Filmek, melyek rólunk is szólnak: Futni mentem, És mi van Tomival?

Hétköznapjaink szereplői kicsit unalmasak is, problémáik egyáltalán nem alkalmasak arra, hogy köréjük épüljön egy film. Sokkal érdekesebb egy titkos ügynök, egy szuperhős, egy marcona katona, egy hajdanvolt király vagy éppen egy sorozatgyilkos élete. Pedig igazán szívesen vennénk, ha egy-egy film végre nem olyan emberekről szólna, akik távol vannak a mi világunktól, akik nem is valóságosak számunkra, akiknek a gondjaival igazából nem tudunk azonosulni. A Futni mentem, valamint az És mi van Tomival? című filmek pont azért érdekesek, mert kicsit rólunk is szólnak.

Vera (Udvaros Dorottya), aki nemrég vesztette el a férjét, összehívja három lányát egy családi kupaktanácsra. Dorina, a legidősebb (Tenki Réka) határozott ügyvédnő, aki a karrierje miatt inkább nem kezd tartós kapcsolatba. Kata, a középső (Lovas Rozi) mesekönyv-illusztrátor, két nagy gyereke van, de az apjukkal (Bányai Kelemen Barna) soha nem házasodtak össze. Emmának, a legkisebbnek (Trill Beatrix) nincs rendes munkája. Eddig csak zűrös férfiakkal hozta össze a sors, most éppen a főnökével kavar, illetve az kavar vele. Vera röviden arról tájékoztatja gyermekeit, hogy apjukkal összeállítottak egy bakancslistát. Szépen végig is próbálták mindazt, ami szerepelt rajta, ám az apa halála miatt egyvalami teljesületlenül maradt. Ez pedig a maratoni futás, amit Vera a gyerekeivel együtt szeretne megvalósítani, váltó formájában. Méghozzá úgy, hogy apjuk urnáját is magukkal vinnék egy hátizsákban. (Erről Darvasi László sorai jutnak az eszembe: „Nincsen templomuk, nincsen temetőjük.”) A lányok hallani sem akarnak róla, mivel nem érnek rá, nincs kedvük hozzá, csapnivaló a kondijuk, és egyáltalán, mi ez az őrültség.

Ha Herendi Gábor legújabb alkotását – amely egyébként a cseh Nők, ha futnak (Ženy v běhu, 2019) remake-je – megemlíti valaki, rögtön azzal kezdi, hogy a rendszerváltás utáni időszak legnépszerűbb filmje lett. Vagyis már eleve úgy nézzük, hogy azon morfondírozunk: Vajon mit esznek ezen az emberek? Végül sok kérdésre választ kapunk, de erre biztosan nem. A filmnek kétségkívül sok az erénye. A karakterek pont annyira vannak eltolva a vicces kategória felé, hogy nevethessünk rajtuk, de ne feszengjünk közben a szekunder szégyenérzettől. A párbeszédek is pörgősek. Amikor például Emma a futóedzővel (Ember Márk) beszélget – megfogadva, hogy az exeikről egy szó sem eshet, ám közben másról sem beszélnek –, az több mint humoros. A cselekmény felépítése is fortélyos, hiszen végül mind a három nő talál indokot arra, hogy komolyan, sőt, nagyon komolyan kezdjen készülni a versenyre. A magánélet és a karrier szembenállása éppúgy előkerül, mint a tartós kapcsolat lehetősége – horribile dictu a hűség kérdése –, és a romantikából is kapunk egy keveset. A három lány végül lefutja a neki szánt maratonszakaszt, ám az is kiderül, ez nem is olyan fontos. A lényeg egészen máshol van.

Persze akadnak a filmnek hiányosságai is. A reklámok erőltetése például kifejezetten kínos. A film vicces ugyan, de egy szatíra mélységét meg sem közelíti. A környezetemben is sokan látták, s szinte mindenki úgy értékelte, hogy langyos vígjáték. De ez most dicséret volt vagy kritika?

Till Attila legújabb filmjét viszont alig látta valaki. Az És mi van Tomival? persze más kategória, hiszen az alkoholisták mindennapi küzdelmét mutatja be, ez pedig egyáltalán nem valami felemelő. Már csak azért sem, mert mindannyian tudjuk, mekkora társadalmi és személyes problémát jelent nálunk is az alkoholfüggőség.

Sanyi, az egykor jobb napokat látott bábművész (Thuróczy Szabolcs) és csoporttársa, a szintén alkoholista Pali (Polgár Tamás) elindulnak, hogy megkeressék Tomit, aki egy ideje nem jár el az alkoholbetegek gyűlésére. Közben megismerjük Sanyi történetét: hogyan lett a kollégákkal töltött részeges estékből függőség, s miként jutott el Sanyi felesége (Fodor Annamária) és lánya (Tóth Zsófia) odáig, hogy minden kapcsolatot megszakítottak a férfival.

Till Attila sajátos road-movie-ja sem tökéletes. Sok benne az esetlenség – bár az is lehet, hogy szándékosan –, a dramaturgia nagyokat zökken – a szakítást eredményező tragikus hajnal után a film lendületét veszti –, mint ahogyan Thuróczy Szabolcs alakításán kívül a színészi játék is hagy kívánni valót maga után. Mindezt azonban valahogy lényegtelenné teszi a mélységesen tragikus és mélységesen emberi téma. A film azt a küzdelmet mutatja be, amit egy alkoholbeteg embernek nap mint nap végig kell harcolnia. Hiszen az élet bármely nehézségénél ott van a jól ismert gyógyír, az alkohol, amiből neki bizony egy kortyot sem szabad meginnia. A film komoly erénye, hogy nem erőltet ránk valamiféle ideológiát vagy közérzetet. Arról szól, ami sajnos sokunkat érint, hiszen szinte mindenki látott már magából kifordult részeg embert, vagy találkozott olyannal, akinek az életét az italozás tette tönkre.

A filmben Sanyi és Pali elindul, hogy megkeresse Tomit. Vajon hányszor fordul elő velünk, hogy utánamegyünk annak, aki valahol elveszett? Nem feltétlenül az alkoholizmus bugyraiban, csak úgy, az élet nehézségei közepette. S vajon van-e bennünk akkora kitartás, hogy addig járjunk valakinek a nyomában árkon-bokron át, amíg végül meg nem találjuk? Csak remélni merem, hogy ha egyszer elveszek, valaki elindul, hogy megkeressen.

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. március 2-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.