Lábjegyzet egy legendához – Gondolatok a Mank című filmről

Úgy tűnik, hatévnyi producerkedés és sorozatkészítés után Fincher ezúttal könnyedebbre vette a figurát: legújabb nagyjátékfilmjében elhunyt édesapja hátrahagyott forgatókönyvéből meséli el nekünk Hollywood egyik legnagyobb mítoszát, Orson Welles Aranypolgárjának születését, mégpedig a forgatókönyvíró, Herman J. Mankiewicz szemszögéből.

Törött lábú, kapkodva ziháló alakot (Gary Oldman) támogatnak át a kocsiból egy napsütötte vidéki házba. Az ötvenes férfi zavartan motyog, vakítja a fény, és minduntalan whisky után kiált, mire közlik vele, hogy az álomgyár új csodagyerekének megbízásából hat hét alatt meg kell írnia egy forgatókönyvet. Lábát sínbe teszik, szolgálója (Monika Gossmann) nyugalmat teremt körülötte, a gépíró kisasszony (Lily Collins) beállítja a papírt… Már csak egy kis ihlet kellene. Nosza, idézzük hát fel legszebb éveinket! A harmincas évek Hollywoodját, ahol dörzsölt stúdiófőnökök, pénzéhes producerek és finnyás mozisztárok között kellett lavírozni, hogy valami maradandót alkothassunk. Hősünk nem tartozott az ünnepelt írózsenik közé, leginkább mások forgatókönyveit pofozta ki kollégáival adomázgatva, szivarfüstben. Fanyar, cinikus stílusára vevő volt a közönség, sikere révén pedig bebocsátást nyert az amerikai filmipart működtető mogulok elitszalonjaiba. Élményanyag van hát bőven, a kósza ötletekkel telefirkantott vázlatlapokból pedig lassanként formálódni kezd egy történet.

Aki azt gondolná, filmünk egyike a százszámra gyártott konvencionális életrajzi alkotásoknak, azt rendezőnk már az első negyedórában alaposan meglepi: annyi név, helyszín és utalás hangzik el, hogy filmrajongó legyen a talpán, aki lépést tud tartani a rögtönzött filmtörténeti előadással. Fincher emellett nagy kedvvel gúnyolja a korabeli álomgyár képmutatását, pénzpazarlását és politikai machinációit, miközben elénk állít egy bohém művészfigurát, aki léha élete miatt egymás után veszti el szeretteinek bizalmát. S végül, a mélyponton megírja élete főművét: azt a forgatókönyvet, ami egy örökbecsű filmremek alapjául szolgált. Hogy ez így túlságosan „hollywoodias”? Bizony, beköszönnek az évtizedes (és jegyezzük meg: hervasztóan Oscar-kompatibilis) dramaturgiai közhelyek, melyeket Fincher anekdotikus, időugrásos építkezéssel próbál enyhíteni. És a látványvilággal, mely szelíd glamúrfénybe vonja a klasszikus mértéktartással fényképezett fekete-fehér jeleneteket. A figyelmesek ezer apró gesztus révén szállhatnak be a rendező sajátos játszadozásába, kezdve a vászonra hamisított, tekercscserét jelző karikáktól a sajtóhírek és téveszmék sajátos viszonyának említésén át a film-szerzőség problémájának firtatásáig.

Bárhogy is nézzük, ez utóbbi a Mank központi kérdésfeltevése: kié a film Hollywoodban? Az íróé, a rendezőé vagy a produceré?  Régimódi, kissé ügyetlen forgatókönyvében Jack Fincher (Pauline Kael filmesztéta híres, utóbb tévesnek bizonyult tanulmánya szerint) egyértelműen az író mellett teszi le a voksát, miközben fia, a rendezőként tündöklő David vitatja, hogy Wellesnek meghatározó szerepe lenne az Aranypolgár művészi sikerében. Izgalmas paradoxon, épp Fincher direktori életművébe kívánkozó. Ez azonban nehezen menti legújabb filmjét, amely sziporkázóan szellemes ugyan, de alig több egy legendához fűzött, elfogult lábjegyzetnél. Szó sem esik benne az Aranypolgár rendezőjének forradalmi újításairól, aki csupán egy türelmetlen telefonhívás erejéig köszön be. Árulkodó ellentmondás az is, hogy a pályája során sok stúdióharcot megvívó Finchert immár a Netflix is a kalapjára tűzheti a Coen testvérek, Alfonso Cuarón, Steven Soderbergh vagy Martin Scorsese (megannyi elkötelezett mozirajongó) mellé. Hiába, a fiók mélyéről előkerülő forgatókönyvek megvalósításához pénz kell. Akkor tehát mégiscsak a produceré lenne a film?

Szöveg: Paksa Balázs

Fotó: Netflix

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. február 14-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.