Enzo Bianchi: Az imádság – Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek

Az Új Város Alapítvány gondozásában megjelent könyvében Enzo Bianchi azokat a gyermekeket szólítja meg, akiket a szüleik megtanítottak imádkozni. Felnőttként az ő életükben is elérkezik a pillanat, amikor megkérdezik: „mi értelme van az imának, miért kell rendszeresen imádkozni, és mit is jelentenek azok a szavak”, amiket rengetegszer hallottak. Könyvének megírásakor a szerző felidézte a gyermekkorát, milyen kérdéseket tett fel akkoriban, de aztán ráébredt: ezek a kérdések elkísérnek bennünket egész életünk során, egészen addig, „amikor már nem lesz szükség szavakra, mert személyesen találkozunk Istennel, és szeretetben egyesülünk vele”.

Enzo Bianchi megállapítja: Isten bennünk él, nem azért, mert rátaláltunk, nem is azért, hogy vágyaink beteljesüljenek.

Ő már eleve ott van bennünk, függetlenül attól, hogy mi figyelmesek vagyunk-e erre a jelenlétre, hanem magának Istennek ajándékaként, melyet az ő Igéje által nyújt át nekünk.”

Az Ószövetség készület erre a befogadásra, a végső gesztust pedig Isten teszi meg azzal, hogy Jézusban emberré válik: „Az Ige testté lett, és köztünk lakott” (Jn 1,14). Azt, hogy Isten bennünk él, az imádságban fedezhetjük fel leginkább, itt szólítjuk meg és hívjuk őt. Hatalmas és mindent elsöprő ez a jelenlét, „ám néha végtelenül csendes”. Isten hallgatása azonban soha nem jelent közömbösséget, „ez inkább az Ő szabadságának a jele, Ő a saját tetszése szerint cselekszik”.

A könyv írója megvilágítja: amikor a saját szavainkkal próbálunk imádkozni, a Szentlelket fogjuk hívni. Jézus ugyanis biztosított bennünket arról: „Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja a Szentlelket mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle!” (Lk 11,13). Csak a Szentlélek tud olyan szavakat előhívni belőlünk, „amelyek megszólítják az Atyát, a dicsőítés, a hála és a kérés igazi szavait: a Szentlélek sugalmazza nekünk ezeket, Ő segít, hogy rátaláljunk azokra a szavakra, amelyekkel elérhetjük Istent.”

Enzo Bianchi kiemeli: Jézus is imádkozott. Nyilvános működése közben rendszeresen vonult el imádkozni, leginkább éjjel vagy kora hajnalban: ilyenkor elment egy „elhagyatott helyre”, „visszavonult”, „egyedül” „a hegyre” (Mt 14,23; Mk 1,35; Lk 5,16; 9,18), vagy pedig „szokása szerint az Olajfák hegyére ment” (Lk 22,39).

Lukács evangélista hangsúlyozza leginkább, hogy Jézus mennyit imádkozik. Ezek az imák mindig életének és küldetésének a legintenzívebb és legfontosabb pillanataihoz kapcsolódnak:

imádkozik, amikor Keresztelő Szent János megkereszteli (Lk 3,21–22), a tizenkettő kiválasztása előtt (uo. 6,12–13), a Tábor-hegyi színeváltozáskor (uo. 9,28–29). Jézus imája nagyon személyes hangú imádság, amelyben Apának szólítja Istent, és ettől válik olyan meghitté az imaszöveg. Példájából és tanításából lehet megragadni a keresztény ima néhány fontos alkotóelemét.

Lényeges, hogy mielőtt imádkozunk, béküljünk ki testvérünkkel (Mt 5,23–24, Mk 11,25), hiszen a szeretet abban áll, hogy szeretjük még az ellenségeinket is, és jót akarunk tenni azokkal, akik gyűlölnek minket (Lk 6,27). Ez legyen a kiindulópont, amikor beszélgetni kezdünk Istennel. Imádkozni azt is jelenti, hogy kérünk valamit Istentől, amire szükségünk van, de Jézus nevében kell kérnünk (Jn 14,13) – ez egyrészt azért van, hogy az imánk Jézus imájával egyesüljön, aki „Isten jobbján van, és közben is jár értünk” (Róm 8,34; Zsid 7,25), de elsősorban azért, hogy az imánk hasonlóvá váljon Jézuséhoz, és olyan érzéseink és gondolataink legyenek, mint neki. Egyébként éppen ez az ima célja, hogy Isten akaratát teljesítsük, és nem az, hogy Isten a mi akaratunkat teljesítse. Nem Isten szeretettervét kell megváltoztatnunk az imádságunkkal, azt, amit elgondolt rólunk, hanem

Isten ajándékait kell befogadnunk, amiket az imában kapunk. Azok formálnak majd át, és hoznak összhangba az ő akaratával.

Nagyon lényeges az is, hogy alázattal kell imádkoznunk, mint a vámos tette: „Istenem, légy irgalmas hozzám, bűnöshöz!” (Lk 18,13). „A háromszorosan Szent Isten előtt senki nem állhat meg, aki magát felértékeli, csak az, aki tudja magáról, hogy bűnös.”

A könyv írója figyelmeztet: bár még az egyéni imát is az egész emberiséggel való közösségben kell végezni, a közös imánál ezt a közösséget kell különösen szem előtt tartani, hiszen Jézus Krisztus biztosított minket arról: „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20). Lényeges az is, hogy folyamatosan fohászkodjunk, ne fáradjunk bele az imádkozásba. Ez nem azt jelenti, hogy állandóan imaszövegeket ismételgetünk, hanem azt, hogy gondolatainkat Isten felé irányítjuk. „Szüntelen imádkozni annyit tesz, mint soha nem abbahagyni a beszélgetést Istennel, hallgatunk és figyelünk egymásra, valamint szólunk egymáshoz, tehát nem szabad hagyni, hogy a szeretetkapcsolat megszakadjon amiatt, amit csinálunk.” Épp ellenkezőleg: ha találkozunk másokkal, foglalkozunk valamivel, vagy pihenünk, ezek mind lehetőségek arra, hogy a meghitt párbeszéd konkrét formát öltsön.

Enzo Bianchi kiemeli a Jézus által nekünk ajándékozott imádságot, a Miatyánkot, amely „egyszerű, mégis nagyon gazdag ima”, minden lényeges dolog megtalálható benne, amit csak imában kérhetünk. Nincs benne semmi fölösleges, semmi olyan, ami csak díszítőelem lenne, hogy tetszelegjünk vele a többi ember előtt. Nem véletlen, hogy a Miatyánkot imádkozza minden keresztény az egész világon Jézus kora óta napjainkig, mindenki a saját nyelvén.

A kötet szerzője így foglalja össze az imádság lényegét: „Az Úr szól a szívünkhöz. Ő keres minket, Ő hív, Ő kérdezi az embert, és csak azt szeretné, hogy meghallgassuk és befogadjuk Őt. Az imádság az Isten szeretetére adott válaszunk.”

A könyvet Angela Marchetti grafikái díszítik. A grafikus Sienában született, dizájnerként kezdte pályafutását, majd elismert könyvillusztrátor lett.

A kötetet Bodroghi Csilla fordította.

Enzo Bianchi: Az imádság – Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek
Új Város Alapítvány, 2024

Bodnár Dániel/Magyar Kurír