Kalász és kereszt – Borsányi Katinka: Ikerablak / Bifora

„Igenis itthon vagyok.
Teremtek tájat magamnak. Szavakból
természetesen.”
(Hervay Gizella: Űrlap)

„Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek, / S most Pannónia is ontja a szép dalokat…” Janus Pannonius epigrammája (Pannónia dicsérete, ford. Berczeli Anzelm Károly) kedves fénytörést kap, ha az Olaszországban élő és alkotó Borsányi Katinka friss verseskönyvére vonatkoztatjuk. Az Ikerablak / Bifora című bilingvis kiadvány a szerző öt olasz nyelvű kötete után az első magyar színrelépés. Ezt a cím (és a borítóra szerkesztett felemás szemüveg) szelíd metaforikája is jelzi. A közös ív alatt nyíló, de oszloppal tagolt ablakszerkezet a román kori és a gótikus építészet jellegzetes megoldása volt – jelen irodalmi megmutatkozásban a fölirat a kettős távlatot-tágasságot fejezi ki. A költő egy nemrégi interjúban így utalt erre: „A vers nem egyszemélyes műfaj, hanem kommunikációs csatorna. Kéri, hogy olvassák el vagy hallgassák meg. A kétnyelvű versek pedig kétszeresen kommunikálnak.” (Jánosi Dalma Ágota: Ikerablak néven jelent meg olasz–magyar kötet, Magyarnemzet.hu, 2023. 06. 29.)

A szövegek szabadverses alaktana, nyugalmas hangvétele öt cikluson át kitart; egyetlen levegővel mondja ki magát a nyelveken szólás mélységi derűje („Fehér mosoly üldögél / a fügefa ágán, és derűsen szemléli / az érkező hajnal lassú vajúdását.” – Haláltánc). Saját stiláris kultúrát szerkeszt maga köré a lírai én – két nyelvi világ határán gyűjtve be kétféle világosság erényeit („lehet-e / egy haza és két honvágy” – Ikerablak). Tájak és helyek dicséretétől alanyi és családi kontextusokon át biblikus szólamokig terjed ez a költészeti igény. Borsányi Katinka hazai debütálása nem a pályakezdés bizonytalanságait hordozza, hanem kimunkált lírikusi magatartással győz meg.

A hosszúra nyújtott, többszörösen összetett mondatok egyensúlyos versbeszédet formáznak („itt a mérték kér szót” – Possagno). A részvét fókusza nem csak szerepversekben élesedik ki, és nem csak embert: növényi közeget is érint („irgalmat lássak, ne bikák / vérét az oltáron” – Megbocsátás). A személyes gyász történelmi dimenzióban oldódik föl; a férfialakok (férj, fiúk, apa, nagyapa) idillbe foglalt elégiák lakói („Olyan könnyű a létezés, ha a kék / támlás székemen ülök.” – Merengés). És mindvégig spirituális ethosz béleli a közlést: „Megszédül az ember a damaszkuszi úton, / mérhetetlen akarat és Giotto kékje borul rá” (Pádua) – „Rejtekében tíz húron peng a zsoltár, / végtére nem lehet egy életen át / sarokban térdepelni.” (Magyar zsoltár) – „és életem örök vasárnap” (Corpus Domini)

Ige és ima közt, ég és föld közös halmazában keresi helyét a beszélő; miközben leír és tűnődik, emléket tisztogat és jövőt latol. Az önmegszólítás alakzata („Tárd ki”) és az általánosító bölcselkedés („az ember”) egyaránt a szabadságnak kiszolgáltatott, egyúttal szavaktól megszentelt létezőként méltányolja a történetek szubjektumát: „Tárd ki a sebed, / gátak nélkül árad majd / ereidben a fény.” (Átváltozás) – „Ige nélkül meghatóan csonka az ember […] talán a szél / pont erre jó, fújjon fáradt fülbe, szájba, / nyelvnek ívén, bábjában gubbaszt egy ima.” (Effata)

Az olasz nyelvű rész nem csak a versbarátokat szólíthatja meg: nyelvtanulóknak, illetve a műfordítással ismerkedőknek is tanulságos olvasmány lehet. S hogy ne csak a versvilág késztesse maradásra az olvasót, arról a szépséges könyvészeti kiállítás gondoskodik. Mindez együtt eredményezi, hogy a vágyott világról sem utópisztikus sóvárgás, hanem mérlegelő realitás tanúskodik. Egyszerű és boldog szavakkal: „Kell, / kell, hogy legyen egy darab föld, / ahol nem küldik pallos alá a virágot, / és nem némítják el / a béke merész álmait. // Egy falu, ahol kövér kalászokban / dagad a kenyér… […] Kell egy egyszerű és boldog föld, / ahol nem borul sárba a kereszt.” (Kell)

Fotó: PxHere; Magyar Napló Kiadó

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. július 30-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.