Jézus szellemi, lelki forradalmat ajánl – Horváth Viktor az Elveszett Paradicsom újrafordításáról

– Mikor kezdett foglalkozni John Milton életével és költészetével?

– Csak mostanában, de elsősorban az Elveszett Paradicsom szövegével foglalkozom, a környezetével csak annyit, amennyi a szöveg szolgálatához kell. Amióta a fordításon dolgozom, folyamatosan kerülnek elém dolgok a szerző és a kor történetéből. Ha valaminek utánanézek, arra mindig a mű szövege inspirál vagy Péti Miklós Milton-kutató. Ő a műfordításom lektora, legelső olvasója, és filológusként könyörtelenül bánik velünk, tehát velem és az irományommal. Állandóan átírom és javítom a szöveget, ez fontos része a folyamatnak.

– Milton Oliver Cromwell híve volt, olyannyira, hogy mai kifejezéssel élve sajtófőnökként szervezte a kommunikációját. Mi az igazság abból, hogy amikor Cromwell az uralomra jutása után több ezer katolikust legyilkoltatott, Milton az udvari lap szerkesztőjeként lelkesen üdvözölte ezt?

– Nagyon is el tudom képzelni ezt. Amikor sírunk, hogy ma milyen galád a politika, gondoljunk arra, hogy néhány nemzedékkel ezelőtt még rosszabb volt: belehaltunk. Ez akkor nem csak egyetlen vallást, pártot vagy népet sújtott, hanem általában is így bántak egymással az emberek. A katolikusok éppúgy elégették a protestánsokat, a protestánsok egymást, mint a katolikusok a katolikusokat, ha egy teológiai vagy természettudományos kérdést eltérően láttak. Ez a 17. század; még közel volt a keresztes háborúk kora, működött az inkvizíció. Magyarországon még a 18. században is égettek el embert boszorkányság miatt. Gyakoriak voltak a perek, amelyekben állatokat ítéltek el, vagy állatok nyertek emberek ellen. Az a kor sem volt esztelenebb, mint a mai, csak mi kevésbé látunk rá a saját tébolyunkra, mert benne élünk. De ha Milton a legelvetemültebb tömeggyilkos lett volna, a Paradise Lost nagyságát az sem befolyásolná.

– Milton később kiábrándult a diktátorrá vált Cromwellből, egyes értelmezések szerint az Elveszett Paradicsomban róla mintázta a Sátán alakját, azt a folyamatot, amelynek során mértéktelen gőgje miatt tündöklő lovagból sziszegő, csúszómászó kígyóvá lesz. Mi ebből az igazság?

– Igen, Cromwell létrehozta a köztársaságot, aztán királyként uralkodott. A vezér megvalósítja a modellt, amit korábban ő maga győzött le – ez gyakran visszatérő mintázat a történelemben. Mégsem fedhetjük le egy az egyben az ördög alakját Cromwellével.

Ez a mű hatalmas szövevény egymásba játszó színekkel és árnyalatokkal; komponálás közben visszabeszélt a szerzőnek, új gondolatokat ébresztett benne, önálló életre kelt.

A nagy mű nem fogadja el a szerző kicsinyes szempontjait, még ha azok jóindulatú, tanító szempontok is. A nagy szerző önelvű művet ír.

A Sátán karaktere a legösszetettebb és változó karakter. Az első énekben, a Pokol parlamentjének felépítésekor és a bosszúterv elkészítésekor ez az alak heroikus – úgy, ahogy az antik eposzok hősei. Még inkább az a második énekben, mikor kitör a Pokolból, és áthatol az őskáoszon. A negyedik énekben szinte meginog gonoszságában a Paradicsomkert láttán; itt Homérosz dacos, vívódó-viszálykodó hőseire emlékeztet, olyan, mint amikor az Iliászban Akhilleusz duzzog, mert a király elvette tőle a zsákmányrészét. Aztán amikor behatol a Kertbe, már emberléptékű, olyan, mint egy munkahelyi intrikus. Az eposz második felében pedig mind kisstílűbb, mind féregszerűbb és jelentéktelenebb.

– Mi volt az, ami különösen megragadta Milton eposzában?

– Minden életkoromban más. Fiatalon a féktelenség. És talán a lázadás is. Milton Sátánjának lázadása összefonódik az önpusztítással, és kamaszként én is öndestrukcióval lázadtam: minden félévkor és év végén megbuktam egy vagy több tantárgyból, még évet is ismételtem. Ilyesmit persze nem tudatosan csinál az ember. A gyerekkorban szerzett traumák épülnek be a személyiségünkbe, és működtetnek bennünk önsorsrontó programokat. Most hatvan felé közeledek, és mind tisztábban ismerem fel magamban ezeket. Ez jó, mert ha szembe tudunk nézni velük, ha be merjük vallani magunknak, hogy bennünk vannak, akkor kivonhatjuk magunkat az irányításuk alól. Mostanában ez a magánéleti vonatkozás fontos nekem az Elveszett Paradicsomban. Javíthatok vele az életemen.

Hadd tegyem ezt érthetőbbé egy példával. Hitler nem gonosznak született, viszont tudjuk, hogy a nevelői rendszeresen verték, szeretetet pedig nem kapott. Ettől még nem szerezhette volna meg az uralmat az ország fölött, csakhogy az egész országban, sőt egész Európában sokan hasonlóan nevelték akkoriban a gyerekeket – így hát nagy tömegek voltak vevők a Hitler által kínált önpusztításra. És ez nem azért történt, mert mindenhol gonoszak voltak a szülők, hanem mert ők is ezt kapták gyerekkorukban, és felnőve akaratlanul továbbadták a saját mintáikat a gyerekeiknek. Nincs nehezebb, mint kilépni a saját poklunkból, azokból a mintákból, amelyekbe beleszülettünk. Még akkor is félünk a váltástól, ha józan ésszel belátjuk, hogy javulna tőle az életünk, mert az a pokol az ismerős, tehát az a biztonságos.

Számomra a Sátán ezeknek a nemzedékről nemzedékre átöröklődő, rongáló és megkötő programoknak a jelképe. Jézus pedig a váltásra való képességünk jelképe. Mindenki maga dönthet: marad vagy mozdul.

Továbbadja a bántást, a stresszelést a gyerekének, a házastársának, a kollégájának, a sarki trafikosnak, a szomszédnak, a migránsnak, az ellenfelének, az ellenségének, a lakása kirablójának, a gyereke gyilkosának, vagy nem adja tovább. Ha továbbadja, akkor folytatódhat a bántás. Jézus ezt ajánlja: szakítsd meg a láncot. Nem könnyű.

– Miért érezte úgy, hogy újra kell fordítania Milton eposzát?

– Az első szempont önző: ez a mű gyönyörű, és gyönyörűség dolgozni vele. Grandiózus kompozíció mindent átfogó tudással, váratlan ötletekkel és mesés kalandokkal. A második, de nem kevésbé fontos szempont pedig közösségi.

– Mivel magyarázza, hogy az Elveszett Paradicsom nincs annyira benne az irodalmi és kulturális köztudatban, mint a hasonló emberiségköltemények: Dante Isteni színjátéka, Goethe Faustja vagy a mi Madáchunk műve, Az ember tragédiája?

– Az olvashatatlan fordításaival magyarázom. Nem volt mindig elfeledett ez a mű, sőt, a 19. században még olyan erővel hatott a kultúránkra – nemcsak a magyarra, hanem a világ kultúrájára –, mint ma a legismertebb tömegfilmek, a Star Wars, A Gyűrűk ura. Mindenki ismerte, aki olvasni tudott. Miközben beépült olyan művekbe, amelyek meghatározzák a mai életünket, az már elhomályosult, hogy mi termékenyítette meg ezeket: Az ember tragédiája is az Elveszett Paradicsom színházra átírt változata.

Jánosy István fordítását 1969-ben adták ki. Persze tiszteljük a fordító hatalmas munkáját, de Jánosy mesterkélt nyelven írt, amely már a maga korában is életidegen volt. Hát még ma. A korábbi, 1900 körüli fordítás egy katolikus pap, választott püspök műve, Jánosi Gusztávé. Ő tizenhét évig dolgozott a magyar szövegen, ezt a változatot mindenkinek ajánlom. Ez a fordítás igazán szép, és élőbb a nyelve, mint az ötven évvel ezelőtt született – tehát korban hozzánk közelebb álló – szövegé, de hát ez is elavult. Így

nemcsak a Paradicsomot vesztettük el, hanem az Elveszett Paradicsomot is, és én most szeretném visszaadni a magyar olvasóknak.

Ha a Paradicsomot nem is tudom visszaadni, az Elveszett Paradicsomot visszaadhatom.

– Ma lassan divattá válik, hogy korszakosan nagy műveket is zanzásítanak, vagy az újrafordításuknál kihagynak belőlük részeket. Példaként ott van az Isteni színjáték legújabb holland fordítása, amelyben nem szerepel a pokolban senyvedő Mohamedre vonatkozó rész. Tervez-e hasonlót az Elveszett Paradicsom újrafordításánál?

– Ó, nem, természetesen nem. A kivonatolás olyan, mint amikor egy festmény nézése helyett csak a kép leírását olvassuk, egy szimfónia hallgatása helyett csak elemezgetjük a zenét, a színházi élmény helyett megkérdezzük róla a barátunkat, aki látta az előadást, a kertünk bejárása helyett csak a róla készült fényképet nézegetjük, szerelmeskedés helyett pornót nézünk, focizás helyett a sportújságban olvasunk a meccsekről. Még a vélt korrektség okán – mint a holland példában –, még ilyen vélt jóindulatból sem csonkíthatunk. Felnőtt olvasóknak dolgozunk, mindenki tudomásul veheti, hogy Dante a középkorban tette a Pokolba Mohamedet, ma pedig nem a békés iszlámot ítéljük el, hanem a terrorizmust.

Egy mű az arányai és a stílusa által létezik, az eredeti szerkezete és kompozíciója által az, ami. Persze lehetséges, hogy egy korábbi műalkotást módosítva valami újat hozunk létre, új arányokkal és új kompozícióval, de akkor az már egy másik mű. Olyasmi ez, mint amikor Stephenson megalkotta a gőzmozdonyt. Korábbról adott volt számára a gőzgép és a vasút is, ő egymáshoz alkalmazta ezt a kettőt, és így létrehozott egy új dolgot. De ne akarjuk Elveszett Paradicsomnak eladni azt, ami nem az Elveszett Paradicsom.

– Milyen szempontok vezérlik az újrafordításnál? 

– Mai nyelven írom meg az Elveszett Paradicsomot a magyar olvasóknak úgy, hogy az vers maradjon, és friss legyen. Úgy, hogy megőrizze az eposzi méltóságát, és hogy az olvashatósága mellett tudományosan hiteles legyen.

– Számomra az Elveszett Paradicsom egy mélyen hívő költő alkotása, aki egyértelműen vallja, hogy az ember egyetlen valódi útja az, ha Isten útján jár. Ön milyen lelkülettel közelít az eposzhoz: hívőként vagy művelt irodalmárként? Vagy ez a kettő elválaszthatatlanegymástól? 

– Irodalomnak tekintem a művet. Ettől még persze tudom értelmezni azt is, amit Ön az Isten útján járásnak nevez. Számomra ez azt jelenti, hogy megtaláljuk a helyünket, érzékenyek vagyunk a közegünk rezdüléseire, jót akarunk a többi embernek és magunknak, figyelünk a másik emberre. És ami nehezebb: figyelünk magunkra, hogy ne tegyünk vagy gondoljunk olyat, ami nem jó nekünk, mert ha magunknak rosszat teszünk, akkor a többieknek is – és viszont. Igazán nehéz nem megtenni azt, amit a külső körülmények parancsolnak. Nem vesszük észre, ha ezek a parancsok esetleg pusztítóak. Nem látunk rá arra, amibe beleszületünk. Jézus korában a házasságtörő nőt meg kellett ölni – a férfit nem. Ebbe születtek bele az emberek, ez természetes volt számukra. Még korábban az elsőszülöttet kellett feláldozni. Sokszor olvastam az evangéliumokat, és számomra Jézus üzenete ez: kerüljünk kívül a korunk előírásain, mozduljunk ki a sértettségből, a dacból, az életellenes normakövetésből. Nem vagyok vallásos, de bármikor, bármit sikerül alkalmaznom ebből a tanításból, jobb lesz tőle az életem. Jézus olyan szellemi, lelki forradalmat ajánl, amit máig nem sikerült véghez vinnünk, pedig látjuk, hogy egyéni és nagyközösségi szinten, országosan és globálisan is megoldhatja az életünket. Az Elveszett Paradicsom mindezt Isten, Jézus és a Sátán beszéltetésével, működtetésével tárja elénk.

– Ön szerint mi az, amit ez az eposz adni tud a ma emberének?

– A reményt. Ahogy Madách műve is. Milton eposza ezt mondja: Van egy szörnyű történetünk, mi csináltuk, mi vagyunk a felelősek érte. Jobban járunk, ha ezt nem kenjük másra, mert ha így teszünk, akkor benne ragadunk az áldozat szerepében, és az áldozat nem ura a sorsának, hiszen attól áldozat, hogy a külső hatások sodorják ide-oda.

Tehát vállaljuk a felelősséget a rémes dolgainkért, hogy ne ismételjük meg őket! És akkor bármi történt, bármit követtünk is el, vagy bármit követtek el rajtunk mások, képesek leszünk előre nézni, és úgy működni, hogy jobb legyen az életünk. A Paradicsomot elvesztettük, akkor most hozzuk ki ebből a helyzetből a lehető legjobbat.

Ne siránkozzunk a veszteség miatt, ne vágyódjunk vissza oda, ami nincs. Ne akarjunk bosszút állni, mert a bosszú a múltban létezés, és aki a múltban létezik, az elbukik, mint Lucifer, aki arról ábrándozik, hogy Jézus felmagasztalása előtt ő volt a legfényesebb. Csak volt; tehát a múltat akarja visszavenni. De az eposz a felszínen is sokat ad az olvasónak: kalandot, utazást, idillt, háborút, szerelmet, sci-fit, történelmet, az ősi mítosz továbbélését. És az ősi mítoszon keresztül ráismerést a mai korunkra.

– Mit remél az újrafordítástól?

– Azt, hogy sokan elolvassák, és hogy nemzedékeken át érvényes lesz, ahogyan Babits Dantéja vagy Devecseri Homérosza. És azt, hogy a tudósok és az irodalomtanárok számára is használható lesz, de főleg az olvasók számára.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Lambert Attila; Wikimédia Commons

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. május 16-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.