Keltsd életre a templomodat! – Fodor Zsombor, Szeged

A szegedi boszorkányok

Mexi a szobájában, az ágyában olvasott. A Dóm térről fények cikáztak a falon. Tizenegy óra volt, minden elcsendesedett. Hallgat a zenélő óra a templommal szemben, árnyékban áll a Pantheon. Nesz hallatszik, kinéz az ablakon. A Fogadalmi templom egyik rondellaszerű tornya mellett tizenkét boszorkány repked.
– Ez lehetetlen! Csak álmodom! – gondolta, de továbbra is látta őket. A Harry Potter-sorozat könyvei előtt nem hitte, hogy ezek léteznek.

A ház fölött egy sárkány árnyéka jelent meg, majd még egy sárkány, egy sas és egy főnix emelkedett fel a dóm oldaláról.

– Ne feledjétek, csak éjfélig van időnk! Csak azt keressétek, amit megbeszéltünk! Ha újra életre kelünk, minden a miénk lesz! – suttogta egy öreg boszorkány.

Mexi az ajtóhoz szaladt, óvatosan kisurrant. Szaladt a templom irányába. Egy fehér elefánt ólomsúlyú lábaival felé lépkedett, csak úgy döngött a tér a léptei alatt.

A főnix ekkor leszállt a kupola tetején a napsugaras keresztre, Szellő, a levegősas az egyik fiatoronyra, míg Firo és Fira, a két tűzokádó sárkány a két toronyra szállt.

– Kik vagytok? Hogy kerültök ide? – kérdezte Sunny, a tűzfőnix.

– Nincs hozzá semmi közötök!

– Mi a templom és Szeged őrzői vagyunk, és csak akkor kelünk életre, ha a várost hatalmas veszély fenyegeti. Nekünk meg kell védenünk a templomot! – mondta.

A torony körül a boszorkányok ideje vészesen fogyatkozott, így nem törődtek az állatokkal, a haditerv megvalósításába kezdtek.

– Négyen támadjátok a Béke kapuját. Másik négy az Élet kapujához megy, mi, többiek pedig a Háború kapuján át megyünk be! – s azzal szétrepültek.

Szeréna, a vízszirén a rakpart felől figyelte az eseményeket, hangos énekbe kezdett segítségképp. A kőállatok nem hallották, de a boszorkányoknak fülsértő volt. Amíg az énekszó feltartotta őket, addigra Döme és a hátán Mexi is odaért. Egy-két jól irányzott ormánycsapással két boszorkány elterült, de kettő így is bejutott.

Az Élet kapujánál is megindult a támadás. A kora középkorból fennmaradt ajtóról a boszorkányok tudták, hogyan nyílik. A jelképekből kell hetet megérinteni megfelelő sorrendben.

– Alfa – Horgony – Homokóra – Ostor – Kulcsok – Kereszt – Omega – suttogta a banya, az ajtó engedett, lassan kinyílt, s ők beléptek. A XII. századi bárányka, Bori, Lia oroszlánnal és Csúszkával, a kígyóval kiegészülve vette fel a harcot. Bori egy szerencsés pillanatban bezárta a kaput, így a banyák a toronyban ragadtak.

A Háború kapujánál a főboszorkány nem hagyta magukat legyőzni, hiába próbálta Suhi, a galamb és Szellő megállítani őket. Bár sötét volt, a kupola, és a negyedkupola ablakain bevilágított a telihold. A főhajó fekete-fehér kövei visszhangozták a lépteket.

– Ti ketten menjetek a gyermekek kápolnájába, és ott keressétek, én a Szent Dömötör-kápolnába megyek. Aki megtalálja, megkondítja a karzat alatt a repedt Szent Teréz-harangot! – parancsolt a kapitány.

Suhi és Szellő repült utánuk a kápolnába, s igaz, feldúlták a banyák az egészet, nem találták meg, amit kerestek, így a főhajóban ismét találkoztak. Bori, a hófehér gyapjas kisbárány majd 900 éve ellenére is fürge volt. Siettette Csúszkát, aki a padok alatt talált egy almát, és mivel mindig éhes, beleharapott.

– Cak egy falásszt, ne szajnálj már tőlem, sszáz éve nem ettem egy falatot ssze – sziszegte.

A templom Tisza felöli oldaláról zajok, dübörgések hallatszottak. Elöl két boszorkány, utána Döme és Mex, majd Fira repült a kereszthajóba. A kapitány gyorsan a kripta és altemplom felé vette az irányt, felmarkolt egy gyertyát és nesztelen osont.

– Siessetek, már csak húsz percünk maradt! – kiáltotta az egyik boszorkány.

Döme és Mexi töprengett, hogy mit kereshetnek. Az elefánt szomorúan jegyezte meg, hogy ő sohasem járt bent, mert a főhomlokzatot őrzi három társával és oroszlánbarátaikkal, de Mexi ismert minden zugot.

– Ebben a templomban a leghíresebb az oltár, Szent Gellért ereklyéje, ott középen! – mutatott előre. – Aztán van egy feszület, ami a párizsi kiállításon még díjat is nyert! Hét harang is van, bent kettő, látod? – mutatott körbe, de kiáltás ijesztette meg őket.

Lali, a baldachin bal oldali oroszlánja a szentélyt őrizte. Két boszorkány épp a feliratot olvasta, amikor Lali az egyiküket megkarmolta, s erre mindketten a fehér oroszlán sörényének estek. Épp időben érkeztek, hogy segítsenek, de a két banya felrepült, nem kapták el őket. Firo utánuk szállt.

Ezalatt a főboszorkány az altemplomban sem talált rá arra, ami a sorsukat megváltaná. Sötét felhők jelentek meg az égen, a holdfény nem adott elég világosságot.

– Szorítsuk be őket a mellékhajóba! – kiáltott Mex, és így is lett.

– Őket sszemmel tartjuk, cak a többieket lesszétek! – sziszegett Csúszka.

A sötétben a kereszthajó mentén lopakodott két boszorkány, a Szent Gellért-oltár felé igyekeztek, majd a szószék és a szembemiséző oltár volt a cél. Sem a boszorkányok, sem az állatok nem láttak a sötétben, így Gilda, az aranygalamb felreppent a kupolába, és teljes pompájában, aranyfényével beragyogta a templomot. A hirtelen támadt fényözönben az egyik banya, ahogy meglátta a híres Krisztus a keresztfán című Fadrusz-feszületet, menten szörnyet halt. A főboszorkány riadtan próbálta az utolsó pillanatokat kihasználni.

Döme, Mexi és Bori a főhajóban közeledett a szentély felé. Suhi, Szellő és Firo a dongaboltozat alatt körözött, vigyázva a „szögedi papucsos Máriára”.

A szembemiséző oltárnál megcsillant a fény, s három boszorkány egyszerre ismerte fel, hogy ott van. Rohantak előre, hiszen egy percük maradt. Firo lángnyelveket küldött utánuk, de sikeresen menekültek.

Csúszkáék őrzéséből is próbáltak a boszorkányok kitörni, már nincs mit veszteniük.

– Ninc mit cinálni kedvesszeim! – sziszegett jámboran Csúszka.

– De nekünk kell a pásztorbot! – kiabált a boszorkányok pohárnoka.

– Ó, a pássztorbot! Igazán sszép darab! Jó az ízlésszed!

– Annak csodatevő az ereje, attól újra életre kelhetünk! – rikácsolt a banya.

Ezalatt a kapitányék Szent Gellért-ereklyéihez értek. Nem érdekelte őket a vértanú lábszárcsontja, sem a combcsontja. Nekik a pásztorbot kellett, hogy valamelyikük megérintse.

Visszaszámoltak az utolsó percben. Lia és Lali elszántan bőgtek az ereklyetartó előtt. Döme és Mexi útját állta egynek, de ő tíz körömmel esett Döme ormányának. A másik oldalon Szellő, a sas tartóztatta fel a boszorkányt, a loncsos hajába akasztotta karmait.

A főbanyának már az oltáron volt a keze, majdnem az ereklyéhez ért, amikor megszólalt a hősök harangja, ami évente csak hétszer ad ki hangot. A boszorkányok abban a pillanatban visítva köddé váltak. Újabb 290 évre és 29 napra fellélegezhetnek.

A harang még mindig kongott. A templom állatainak fél perce maradt, mielőtt régi helyükre visszakerülnének. Lia és Lali összebújtak, Beri és Bori is úgy várta az idő végét. Mexi átölelte Döme nyakát, és elköszönt a védelmezőktől. Csend lett. Gilda, az aranygalamb visszaszállt helyére, mint Suhi, a galamb, Szellő, a sas és Sunny, a főnix is. Szeréna, a szirén visszakerült a homlokzatra, Döme, az elefánt is. Újra az ajtón díszeleg Csúszka, a kígyó, és őrhelyére állt Lia és Lali is. Beri és Bori, Firo és Fira is újra kőálomba zuhantak.

A harang még mindig kongott. Talán másik, de még mindig kongott. Mex anyukája nyitott be a kisfiú szobájába.

– Ébredj, Mexi, fél hét van, elkésünk a templomból! Jaj, te már megint könyvvel a kezedben aludtál el? – mosolygott.

Mex felült az ágyban. Tehát csak álom volt? Nem történt az éjjel semmi sem? Csalódottan felöltözött, keresztülsétált a téren. Bent hangosan szólt az orgona. Ugyanoda ültek, mint máskor, de most számára másnak tűntek a próféták képei, a hatalmas hajók, melegséggel telt el a szíve. Akkor is, ha csak álom volt. Kifelé menet meglátott valamit a padlón. Óvatosan lenyúlt érte, és felvette. Csak a kapun kívül merte a tenyerét kinyitni. Egy tollpihe volt az, egy aranypihe.

Hátrafordult a színes mozaikképekkel díszített vörös homlokzat felé, ránézett az első hófehér képre és mosolyogva Dömére kacsintott.

Fodor Zsombor 13 éves, Ráckevén tanul,
a szegedi Fogadalmi templomról írta meséjét.

Magyar Kurír