Képzeletbeli barátaink – A személlyé olvasott szöveg

„Lehetek a képzeletbeli barátod?”
(Dr. House egy beteg kisfiúnak)

A gyerekek képzeletbeli barátaihoz ki-ki vérmérséklete és világképe szerint alakít ki ismeretelméleti viszonyt. A kicsinyek szabályt nem ismerő fantáziája vagy az ártatlanság még mindent látó tekintete teremti (avagy tudatosítja) ezeket a lényeket? Nem akarnám, nem is merném eldönteni. De kínálhat tanulságot, ha más vonatkozásban vesszük komolyan ezt a jelenséget…

Az igény a személyességre köztudott antropológiai jegy. Gondoljunk csak az antropomorf istenképekre vagy a hol bájos, hol baljós androidokra. Az emberszerűség keresése olvasásmódjainkat is meghatározza. A költők hajlamosak alanyi beszédként megfogalmazni a verset, az olvasók pedig előszeretettel azonosítják a poéta megszólalásaként a művet.

A szöveg szerzőtől eredeztetése mindazonáltal nem vesz tudomást a műalkotás keletkezésének és létmódjának sok összetevős voltáról. Ez az egyszerűsítő magatartás döntően a romantikus zsenikultuszból ered, és hasonlóságot mutat a hősök, szentek, újabban pedig a sztárok, celebek emberfeletti(nek gondolt) valósága iránti, reflektálatlan csodálattal.

Magam az alakelméleti (így jellemzően szövegközpontú) értelmezői iskolák érveit meggyőzőbbnek találom, mint a kontextualista (így alapvetően szerzőközpontú) irodalomtudományi irányzatok megfontolásait. De látok lehetőséget e kettősség feloldására, s éppen a képzeletbeli barát fogalmának segítségével.

Kit olvasunk, amikor olvasunk?

Hagyományosan – s ebben a közoktatás hagyományai is ludasak – Petőfi Sándor költeményeiből Petőfi Sándor civil hangját szokás kihallani, József Attila verseit József Attila közvetlen vallomásaiként szokás fölfogni. (Nem véletlen az irodalomnépszerűsítő törekvések sikere; a magas kultúra bulvárral érintkező, kommerszebb rétegei – például Nyáry Krisztián ismeretterjesztő könyvei vagy Juhász Anna kultuszokat erősítő beszélgetései – eleven befogadói óhajra rezonálnak.)

A személlyé olvasott szöveg azonban más lehetőséget is megnyit. Ha ugyanis a szerző helyett a lírai én (beszélő, versbeszélő, nyelvtani/grammatikai alany, E/1 – e kategóriáknál olykor szívesebben alkalmazom az óvatosabb verstudat megjelölést), vagyis a textus által létrehozott személy/személyiség elképzelését pártoljuk, azzal megtartjuk olvasmányélményünkben az emberi jelenlétet, miközben irodalomelméleti nézőpontból sem keveredünk ingoványos területre.

Rilke vagy Pilinszky verseit olvasva így nem a két költőhöz férkőzünk intim és avatatlan (egyszersmind illuzórikus és inkompetens) közelségbe, hanem a Rilke- és a Pilinszky-versek más-más vonásokkal jellemezhető lírai énje válik társunkká – azaz képzeletbeli barátunkká… (Ami egyúttal az engedjük magunkhoz a bennünk élő gyermeket profán lélektani kívánalmát is szolgálhatja!)

Ugyanez érvényes lehet prózai művekre is: egy regény elbeszélője, egy novella narrátora a maga nyelvi megalkotottságában – azaz láthatatlanságában – éppúgy ismerősünkké szegődhet, mint a szereplők maguk.

Szép bonyolultsággal toldja meg a helyzetet, hogy többségükben a szerzők maguk is képzeletbeliek (avagy emlékezeti módon konstruáltak), mint minden múltbéli – vagy a jelenben távoli – tény és lény; sőt: a többi olvasó szintúgy. Ha a Jónás könyvét veszem kezembe, titkos virtuális közösségbe rendeződöm azokkal, akiknek ugyancsak sűrű közük volt, van vagy lesz Babits nagy művéhez.

Külön eset végül, amikor valóban barátságban állunk az alkotóval. Ám az, hogy bizalmasan ismerhetem például Báthori Csabát, Hegedűs Gyöngyit vagy Iancu Laurát, olvasóként nem elfogulttá, hanem csak elfogódottá tesz; s jobbadán a költők köznapi lényétől elválva lebbennek elém alkotásaik.

Végkövetkeztetés helyett egy evidens paradoxon általános érvényében szeretnék bízni: ha egy-egy barátunk képzeletbeli is, a velük ápolt barátság sosem az.

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. február 23-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.