Ez lesz a vég nélküli vég – Emlékezés Boldog Scheffler János szatmári vértanú püspökre

1950. május 4-én a román pártállam megszüntette a szatmári egyházmegyét, és főesperességgé fokozta le. Scheffler János püspököt május 20-án a politikai rendőrség elé hívatták, másnap pedig miniszteri táviratot kapott Bukarestből, hogy azonnal Körösbányára, az ottani ferences kolostorba kell távoznia. Egy nap haladékot kért, hogy titokban kinevezhesse és meghatározhassa a helyettes ordináriusok rendjét.

1952. március 10-én Körösbányán letartóztatták, és koholt vádak alapján a Belügyminisztérium fogdájába, majd szeptember 12-én a hírhedt jilavai börtönbe szállították. A börtönben embertelen bánásmódot szenvedett el. Fizikailag és lelkileg is gyötörték, például összeesésig hordoztatták vele a nehéz, fából készült keresztet.

Scheffler János püspök közel három hónapot töltött el a jilavai börtön földalatti celláiban, ahol minimális higiéniai körülmények között éltek a foglyok. A december 4-i hideg-meleg vizes fürdetés következtében súlyosan megbetegedett. December 5-én már nem tudott felkelni, és 1952. december 6-án hajnalban elhunyt. Utolsó szavaival cellatársát, Dan Mizrahy román-zsidó zongoraművészt bátorította, Szent Ágoston szavaival: „Domnule Dan, Ibi vacabimus et videbimus… Videbimus et amabimus / Amabimus et laudabimus / Ecce quod erit in fine… sine fine.” (Dan úr, „Amit hittem és hirdettem, azt látni fogom. Amit látok, azt örökké imádom, ez lesz a vég nélküli vég.”). Mizrahy szerint Scheffler János, bár már a hatvanon túl volt, soha nem panaszkodott sem fizikai, sem lelki szenvedéseire. Cellatársaival mindig szívesen beszélgetett, és kedves, meleg mosolyával bátorította őket, hogy ne adják fel a reményt a kiszabadulásban. Kiválóan beszélt románul és németül is, és mindenkihez a saját nyelvén szólt, erősítve ezzel a reményt és kitartást a nehéz időkben.

Temetési szertartását a pártállam által elítélt Vormittag Imre temesvári pap végezte. Földi maradványait a jilavai ortodox temetőben helyezték nyugalomra, egy már mások számára kiásott sírban, keresztbe fektetve. Koporsó nem jutott neki, de a temető tulajdonosa, Teodor Totolici, aki a börtön ortodox lelkészeként is szolgált, pontosan megjegyezte a sír helyét, biztosítva ezzel, hogy emléke és nyughelye ne vesszen feledésbe.

Mivel nem érte meg saját perét, anélkül halt meg, hogy elítélték volna. 1953 márciusában tárgyalták volna a perét Nagyváradon.

Haláláról a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye csak 1953 márciusában értesült. Scheffler püspök példás élete és vértanúsága gyorsan ismertté vált a hívek körében.

Több mint egy évtizeddel később, 1965 őszén engedélyezték csak a hivatalos szervek földi maradványainak exhumálását és hazaszállítását. Czumbel Lajos ordinárius Galambos Ferenc segédlelkészt bízta meg azzal, hogy Jilavára utazzon és hazavigye a püspök maradványait. Az esti órákban és másnap hajnalban ásták ki a sírt, és az ortodox pap segítségével pontosan megtalálták a koporsó nélkül eltemetett holttestet. A püspök földi maradványait rövid beszentelés után Galambos Ferenc egy bőröndben hazaszállította Szatmárnémetibe. Ott Scheffler János püspök csontjait lemezkoporsóba helyezték, majd a székesegyház kriptájában, Hám János püspök koporsója mellett helyezték örök nyugalomra.

A rendszerváltás után, 1990-től kezdve nyíltan lehetett beszélni Scheffler János vértanúságáról. Reizer Pál szatmári püspök 1994-ben kezdeményezte boldoggáavatási eljárását, amely során történészek és teológusok gyűjtötték össze életének és vértanúságának részleteit. A boldoggáavatási akták 1996. december 5-én kerültek Rómába. 2010-ben XVI. Benedek pápa jóváhagyta a vértanúságát elismerő dekrétumot, és 2011. július 3-án került sor boldoggá avatására Szatmárnémeti régi főterén, tizenötezer hívő jelenlétében ünnepelték Boldog Scheffler János vértanúságának elismerését és példájának felemelő tanúságtételét. A boldoggáavatási szertartást Angelo Amato bíboros, a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának prefektusa vezette. Ekkor helyezték földi maradványait végleges nyughelyére, a székesegyház jobboldali mellékoltárához.

Forrás és fotó: Szatmári Római Katolikus Egyházmegye

Magyar Kurír