelességem megírni az életét.

Felelősséget érzek a megismert sorsokért, történetekért, amelyekből jól körvonalazódik a 20. századi magyar polgárság helyzete, részben tragédiája.

Ezenfelül határozottan úgy látom, hogy dr. Borbás Gáspár személyén keresztül emléket állíthatunk egy elfeledett nemzedéknek, amely megalapozta a magyar futball első ragyogó sikereit, amelyekre aztán építkezhettek az utánuk jövő nemzedékek. Végezetül egy mélyen személyes vonatkozás is eszembe szokott jutni. Kicsi gyerekként vesztettem el mindkét nagyapámat és az édesapámat is. Persze a traumák okozta sebek idővel meggyógyulnak, de valamifajta hiányérzet mindig megmarad. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy ha a csak így, az írásain és a történetein keresztül is, de párbeszédet folytathattam a dédapámmal, aki nagyszerű sportoló és igazi polgár volt. A kutatói énem természetesen végig azon volt, hogy háttérbe tolja a személyes motivációkat. Hiszen a történet, ami összeállt, messze nem csak nekem, nekünk érdekes, hanem olyasmi, amihez nagyon sokan tudnak kapcsolódni ebben az országban.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. szeptember 3-i számában, Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.