Gyönyörűsége mindenkinek, aki látja – Kós Károly és az organikus építészet

Pontosan ez történik most a Műcsarnokban, ahol Kós Károlynak, a magyar organikus építészet ihletett mesterének szenteltek eddig még nem látott, teljes körű kiállítást. Kós Károly arca sokaknak ismerős lehet – nem túlzás azt állítani, hogy időskori fényképein olyan, mintha csak egy ősrégi, barázdált fatörzset látnánk magunk előtt. Horgas orra, előreugró álla jellegzetes, senkivel össze nem téveszthető, egyedi karaktert adott neki. Kós a művész, a tudós, a természettel harmóniában élő ember archetípusa. Azt mondták róla, hogy polihisztor; az is volt. Épületeket tervezett, regényeket, fontos és hasznos feljegyzéseket, leveleket írt, Erdélyben lapot szerkesztett. Hosszú élete során fa- és linómetszeteket készített, könyveket, folyóiratokat illusztrált, a harmincas években mintagazdaságot tervezett Kalotaszegen, tanított a pesti egyetemen és később a kolozsvári főiskolán, s részt vett a politikában is, amikor szükségesnek tartotta.

A modern világban már nincsenek igazi polihisztorok, manapság egyszerűen nem lehet ennyi mindenhez érteni, még akkor sem, ha valaki ezt állítja magáról a social media különböző felületein. Társszakmákat persze lehet művelni. Előfordulhat, hogy egy lakatosmester nemcsak hegeszteni tud, hanem, ha kell, betont is önt, vagy megjavítja a vizesblokkot, s van, hogy az újságíró nemcsak írni, hanem fényképezni is tud, (és néha még tördelni is). Persze mondhatja valaki, hogy mennyi mindenre képes volt Michelangelo, de azt is tudjuk, hogy akkoriban más idők jártak. 

Ám térjünk vissza most Kós Károlyhoz! Ha a nevét halljuk, elsősorban magas, hegyes szögben emelkedő, égbe nyúló tetejű, fatornyos házak jutnak eszünkbe, terméskőből vagy fából készült, falusi hangulatú építmények, a zsindelyes tető alatt megbújó kicsiny, keskeny ablakokkal. Ezek az épületek jellemzik leginkább az erdélyi származású építész munkáját.

Ez a fajta építkezési stílus évszázadok alatt jött létre a falusiak körében a magas hegyekkel övezett Erdélyben, főleg Kalotaszegen, ahol sokáig tart és kemény a tél, több az eső, és hosszabbnak tűnnek az éjszakák. A keskeny, magas, tornyos tetőkről előbb szakad le a hó és folyik le az esővíz. A kis méretű ablakok sem okoznak gondot, hiszen a lakók általában egész nap a földeken vannak, vagy iparosként dolgoznak valahol, és csak este térnek haza a munkából. A hosszú évszázadok tapasztalatai alapján kialakult népi építészeti stílus nem a véletlen műve. A parasztember mindent funkcionálisan épített, ehhez nem kellettek építészek, pontosan tudta, milyen lakóházra és melléképületekre van szüksége. Ez volt a minta a 20. század elejének művészei számára. Hiszen nem Kós volt az egyetlen, és nem is az első, aki ihlető forrásra talált a népi építészetben.

Kós Károly 1883. december 16-án született Temesváron, tiszteletére december 16-án ünnepeljük a magyar építészet napját. Középiskolai tanulmányait a kolozsvári református kollégiumban végezte, ezután beiratkozott a budapesti József Nádor műegyetem mérnöki szakára. Két év elteltével átjelentkezett az építész szakra, ahol 1907-ben diplomát szerzett. Kezdő építészként különböző irodákban dolgozott (Pogány Móric, Maróti Géza, Györgyi Dénes). Ebben az időben kezdte tanulmányozni Székelyföld építészetét. Tervezői munkájában elsősorban a kalotaszegi népi architektúra, az erdélyi népművészet és a történelmi építészeti emlékek motívumait igyekezett felhasználni. 1912-ben a Régi Kalotaszeg című, illusztrált építészeti tanulmányát a Magyar Mérnök- és Építész Egylet Czigler-érmével tüntették ki. 1916-ban őt bízták meg IV. Károly király koronázási ünnepsége díszleteinek tervezésével, olvashatjuk életrajzában.

A Műcsarnok kiállításán megtudhatjuk, hogy a magyar művészek ismerkedése az organikus építészettel finn–magyar kapcsolatok révén kezdődött. Akseli Gallen-Kallela Magyarországon rendezett kiállítást, és 1907-ben találkozott a Gödöllői Művésztelep tagjaival, Körösfői-Kriesch Aladárral és Nagy Sándorral, majd valamivel később magyar építészekkel is. Kós Károly 1910-ben látta a párizsi világkiállításon sikert aratott finn pavilont, amely nagy hatással volt rá. „Az 1900. évi párizsi világkiállításon általánosan feltűnt egy kisméretű pavillon (Gallen-Kallela Axeli és Gesellius, Lindgren és Saarinen). Egyszerű épület volt, szinte primitív. Külső megjelenésében falusi templomra emlékeztetett, de mégsem egészen. Alacsony falakra nagy piros cseréptető borult: az épület közepéből karcsú, ravasz hajlású torony (amolyan felfelé domború ívben vékonyodó, mint a körösfői templom tornya), a torony előtt a főbejáró: középkorira emlékeztető, de mégsem középkori, magas oromfalban félköríves bejáró kapuval. Ajándékot kapott a világ ezen a kiállításon: a kicsiny, szerény – finn pavillont.” (Pásztortűz, 1940)

A Műcsarnok tárlatán kizárólag eredeti tervrajzokat állítottak ki, egyetlen fénymásolatot sem láttam. A megsárgult, öreg, sokszor töredezett papírokon ott van még Kós keze nyoma. Igyekezett sok mindent maga csinálni egy-egy megbízás során; nem foglalkoztatott külön rajzolót, a számításokat is maga végezte, és mindegyik tervrajzra ráírta azokat. A vitrinekben remekül követhető egy-egy épületének alaprajza, oldalnézeti rajzai, és Kós mindig festett madártávlati képet is, színesben, hogy a megrendelő a tájba illesztve is el tudta képzelni, milyen lesz az épület, ha elkészül. 

Szembeötlő az egyik falon a zebegényi templom madártávlati képe, Kós akvarellje. Ez az emblematikus épület szinte a védjegyévé vált, akárcsak az állatkert, de arról majd később. Feljebb azt írtuk, hogy mindent maga tervezett – ez így is volt, főként a családi házak esetében. A nagyobb megbízásokon azonban társakkal dolgozott.

A templom tervezésének körülményeiről ezt írja: „Februárban szólt nekem Györgyi Dénes, hogy sürgősen készítsek vázlatot egy Zebegényben építendő katolikus templomocskára. A zebegényi nyaralók (Györgyiék is azok voltak) azt szeretnék, ha oda egy magyaros templom épülne.” 1908 februárjában születtek az első vázlatok, Györgyi Dénes részvételével. A végleges terveket Kós Jánszky Bélával készítette el. Az első tervvázlatok a puritán Árpád-kori templomokat idézik. A háromhajós templom belső terét robusztus oszlopok és boltívek határozzák meg, felette a mennyezet a markáns, ácsolt keretekkel beengedi a fényt. Az elkészült főhomlokzat összevethető korabeli nemzetközi példákkal, például Lars Sonck katedrálisával, amely a finnországi Tamperében épült (1902–1907). A belső teret Körösfői-Kriesch Aladár, a Gödöllői Művésztelep alapítója festette ki tanítványaival, 1914-ben. A templom 1909 szeptemberére készült el. A kivitelező, amint a kiállításon megtudhattuk, ifjabb Melczer Károly volt. Ő építette fel Kós saját házát is, a Varjúvárat. 

Egy fiatal, pályakezdő művészpalánta, mint amilyen Kós Károly is a volt a századelőn, inspirációkat keres, forrásokat, amelyekből ki lehet indulni. Így került a képbe Kalotaszeg és környéke – ne felejtsük el, hogy Kós erdélyi születésű volt. „Műegyetemi hallgató koromban nyaranta pár száz korona ösztöndíjat kaptam a Kultuszminisztériumtól, hogy bejárhassam Erdélyt, s tanulmányozhassam a népművészetet. E nagy hasznú tekergések után úgy háláltam meg Lippich Eleknek az ösztöndíj kieszközlését, hogy beszámolómat könyv formában írtam meg neki. Ezt a kicsi könyvet megírtam, illusztráltam, kalotaszegi fodorvászonba kötöttem, a feleségem pedig – akkor még jegyesem – hímzéssel díszítette a kötés vásznát. Nagyon tetszett Lippichnek, annyira, hogy írt róla a Magyar Iparművészetben.” (Kós Károly: Életrajz, 113.)

Kalotaszeg a történelmi Magyarország és Erdély jellegzetes tájegysége. Köves dombok, kevés termőföld és erdő jellemzi a területet. Néprajzilag zárt vidék, sajátságos hagyományokkal. Kós Károly bölcsője, ihletője, hiszen Kalotaszegtől nem messze született, és ott töltötte gyermekkorát. 1910-ben itt telepedett le, és itt élte életének nagy részét. 

A kiállításon, ahogyan korábban említettük, rengeteg a tervrajz, fénykép és más dokumentum. Most nézzük meg ezek közül az állatkertre vonatkozókat! Kós Károly és építész barátja, Zrumeczky Dezső 1908 júliusában járt Kalotaszegen. Vázlatfüzeteket rajzoltak tele az úton, és élményekkel gazdagodva tértek vissza a fővárosba, ahol a két pályakezdő építész egyedülálló lehetőséget kapott tapasztalataik hasznosítására. Budapest Székesfőváros Tanácsa megbízta Kóst és Zrumeczkyt az új állatkert legtöbb épületének megtervezésével, ami az első világháború előtti évtized egyik legérdekesebb és legegzotikusabb vállalkozásának számított. Ha a megbízás önmagában még nem is, de az állatkert megvalósítása során elnyert, egyre nagyobb mértékű támogatottság, elismerés, majd végül az egyértelmű siker alátámasztotta, hogy a Kós, Zrumeczky és társaik által képviselt építészeti ideál és filozófia egybeesett a nemzeti építészettel kapcsolatos korabeli hivatalos elképzelésekkel. 

A tárlaton részletes tervrajzokon tekinthetjük meg az állatkerti épületeket: a krokodilházat, a baromfiudvart, a madárházat és röpdét, a fácános házat, a norvég és a mókusházat. Persze nem maradhatott ki a kisrágcsálók és a kenguruk háza, ahogyan a zsiráfoké sem. A bölény- és bivalyháznak pedig még a makettjét is megtalálhatjuk a kiállításon.

A rengeteg látnivaló, tervrajz és dokumentum közül nem könnyű választani. Kós Károly magának épített sztánai családi háza, amit Varjúvárnak is neveznek, külön fejezetet jelent a Műcsarnok kiállításán. A lakóépület egyik szobáját könnyű anyagokból felépítve nézhetjük meg a kiállításon. A csillár és az üvegablakok az eredeti illúzióját keltik. 

„Szeretnék egyet. Szeretném megérni, hogy kicsiny-kis portámat rendben lássam, ahogyan én azt elgondoltam magamnak. Legyenek a földek tagban, gyümölcsfáim termők, pajtám tele, méhesem népes. Legyen minden gondosan gondozva, tisztán művelve, rendesen tartva. Szép legyen és gyönyörűsége mindenkinek, aki látja. Ezt szeretném megérni. Hogy kis gazdaságom, melynek minden rögét magam szereztem, minden füvét, fáját magam ültettem, minden épületét magam építettem, így szálljon az én maradékaimra.” (Kós Károly: Testamentum és agrikultúra, 1915)

A Kós 140 – Kós Károly műhelye című kiállítás szeptember 15-éig tekinthető meg a Műcsarnokban.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. június 30-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.