Keltsd életre a templomodat! – Széll Nóra, Nyíracsád

Angyal vigyáz mindenkire

A templomban nyugalom uralkodott. A gyertyák csendesen, pislákolva gubbasztottak tartójukban. Még a harang sem kongott. Aztán hirtelen kitárult egy oldalajtó. Panna lépett be rajta nagypapájával, a sekrestyéssel. A kislány csendesen bezárta maga mögött az ajtót, majd egyenesen a kedvenc angyalához futott. Nagyon szerette nézegetni a festményt, néha még beszélt is hozzá. Tetszett neki, hogy ha jobbról nézte, olyan volt, mintha mosolygott volna, ha balról nézte, akkor szomorúnak látta. Jó kedve volt Pannának, ezért a „mosolygós” oldalról szólt az angyalhoz.

– Tudod, kedves angyal, te nagyon jó társam lennél, ha élnél. Segíthetnénk egymásnak mindenben. Én beszélgetnék veled, így nem lennél magányos, itt a falon, te pedig segíthetnél, ha sok a dolgom. Persze csak akkor, ha te is szeretnéd. Ha anyukám azt kérné tőlem, hogy kapáljam meg a kiskertet, akkor szólnék neked, te odarepülnél, és együtt hipp-hopp végeznénk. Még az sincs kizárva, hogy a természetfölötti erőddel egy szempillantás alatt eltüntetnéd a gyomokat! Persze, csak ha te is szeretnéd. És közben beszélgetnénk! Sokat, nagyon-nagyon sokat beszélgetnénk. Mennyivel könnyebb lenne az élet, ha mindenkinek lenne egy angyala! Nem gondolod? – kérdezte Panna.

Nagypapája nem szólt semmit, csak némán mosolygott, majd csendesen leült az egyik hátsó padba imádkozni. Hol az oltárra, hol Pannára pillantott, aki még mindig az angyalhoz beszélt:

– Mától Írisz lesz a neved, kedves angyal! – mondta, majd kihúzott a zsebéből egy gyűrött papírt és egy ceruzát. Rajzolni kezdte az angyalt, majd nagy betűkkel aláírta: ÍRISZ. – Kész! Mehetünk! – mondta, majd vetett az angyalra még egy utolsó pillantást, és elindult.

Amint kiértek a templomból, esni kezdett a hó, ezért még maradtak egy darabig. Panna csodálkozva nézte a szállingózó pihéket. Egyszer csak hirtelen megpillantott egy sánta galambot, amelyik a hóban evickélt. Kezébe vette, majd a templom egyik alacsony ablakpárkányán fűcsomókból és levelekből fészket készített neki, és óvatosan beletette.

„De jó lenne most egy kis forró kukorica, sajt vagy kenyérmorzsa… de ne legyek telhetetlen, már az is jó, hogy ez a jószívű kislány segített menedéket találnom, míg erőre kapok, és hazabiceghetek” – gondolta magában Mazsi, ugyanis így hívták a galambot. A szülei azért nevezték el Mazsolának, mert kisgalamb korában nagyon szerette az aszalt szőlőt.

Hirtelen elállt a hóesés, ezért Panna és a nagypapája hazaindultak. A kislány nem is sejtette, hogy miután elhagyták a templomot, Írisz, a kedvenc angyala leszállt a falról, és végignézte Panna és Mazsi találkozását. Írisz elégedetten mosolygott.

Telt-múlt az idő, s Írisz azon kapta magát, hogy a nyár váltotta fel a telet. Leszállt hát a falról, megsuhogtatta szárnyait, és kinézett: valóban nyár volt, rekkenő hőség. Pannára gondolt. Vajon hol lehet? Mit csinál? Már egy hete nem látta. Írisznek gyakran eszébe jutott Panna téli sztorija Mazsival. Hirtelen gondolt egyet, kinyitotta a templom ablakát, s már repült is a lágy szélben. Már akkor, télen elhatározta, hogy meghálálja Mazsi nevében Panna jó cselekedetét. Írisz úgy érezte, most jött el az ő ideje. Mikor Pannáék házához ért, nem talált ott egy árva lelket sem. – Biztosan nyaralni mentek – gondolta Írisz. Ekkor pillantása a virágoskertre esett. – No, ezek jó régen elmehettek! A virágok szinte fuldokolnak a tengernyi gaz között. Úgy sincsen sok dolgom, segítek egy kicsit nekik – mondta –, elvégre virágnak kereszteltek, Írisz a nevem. Ezzel kibontotta lágy szőke haját, meglebegtette a szélben, s láss csudát: a gyomok eltűntek a kertből. Aztán felemelte a kezét, és a kert már fel is volt gereblyézve, a gazcsomók pedig elszáradva lapítottak egy kosár mélyén. A virágok fellélegeztek, és hálás mosolyt küldtek Írisz felé, aki még egy pillantást vetett művére, majd indult vissza a templomba. Útközben eszébe jutott Mazsi, aki még mindig gyakran látogatta a Panna által épített fészket. Írisz láthatatlan volt az emberek számára, ezért nyugodtan szedhetett egy marék kukoricát az egyik udvarból, a pék asztaláról pedig lesöpört egy falat kenyeret, majd sietett vissza a templomba. Mazsi éppen egy közeli fán csücsült, így üres volt a fészek. Írisz azért ott hagyta az ennivalót, majd bement a templomba. Tett még egy kört, üdvözölte a szomszéd angyalokat, majd visszaszállt a helyére. Újra festmény lett.

Teltek-múltak a napok, Panna és családja visszatért a nyaralásból. A kislánynak azonnal feltűnt a virágoskert rendezettsége.

– Vajon ki lehetett? Talán anya, apa? Á, ők nem lehettek, hisz mindvégig mellettem voltak – töprengett. – Megvan! Megvan! Írisz! Ez csakis az én kedves Íriszem műve lehetett! – kiáltott fel, s már rohant is a templom felé. Bement, és egyenesen Írisz képéhez futott.

– Tudom, hogy te voltál! – mondta Panna. – De miért tetted?

És ekkor olyan történt, ami eddig még soha: az angyal megszólalt.

– Tudod, olyan jólesett, hogy beszéltél hozzám. Még senki nem mondott nekem ilyen szépeket, és egy angyal sem kapott nevet halandótól – felelte Írisz.

– Te élsz? – csodálkozott Panna.

– A szereteted keltett életre: nevet kaptam tőled, beszélgettél velem, és gyakran meglátogattál.

– Már értem – szólt Panna.

– Ha szeretnéd, hogy ezentúl is tudjunk beszélgetni, meg kell ígérned valamit.

– Mi az? Mondd már! – sürgette a kislány.

– Gyere gyakran a templomba, és imádkozz! Ja, és Panna! Elárulok neked egy titkot. Mindenkinek van egy angyala, csak nem mindenki tudja. Te már nem csak tudod, de láttad is! – mondta az angyal.

Attól fogva Panna mindennap meglátogatta Íriszt, aki boldogan hallgatta a kislány napi beszámolóit. Ha pedig segítségre volt szüksége, csak megsuhintotta szárnyait, s már repült is kis barátjához.

Széll Nóra 12 éves, 6. osztályos, a nyíracsádi Mária Oltalma görögkatolikus templomról írta meséjét.

Magyar Kurír