Jókainak nagyon jó szeme volt a saját korára – Beszélgetés Szilágyi Márton irodalomtörténésszel

– A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben voltam fiatal, s ismerőseimmel gyakran szóba került köztünk az irodalom, így Jókai Mór személye, regényei is. Nem emlékszem, hogy bárki negatívan vagy lekicsinylően nyilatkozott volna róla. Népszerűsége osztatlan volt…

– Nem új jelenség volt ez, hanem a korábbi, 19. századi népszerűségének visszfénye, ami nagyjából éppen akkoriban, a hatvanas-hetvenes években ért véget. Olyan olvasásszociológiai, illetve művelődésszerkezeti változások történtek azóta, melyek leértékelték, vagy kevésbé érdekessé tették a Jókai által képviselt prózaírói világot. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a magyar irodalomban Jókai volt az első, aki nagy terjedelemben, sok művével megteremtett egy olyan összefüggő epikai világot – ahogyan Fábri Anna irodalomtörténész könyvének címe mondja, a Jókai-Magyarországot –, amely egyszerre volt ismerős és minden egyes pontján újszerű. Ez a világ tematikailag is változatos, és különböző korszakok, helyszínek, hősök jellemzik, mégis van benne állandóság.

Jókai így egyfajta otthonosságot adott a magyar olvasónak.

Az írói munkának rendelte alá az életét, mindennap írt, így jött létre ez a hatalmas életmű, amely iránt a hatvanas-hetvenes években még kiemelten érdeklődtek az olvasók. Akkoriban készültek azok a filmalkotások is, amelyek megsokszorozták ezt a hatást. Később aztán csökkent a Jókai-művek iránti érdeklődés, de ez a tendencia az utóbbi időben megfordulni látszik.

– Megvallom, elfogult vagyok Jókaival kapcsolatban. Úgy érzem, túl a kivételes meseszövésén, amit szinte mindenki elismer, ő tudta azt is, amit csak a legnagyobbak: ábrázolásmódjával megteremteni, hogy az olvasó végig együttérezzen a műveiben szereplő személyekkel, átélje a sorsukat, s miután a végére ér a történetnek, tovább éljen benne ez az érzés. Bárhogyan alakul is a szereplők élete, mindig azt érezzük, hogy ennek így kellett történnie, másképp nem is lehetett volna.

– Jókai minden hősének meg tudja adni a maga igazságát. A műveiben szereplő, kifejezetten ellenszenves figurák is plasztikusan jelennek meg, a regényvilágon belül megvan a maguk pozíciója, a szöveg nem marad kiegyensúlyozatlan vagy csupán az egyik pólus iránt elfogult. A 19. századi magyar prózában Jókai úgy tudott megszólalni, hogy az idő múlásával sokkal kevésbé látszik elavultnak, mint más, korabeli szerzők művei. Említhetem Kuthy Lajos nevét, aki a maga idejében népszerű volt, de ma már nagyon nehéz olvasni, és idesorolhatjuk Jósika Miklóst is.

Jókai azonban kiállta az idők próbáját, s ez nyelvteremtő erejét is mutatja.

Epikai világa pedig nem önismétlő és azonos szerkezetű, hanem nagyon változatos. Gyakran elhangzik vele kapcsolatban, hogy a negatív–pozitív pólus mennyire strukturálja a szövegeit: vannak hősei, akik eszményiek, s mindig ott áll velük szemben egy elképzelhetetlen gonoszság, amit a jó képes legyőzni. Valóban tapasztalható Jókainál egy ilyen típusú eszményítés, de mindkét pólusnak megvan a maga igazsága, időnként pedig a negatív hősök égnek bele jobban az olvasó tudatába. A jövő század regényében például az orosz nihilista birodalom vezetője, Sasza asszony, minden gonoszsága ellenére is nagy formátumú figura, és méltó ellenfele Tatranginak, aki végül legyőzi őt.

– Jókai egyik legsokrétűbb alakja számomra Az arany ember Timár Mihálya, aki rengeteg jót tesz az emberekkel, de mivel tisztában van a gyarlóságaival, azzal, hogy miként gazdagodott meg, állandóan gyötrődik, tolvajnak nevezi magát. 

– Jókai műveiben valóban találkozhatunk vívódó, megosztott lelkű hősökkel is. Timár Mihály alakja az egyik legérdekesebb példája ennek. De nagyon szeretem Az élet komédiásai című regényt is, ennek főhőse szintén ilyen; kettős játékot kénytelen játszani Stella megnyerése érdekében. Ráadásul Jókai itt olyan szerkezeti megoldást alkalmaz, amely más regényében nem fordul elő: kétféle befejezést ír a könyvhöz, hogy az olvasó dönthesse el, szerinte melyik történt meg. Az egyik változat szerint a hősök egymásra találnak, és elmenekülnek egy Ázsiában található mesevilágba, a másikban viszont mindketten öngyilkosságot követnek el. A megosztottság és a benső zavarodottság megjelenik az egyes hősök világában. Jókai ezt is kiválóan tudja működtetni, ráadásul egy roppant bonyolult epikai hálózat és a szimbólumváltás segítségével. Erre éppen Az arany ember a példa. Gondoljunk csak arra, hogy a hold felbukkanásai hogyan hívják elő Timár Mihályban a tisztázó pillanatokat, amikor nem tud mit kezdeni magával. Jókai világában ugyanakkor az események nem valamiféle időtlen és meghatározatlan térben mennek végbe. Korjellemző leírásokat olvashatunk, s így a regényei nagyon sokat elárulnak arról a periódusról, amelyről beszélnek. Timár Mihály története egyfajta iskolapéldája annak, hogy milyen lehetőségek kínálkoztak a 18. század végén, a 19. század elején a polgári boldogulásra. Jókai nagyon pontosan számol be arról a világról, amelyről beszél. A komáromi hadiszállításról, a gabonakereskedelemről, egészen a brazil kapcsolatokig. Történelmi tény, hogy a Monarchiának Brazíliában volt egy fontos gabonafelvevő piaca. Még ez is stimmel. A Jókai-féle látszólagos mesevilág tehát beleszervesül a korabeli magyarországi és térségi viszonyokba.

– Visszatérve még Az arany emberre: elhangzik benne az a szerintem minden korra, de a vadkapitalizmusra különösen érvényes szlogen: „A gazdag ember arany ember, a szegény ember bitang ember.”

– Igen. Az élet komédiásai pedig azért érdekes, mert az 1867-es kiegyezést követő politikai rendszer korrupt mivoltát meséli el: hogyan lehet valaki képviselő, milyen úton-módon vásárolhatja be magát az országgyűlésbe.

Merthogy mindennek csak ára van, nem értéke. Nem csoda, ha ezt ma is aktuálisnak érzi valaki. Jókainak nagyon jó szeme volt a saját korára.

– Honnan vette a témáit, alakjait? Újságcikkekből, beszélgetésekből? Tudjuk, hogy képviselő is volt.

– Igen, és újságíró is, így alapos ismeretei voltak a világ dolgairól. A tájékozódás részben nyilván szóban történt. Kialakult Jókai körül egy szóbeli információs hálózat, ám ezt csak sejthetjük, fölmérni nem tudjuk. Aztán ott van a sajtó is, hiszen a regényeiben gyakran ábrázol olyan helyszíneket és eseményeket, amelyet személyesen nem tapasztalt meg. Utazott is, és olyankor sok emberrel beszélgetett. Egyetlen példát mondanék: a Szegény gazdagok című regényét. Erdélyi a történet háttere, és román figurák is szerepelnek benne. Témáját Jókai egy erdélyi útja alkalmával ismerte meg. Fönnmaradtak jegyzetfüzetei is, ezek benne vannak a kritikai kiadásban. Följegyzett témákat, gondolatcsírákat, melyeket adott esetben kidolgozhatott. Mindezek mellett a világirodalomból is merített. A könyvtára nagy részben megmaradt, a Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi. Sok enciklopédikus mű található benne, lexikonok, egyebek, melyekből történelmi vagy kortárs témákat is kiszedegethetett. Sajátos prózaírói alkat volt, akire csak úgy ragadtak azok a kérdések, amelyek érdekesek lehetnek. Vannak olyan regényei is, amelyek kifejezetten egy-egy nyomtatott előszövegre épülnek: ilyen a Benyovszky Móricról írt regénye, amely Benyovszky emlékiratára támaszkodik. A Rab Rábynak szintén van emlékirat előzménye. Ezekhez a témáihoz is egészen eredeti módon, senki máshoz nem hasonlíthatóan nyúlt hozzá.

– Amikor Jókait olvasom, mindig úgy érzem, hogy ő és az írás egészen egy. Tökéletesen benne él az irodalomban. Ez a fajta már-már metaforikus azonosulás nagyon ritka az íróknál.

– Jókai abban is kivételes volt – és ez az egész magyar sajtótörténetben is egyedülálló –, hogy már huszonegy évesen egy folyóirat, az Életképek élére került. Ilyen fiatalon nem szokott főszerkesztő lenni az ember. A hatalmas életművet létrehozó epikusoknál, így Jókainál is, a prózaírás állandó munka, az életet eköré kell szervezni: az ember reggel felébred, nekiül, megír egy bizonyos szövegmennyiséget, s az idők során monumentális életmű áll össze ebből.

Nagyon alaposan végiggondolt, jól szervezett, következetes életvezetés van emögött, amelybe nem fér bele a bohém életforma,

vagy az, hogy valaki iszákosként roncsolja az összpontosító képességét. Jókai egész életében ezt az életvitelt követte. Ám az, hogy ennyire azonosult az irodalommal, nem akadályozta meg abban, hogy egyéb területeken is tevékenykedjen. Évekig volt képviselő, sokat utazott, személyes kapcsolatban állt számos emberrel, s mindezt hasznosította a műveiben is.

– Igaz az, hogy Jókai felesége, a kiváló színésznő, Laborfalvi Róza roppant szigorúan és következetesen ügyelt arra, hogy híres férje mindennap megírja a napi penzumot? Állítólag még a dolgozószobája ajtaját is rázárta.

– Ezt nem tudjuk, Jókai nem erősítette meg. Annyi lehet az igazságmagva, hogy Laborfalvi Róza támogatta férjét a rendszeres, fegyelmezett munkában. De nem hiszem, hogy Jókait erre általában ösztönözni kellett volna. Az 1850-es évektől tárcaregényeket ír, amelyek egy politikai napilap első oldalán, az alsó negyedben jelennek meg, folytatásban. Jókai tehát napi részletekben írja ezeket. Nem volt mese, a megszabott időre, lapzártáig el kellett készülnie a következő résszel. Laborfalvi Róza pedig messzemenően segítette ebben. Másban is erősítették egymást, hiszen Róza színésznő volt, s ez szintén sajátos életvitelt jelentett. Esténként játszott a színházban, nappal próbált, eközben Jókai otthon írt. Így aztán nem zavarták egymást. A nyilvánosság előtt pedig úgy jelentek meg, mint – mai szóhasználattal élve – két celeb. Az egyik megírja a drámát, benne főszereppel, a másik pedig eljátssza és sikerre viszi azt. Két híresség ők, akik külön-külön is méltók a közönség figyelmére. Jókai második felesége, Nagy Bella is színésznő volt.

Az író nagyon ügyesen élt a korabeli „marketingfogásokkal”. Megvolt benne az a képesség, hogy magára irányítsa és magán is tartsa a figyelmet.

Ha valahol megjelent, arról a sajtó hírt adott. Ám nem csupán csillogott, folyamatosan dolgozott is. Személyében olyan írófigura tűnt fel a magyar irodalomban, amilyenre a későbbiekben sem nagyon volt példa. A 20. században Móricz Zsigmondot említhetjük, vagy bizonyos mértékig Márai Sándort; mindkettejük előképe Jókai volt. Érdekes, hogy ez nyugat-európai írótípus, angol, francia, német vonatkozásban vannak ilyen írók, például Balzac. Ez jelent meg nálunk Jókaival.  

– A barátság fogalma is eszünkbe juthat Jókairól, mindenekelőtt az, hogy legendásan jó barátok voltak Petőfivel. De a kapcsolatuknak vége szakadt, amikor Petőfi – elég bárdolatlan módon – igyekezett megakadályozni, hogy az író feleségül vegye a nála nyolc évvel idősebb Laborfalvi Rózát. Jókainak ezután soha többé nem volt olyan bensőséges barátja, mint Petőfi.

– Az ember igazi jó barátot csak fiatal korában tud szerezni. Jókai és Petőfi összeveszése önmagában is érdekes. A Laborfalvi Róza-ügy nagyon tanulságos eset, mert az a Petőfi, aki a saját szerelmi választásában és házasságában formabontó, szerelmi szabadságharcot folytat és szembemegy a közvéleménnyel, semmiféle megértést nem mutat Jókai szintén sajátságos házassága iránt. Nem az a fő kifogása, hogy Laborfalvi Róza színésznő, hiszen korábban Petőfi is megkérte Prielle Kornélia kezét. Az zavarja, hogy Rózának van egy törvénytelen lánya, akit máshol és mással neveltet. Emellett azzal is gyanúsítható, hogy intim kapcsolatot folytat bizonyos, a színház körül forgolódó arisztokratákkal. Petőfi számára mindezek elfogadhatatlan morális vétségek. Jókaival a szakításuk törvényszerű volt, és kapcsolatukat soha nem is rendezték. Jókaiban viszont élete végéig élt Petőfi emléke, és a vele való számvetés igénye.

– Jókait az édesanyja először kitagadja a házassága miatt. Az viszont szép mozzanat, hogy a szabadságharc bukása után megbocsát a fiának, fogadja őt és Laborfalvi Rózával is, és menyével kifejezetten jó, szeretettel teli lesz a kapcsolata.

– Laborfalvi Rózának feltehetően nagyon nagy munkája volt ebben. Jókai pedig több dolgot is a feleségével intéztetett az anyjánál, hogy tanulja meg becsülni őt, és ismerje el az erényeit.

– Ha mélyebben elmerülünk Jókai műveiben, felfedezhetjük, hogy a kereszténység kiemelt szerepet tölt be nála. Csak néhány példa: A kőszívű ember fiaiban Baradlay Richárd szolgája, Pál úr az élete feláldozásával menti meg gazdája életét. Ugyanezt teszi a legkisebb fiú, Jenő, aki önként megy a vesztőhelyre bátyja, Ödön helyett. Édesanyjuk pedig irgalmat gyakorol Alfonsine-nal szemben, noha az ő esztelenül gyűlölködő bosszúja miatt meghal a fia: miután Alfonsine koldusbotra jut, befogadja őt az általa fenntartott szeretetotthonba, és vállalja az eltartását. Az Erdély aranykora című regényben kivégzése előtt Bánfi Dénes Isten áldását és bocsánatát kéri gyilkosai számára. A Szeretve mind a vérpadig című regényben pedig a kalandor Ocskay László amulettként őrzi a szíve fölött Szűz Mária arcképét.

– Jókainál alapvetően fontosak egyrészt a bibliai előképek, másrészt pedig a vallási alapszimbólumok.

Miközben nagyon erős hatással van rá az a református közeg és neveltetés, amelyben felnő, soha nem lesz elfogult a saját felekezete iránt.

Ilyen szempontból lényeges nála a katolicizmus ábrázolása is. Amiben pedig teljesen egyedülálló, az a meleg rokonszenve a zsidóság iránt. Csak egy példa: A mi lengyelünk című regényének zsidó a főhőse. A 19. század nagy liberális nemzedékéből Jókai volt talán az egyetlen, aki a zsidóságról úgy gondolkodott: nem kell áttéríteni a kereszténységre, a zsidóságnak a saját eredeti vallásával kell beépülnie a magyar nemzetbe. Regényeiben különböző megoldásait vázolja fel ennek. A legjobb példa A mi lengyelünk főhőse, Negrotin, aki még a szerelme érdekében sem hajlandó elhagyni a hitét, és azt mondja: semmi ember ő, ha kikeresztelkedik. Jókaiban nagyon erős a részvét, a megértés a más felekezetek iránt. Hadd utaljak az utolsó regényére: Ahol a pénz nem isten. Ezt nem tudta már befejezni, bár teljesnek hat. Egy szigetre került kis közösség szeretné idilli formában újraindítani azt a világot, amelyik a Paradicsomban kezdődik el. A regény alapproblémája következő: miként érzékeli egy kívülről érkező személy, hogy nem lehet újrakezdeni a történelmet, mert ugyanazokba az anomáliákba fogunk belefutni. A történelem korrigálhatatlan, ugyanaz fog elkezdődni, és ugyanúgy fog végződni. Ebben az 1904-ben, tehát Jókai halála évében írt regényben is nagyon erősen jelen van a bibliai előkép. Ezek lényeges dolgok nála. Azt is fontos megemlítenünk, hogy az első felesége katolikus volt, a második pedig zsidó. A vallási hovatartozás egyáltalán nem befolyásolta. Nem zárkózott be a saját, református világába, miközben soha nem tagadta meg a felekezetét.

– Kicsit kanyarodjunk vissza beszélgetésünk kezdetéhez: a kétszáz évvel ezelőtt született Jókai Mór nagyon sokáig a legnépszerűbb prózaírónk volt, majd csökkent az érdeklődés iránta. Az utóbbi időben viszont mintha megint visszalendülne az inga, és növekedne az olvasottsága. Van remény arra, hogy a mostani évforduló elhozza Jókai újrafelfedezését?

–Az utóbbi másfél évtizedben az irodalomtörténeti érdeklődés ismét Jókai felé fordult, sok tanulmány, több könyv jelent meg róla, fiatal, pályakezdő irodalomtörténészek is elkezdtek foglalkozni vele. Az életművében nagyon sok érdekes vonást találtak, akár a posztmodernség vagy a posztmodernen túli irodalmi értelmezések felől nézve is. Mindez Jókai sokszínűségét, korszerűségét mutatja.

A kétszázadik évforduló alkalmas lesz arra, hogy ráébredjünk: a legnépszerűbb Jókai-regényeken túl – melyek kedveltségét gyakran nem is a szöveg tartja fenn, hanem a filmadaptációk – egyéb művekre is rányílhat az olvasó szeme.

Az utóbbi években például figyelmet kapott a kései Jókai. Az irodalomtörténészek korábban úgy vélekedtek, hogy az öregedő író utolsó pályaszakasza érdektelenségbe fut, Jókai ekkor már csak önmagát ismétli. Ám nem erről van szó. Az idős Jókai ott van az irodalmi modernség kezdeteinél, olyasmikkel próbálkozik, amikkel azelőtt sohasem. Egyáltalán nem gyenge kísérletek ezek, csak egyszerűen nem férnek bele a korábbi Jókai-sémákba. Természetesen nem tudom, mik lesznek a későbbi olvasmányszociológiai felmérések adatai, s Jókai eléri-e majd újra a korábbi népszerűségét, de az kétségtelen, hogy valami megmozdult körülötte, kilépett tetszhalott állapotából, ismét érdekes lett, olvasókat szerzett magának. És ez a tendencia talán a későbbiekben is folytatódni fog.

Fotó: Lambert Attila (archív)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. február 16-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.