Chiara Luce Badano 1971. október 29-én született Sasellóban, Észak-Olaszországban, a liguriai Alpok nyugati lejtőjén fekvő kis faluban. Első és egyetlen gyermeke volt szüleinek, akik tizenegy éven át vártak rá. Édesapja kamionsofőr, édesanyja háztartásbeli volt. Kilencéves korában ismerkedett meg a Fokoláre Mozgalomhoz tartozó gyermekekkel, ez rövid földi életének meghatározó eseménye volt. 1983-ban megírta Chiara Lubichnak, hogy az elhagyott Jézust jegyesének tekinti. Később rendszeresen levelezett az alapítóval, mamának nevezte, mert lelki édesanyjaként tekintett rá. Tizenegy évesen ezt írta: „Chiara, nem tudom szavakkal kifejezni hálámat, de tudom, hogy mindent neked és Istennek köszönhetek.”
Chiara kamaszkorát a barátok, a sport, az olvasmányok, a Fokoláre csoportjaival való találkozások határozták meg. Életvidám lány volt, nem tartozott a legjobb tanulók közé, a gimnáziumban osztályt kellett ismételnie. Ami megkülönböztette társaitól, az volt, hogy már egészen kiskorától kezdve lelkileg mélyen megérintette a megfeszített Krisztus és az ő legnagyobb fájdalma, amikor a kereszten úgy érezte, hogy elhagyta őt az Atya. Emellett Chiara legszebb játékait már négyévesen a szegény gyerekeknek adta. Hétévesen megtudta, hogy Afrikában vannak olyan gyerekek, akik éheznek, ezért úgy döntött, hogy megtakarított zsebpénzét elküldi megsegítésükre. Chiara teljesen magáévá tette a Fokoláre alapítójának gondolatát: „A szegények iránti szeretet nagy béke és reménység forrásává lesz, ha az ember meggondolja, hogy azt, amit a rászorulóknak tettünk, Jézus úgy tekinti, hogy neki tettük, s így Ő a mi adósunkká válik, és mi az Ő hitelezőivé.” Chiara Luce szinte sóvárgott arra, hogy kimutathassa Jézus iránti szeretetét a szegényekben, mert az igéjére hagyatkozott, és engedelmeskedett neki.
Nem sokkal a tizenhetedik születésnapja előtt, a harmadik gimnáziumi év elején Chiara teniszezés közben váratlanul éles fájdalmat érzett a hátában. Az orvosok egyszerű izomszakadásra gondolnak, de hamarosan elhangzott a kegyetlen diagnózis: oszteoszarkóma, az egyik legagresszívebb csontrák. Chiarát 1989 februárjában Torinóban megműtötték. Márciusban megkezdték a kemoterápiás kezelést. Édesanyja, Maria Teresia később elmesélte, hogyan tért vissza leánya a kórházból, amikor az első kezelés után szembesült vele, milyen súlyos a betegsége. Fájdalmas arccal dőlt le az ágyra. Maria Teresia beszélgetni szeretett volna vele, de Chiara megkérte, hogy ne most. Fél óra múlva mosolyogva mondta: „Most már beszélhetsz.” Az édesanya visszaemlékezései szerint lánya egy hónappal később megvallotta: ez volt élete legkeményebb, legdrámaibb fél órája, de ekkor történt az is, hogy
sikerült kimondania igenjét Jézusnak, aki valami nagyot, valami többet kért tőle”.
Florence Gillet kiemeli, Chiara teljes tudatossággal mondta ki az igent Jézusnak az elhagyatottságában, és ezt az igent ismételte meg a betegség minden váratlan helyzetében, ez az igen kísérte útját egészen haláláig. A betegség, a szörnyű fájdalmak hosszú hónapjainak vezérmotívuma ez volt számára: Isten akaratát nemcsak elfogadni, hanem akarni is. „Ha te akarod, Jézus, én is akarom.”
A kötet szerzője megállapítja, hogy Chiara Luce lelki élete egyetlen ívet ír le, melynek megérkezési pontja a halálát követelő betegség volt. „Innen, mint egy lépcsőfordulóról, új szintre lép, és új távlatok nyílnak előtte.” A benne zajló változás, ami olykor átlényegülésnek látszik, „a keresztre feszített Krisztusból kitörő Szentlélek műve”, azé a Léleké, melyet Jézus visszaad Atyjának: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23,46). Ebből a Lélekből bőségesen részesül az, aki egyesíti szenvedését Jézuséval. „Kimondott igene által Chiara Luce a pünkösd dimenziójába lép át.” Chiara Lucéban a Szentlélek tört fel, „aki csak egyesíteni és szeretni tud, aki az Atya és a Fiú közötti szeretetkapcsolat maga. Olyannyira ő uralkodott Chiara lelkén, hogy már nem egyedül él és hal meg, hanem a Lélek irányításával kapcsolatokat sző, erősít meg és táplál. Immár csak szeretni képes, és ebből a szeretet válasza, szeretetlégkör fakad.” A borzalmasan szenvedő Chiara lelkében a megszemélyesített Szeretet győzedelmeskedik, „és az értelmesség, a béke, az öröm teljességét adja neki.
Szenvedése belefullad a szeretetbe.”
Chiara Luce úgy értelmezte a szenvedést, ami vár rá, mint hosszú előkészületek utáni beérkezést. Azt mondta: noha ezt nem érti még, de Jézus felkészítette, hogy nagy fájdalmakat legyen képes elviselni. „Óh, mennyire szerettem volna megállítani azt a rohanó vonatot, amely egyre távolabb vitt! De még nem értettem. Túlzottan lefoglaltak az ambícióim, a terveim, és ki tudja még, mi minden, ami most annyira jelentéktelennek, haszontalannak és mulandónak tűnik. Egy másik világ várt rám, és nem volt más hátra, mint hogy ráhagyatkozzam. Most már egy csodálatos terv részének érzem magam, amely lassan-lassan tárul fel előttem.”
Amikor a torinói érsek meglátogatta Chiara Lucét a kórházban, megkérdezte tőle, miért ragyog annyira az arca, ő egyszerű szavakkal válaszol:
Erőfeszítést teszek, hogy szeressem Jézust.”
Florence Gillet hozzáteszi: ezzel a jánosi irányvonalat követte, mert hinni akart Jézus szeretetében, és vele akart maradni, rászegezte tekintetét, és osztozott szenvedésében. „A halálos betegség így az élet és a feltámadás jelévé válik.” Valóban tanúskodik az Igéről: „Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog” (Jn 11,25). Ez a magyarázata annak, hogy
nem a gyötrelmeket átélő Chiarát bátorítják, vigasztalják a látogatók, hanem ő az, aki reményt önt beléjük.
Florence Gillet leszögezi, hogy Chiara Luce hite egyszerre volt „csodálatos és egyszerű”. Szenvedélyesen szerette Jézust, követte az Atyához való visszatéréséig. Ő valóban az élő Isten igéjének tanúja volt. A könyv írója szerint „Ez az a hit, amit Jézus tőlünk kér, amiről tanúságot tettek az első keresztények, amit az Újszövetség közvetít, ami hegyeket mozgat és Isten életébe helyez minket.”
Florence Gillet: 15 nap imádság Chiara Luce Badano gondolataival
Új Város Alapítvány, 2020
Fordította: Paksy Eszter
Fotó: Merényi Zita
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria