„A lány, aki nem szólt senkinek, hogy létezik” – Fenyvesi Orsolya költői világáról

„…a költőkről is mesélt, akik káprázatokat keltenek,
és az időn túlról kacagnak…”
(F. O.: Ősvarázserdő)

„…arcukon a halhatatlanság,
hátukban az éjszaka.”
(Anne Carson: Vörös önéletrajza, ford. F. O.)

Kevés költő képes arra, hogy soronként meglepjen. Hogy krimiknek kijáró izgalommal vegyük kézbe egy-egy új könyvét. Hogy az olvasó azt érezze: költő ő maga is; vagy azzá volna jó válnia. Fenyvesi Orsolya friss prózakötete („mágikus ars poeticája”), A minótaurosz és én is a szerzőtől megszokott, kísérletező szertelenség jegyeit viseli magán. És közben visszamenőleges figyelmet irányít az alkotó korábbi munkáira is.

Kezdetektől saját hang, szuverén látásmód, fölismerhető versbeszéd a Fenyvesi Orsolyáé. Műveiben a női léttapasztalat ősiségét, az átlelkesített test élményeit, a család és az emberiség közti távlatváltásokat mesebeli ártatlanság színezi át. A fiatal magyar irodalom igen jellemző művelete emellett az artisztikus műfaji kódok átigazgatása populáris zsánermintázatok (fantasy, sci-fi, horror, weird…) közé. A spekulatív fikciós gondolatiság összekapcsolása archaikus-atavisztikus eszméleti hagyományokkal a Fenyvesi-szövegvilágnak is kedves szokása.

E költészet asszociációs könnyedsége álomi/látomásos világalkotásából (mert világérzékeléséből) következik. Ez képesíti maradandó trópusokra és szentenciás ráismerésekre egyaránt. A hús-vér érzékelés érzéki mélysége és a fogalmi retorika levegős eleganciája úgy adódik össze Fenyvesi Orsolyánál, hogy poézist olvasunk, de sorai mesékre, mítoszokra, mágiákra hangolnak. (A szerző mesekötetei és lírai kisprózái ugyanezt az éretten gyermeki látásmódot hasznosítják; de műfordításainak övezetét is másvilági napok sugarazzák be.)

Már első kötete (Tükrök állatai, 2013) feledhetetlen lírai axiómákat nyújtott át, mítoszi hangfekvésben: „Angyalok leszünk / anélkül, hogy előtte állatokká váltunk volna” (A képzeletbeli világháború) – „Az idő / lemeztelenedik / a formák páternoszterében” (Fata morgana). A folytatás (Ostrom, 2015) sem adta alább profán misztikánál, lett légyen szó a fájdalom historikus távlatairól vagy a tárgyi-természeti környezet törvényhozó autonómiájáról: „Bújj a seb mögé, annyi évszázad / fájt már helyetted!” (Különös középkor) – „Hogyan fázhatok ilyen közel a Naphoz?” (Gravitáció télen) – „Erdőbe lépve a madarak átlátszóvá válnak” (A történetmondás kudarca).

A harmadik munka (A látvány / Kommentárok meg nem írt versekhez, 2018) egyidejűleg kísérlet és konfesszió: lapjain töredék és reflexió párbeszéde bomlik ki meggyőző egyensúlyban; a „mélytengeri” verssorok (a páros lapokon) és a hozzájuk társuló esszéfutamok (jobbra szerkesztve) álmokról, identitásról, hitről, írásról, természetről és kapcsolatokról, kapcsolódásokról (vagy azok lehetetlen voltáról) vallanak. A látvány… ilyesformán formabontó esszé a költészetről (mely maga is, és eleve, formabontás – formabomlás?), pontosabban egy költői szubjektum önismereti útjairól.

„Hiszek valakiben, akinek társszerzője vagyok.” (11.) Kardinális mondat. S hogy kinek lehetünk társszerzője? A nyelvnek? Az olvasónak? Az Istennek (isteneknek? angyaloknak?)? Amíg a szerzés társat ígér, a kérdésbe sem muszáj belehalnunk. A szó, a vers, a jelentés anyagot és anyagtalant átható energiái legalábbis egy biztató bizalmasság ígéretét hordozzák: „A költészet képes arra, hogy minden egyes életet láthatóvá tegyen. Emberit és embernélküli-embertelent. Ezért várok arra, ami engem keres, miközben tapodtat sem mozdulok – hogy megszeressen. Egyébként csak évszakoknak kellek, hogy kivéreztessenek.” (27.) – „Más testében nem jut számomra hely. De a jelentés mindig a testen kívül esik, sőt zuhog. // A versek azonban az én testemben történnek meg.” (75.) – „A versek nem az enyéim. A jelentés elsőre és harmadszorra is a testen kívül esik.” (84.)

A testi létezés problematikussága („mióta átváltoztunk / földig ér a lábad” [50.]; „ha becsukom a szemem / olyan egyedül van bennem a fény” [70.]) kegyelmi pillanatokban oldódik föl: „amikor életemben először éreztem jól magam a testemben / egy verscím jutott eszembe / a lány aki nem szólt senkinek hogy létezik” (36.). Az önmagával összezárt létező részint az esetlegességeket meghaladó szakralitás szintjén remélhet megváltó mozzanatot: „Az a baj, hogy a másik felem is én vagyok. / Nem lehet véletlenül szentelt vizet inni.” (57.); részint pedig az intim viszonylatok törődött örömei kecsegtethetik új (és új) élettel: „azért keltél útra hogy arra ébredj / egy idegen vállára csorog a nyálad / és ő nem törli le” (80.).

A legutóbbi verseskönyv (Mindig kezdetben, 2022) a meditációs nyugalom (és egy nyugalmas önazonosság) keresésében kérdésekig és belátásokig jut el: „Hova hajózzunk ilyen csendes vizeken?” (Mészárlás a többes számért) – „Újabban szokásommá vált, hogy kilélegzem / testemből a színeket. […] Az én dolgom, hogy egészen áttetsző legyek.” (Csak lélegezz) – „És / megiramodnak az égről-metszett őzek” (Hirtelen). De legjellemzőbb vonása ismét csak a nyelvről (szavakról, beszédről, írásról) tett megállapítások mélysége, az ars poetica mint identitásképző megnyilatkozás szólamrendje: „Mert amikor a jelentéshez szőttek, / oda is szögeztek.” (Amikor a jelentéshez szőttek) – „Így lehetett Kezdetben is, / egy kezdetben / elviselhetetlennek tűnő érzéssel, // amit nem volt elég kimondani, / amiről írni kellett.” (Insula, a sziget) – „Csak az ír az írásról, / aki a hiányt hiányolja. […] Apám sosem állította, hogy lehetséges / hinni valamiben / csak azért, mert szépen van megírva.” (János evangéliuma) – „Megosztani az életet egy nálam hatalmasabbal, / aki nem ír, hanem olvas” (Te is).

Metafizikus gondolati ívek? Misztikus versnyelvi magatartás? Mitologizáló tónusok? Fenyvesi Orsolya varázslatos műveiben a realitás alternatív realitásokból épül, a bűbájolás retorikája szabályrendszereken kívül helyezi el magát. E szövegvilág szándékait – s e szándékok tisztaságát – illetően se legyenek kétségeink: „Azt remélem, egyéb eszközök híján, a versek révén feltárul majd számomra az univerzum titkos látványa, a remény. Megragadhatom, ami egyébként nem kézzel fogható, lüktető tenyeremben súlya lesz a fénynek.” (A látvány…, 71.)

Fotó: Pexels

Magyar Kurír 

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. június 16-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.