A fehér árnyalatai – Benkő Ildikó Mester című verséről

A Prágai Tamás-díjnak olyan jeles alkotók fölfedezését – és első kötetét – köszönhetjük, mint Hajós Eszter (Bejárati égbolt, Napkút, 2017) vagy Bánfai Zsolt (Terra, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2023). Benkő Ildikó Báránytánc című verseskönyve (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2019) is ebbe a találati sorba illik. E szakrális leheleteket soroló kiadványnak ezúttal csak mottószerű fölütését idézem ide:

Mester

Áldott csöndbe mártottál.
Simítok a vászonra
ezer tiszta és tört fehéret,
gyolcsfehéret, sófehéret,
holdezüstöt, bárányfehéret.
Csak Te vagy rajta
vérző, ujjongó, édes piros.

A nyelvtani második személy – megtámogatva a kötet kontextusával és a címbéli bárány jelölővel – a vers föliratát megszólításként azonosítja: Jézushoz mint Mesterhez beszél a szöveg. (A könyv versanyaga jellemzően törődött imabeszédet modellál; e mintázatból az olyan, tanító-önmegszólító jellegű, akár a szójáték komolyságát is vállaló szöveghelyek sem térülnek ki, mint a Helyed című, emlékezetes kétsoros: „Ne húzd ki magadat: a szeget / mely összetart földet és eget.”) 

Az első sor lakonikus megállapítása rejtett alannyal, ugyanakkor a nyitánnyá emelt jelző nemességével („Áldott”) alapozza meg a vershelyzetet. A szinesztéziás önmeghatározást („csöndbe mártottál”) a folytatás jelen ideje allegóriává rajzolja tovább: a beszélő mint ecset mozdul a jézusi/isteni kézben; az ember a szentség eszköze itt. Az igehasználat („Simítok”) lágy békességgel telíti a jelenetet; a vászonra (a változékony sors vásznára) kerülő fehér színvariációk – az „ezer” számnév számtalant imitáló közbejöttével – beszédes nevük révén („tiszta”, „tört”, „gyolcs”, „só”, „bárány”) mutatnak ki a poétikai térből; a „holdezüst” eközben gazdagító, mesei aurát von a lírai én köré (a holdszimbolikával a női minőséget is megidézve). 

A hétsoros költemény harmadik mondata (a számok jelképi erejétől se tekintsünk el) a vásznon egyetlen nem fehér színt nevesít, s azt a nagybetűs névmással („Te”) kiemelt jézusi alakhoz rendeli – és ottlétét a beszélőtől függetlennek tünteti föl („Csak Te vagy rajta”). A vér vizualitása (a költemény utolsó szava a „piros”) egyszerre nyitja meg az élet és a sebzettség jelentéstartományát; e látszólagos szélső értékek között a jelzőhalmozás („vérző, ujjongó, édes”) is feszültséggel telítődik. De ez inkább a megengesztelt elevenség, mintsem egy zaklatott ontológia jelzete. A megváltás alkímiája a Megváltót sem hagyja érintetlenül. 

A seb, ha stigma is: már sebezhetetlen.

Ennél tovább csak a pedig című, kétszavas kötetzáró vers merészkedik az ünnep kimondásában, az öröm hírelésében: „fölnevetnek sebeid”.

Fotó: Pexels

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. október 15-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.