Menni vagy maradni – Gondolatok a Belfast című filmről

Sokan és sokféleképpen megfogalmazták már, mi lehet ennek az oka. Az biztos, hogy látható gyökereink mellett – mint a minket körülvevő emberi és tárgyi környezet – létezik valami megfoghatatlan és nehezen megmagyarázható ragaszkodás egy helyhez, amiről csak a művészet tud bármit is mondani. S nem csak arról, hogy mi köt bennünket az otthonunkhoz, hanem arról a tragédiákkal átszőtt állapotról is, amikor valakinek kényszerűségből kell elhagynia a szülőföldjét. A 20., 21. századra az ember már belakta a Földet, új otthonra lelni igen nehéz, ennek ellenére napjainkban is milliók kelnek útra, és keresnek – legalábbis ideiglenes – hazát maguknak. Mert van, amikor akkora az ember körül a zűrzavar, hogy menekülnie kell.  

Írország történelmének meghatározó eseménye volt a 19. század közepén elindult kivándorlás, melynek során a sziget lakóinak fele elhagyta szülőföldjét. A független Írország létrejöttével stabilizálódott a helyzet, ám a britek kezén maradt Észak-Írországban időről időre összecsapott egymással a lojalista, protestáns és a köztársasági, katolikus lakosság. A hatvanas évek második felében nőtt a feszültség, mely 1969 augusztusában nyílt erőszakba torkollott. A zavargás egészen 1998-ig tartott, megkeserítve az itt lakók életét. A konfliktus központja Belfast, Észak-Írország fővárosa volt.

Kenneth Branagh színész-rendezőt Shakespeare-adaptációi tették világhírűvé, manapság Agatha Christie klasszikus krimijeit viszi filmvászonra. Az északír származású művész kilencévesen költözött el szüleivel Belfastból a London közeli Readingbe. Branagh legújabb, életrajzi ihletésű filmje a hatvanas évek Belfastjába varázsol bennünket. A kis Buddy (Jude Hill) szeret katonásdit játszani, odavan az izgalmas filmekért, ám legfőbb vágya, hogy az általa kedvelt kislány mellé ülhessen az osztályban. Tulajdonképpen boldogan él, hiszen bár Angliában dolgozó apja (Jamie Dornan) csak ritkán van otthon, édesanyja (Caitríona Balfe) és nagymamája (Judi Dench) szerető gondoskodása veszi körül. De talán még náluk is fontosabb a nagyapja (Ciarán Hinds), akivel mindent meg tud beszélni. Egy nap botokkal felfegyverzett, álarcos férfiak jelennek meg az utcában, törnek-zúznak, egyes házakra rá is támadnak. Buddy is menekülőre fogja, és kétségbeesve kérdezi anyjától, hogy mi történt. 

Arról, hogy mi áll az események hátterében, nem sokat tudunk meg. A rádióból és a tévéből hallunk ugyan hírfoszlányokat, ám úgy tűnik, az itt lakókat mindez nem nagyon érdekli. Ahogyan a rendezőt sem. Branagh azt szeretné megmutatni, miként éli meg egy kilencéves gyerek a felnőttek között dúló háborúskodást. Buddy tudja, hogy az ellentét a protestánsok és a katolikusok között húzódik, azzal is tisztában van, hogy ők protestánsok, de nem igazán érti, mi a különbség. Barikád épül, melyen férfiak járőröznek, katonák állnak az utca végében, ám apja még sincs otthon, hogy megvédje őket. A családnak anyagi gondjai vannak, ez legalább akkora probléma, mint a körülöttük kialakult helyzet. Buddy szülei egyre többet beszélnek arról, hogy elköltöznek; a fiú ettől jobban fél, mint az utcai zavargásoktól. 

Egy gyerek valóban keveset érzékel a felnőttek világából, amit lát, azt is egy sajátos, egyéni szűrőn keresztül. A Belfastot nézve Alfonso Cuarón Roma című filmje – Roma egy mexikóvárosi negyed – juthat eszünkbe. Az is a gyerekkor emlékeire épült, ám a mexikói rendező jobban támaszkodott a képek erejére, mint ír kortársa. Haris Zambarloukos operatőr mindent megtett azért, hogy szép – a kort idézve fekete-fehér – film szülessen, ám Branagh inkább a szavak erejében bízott. A nagypapa bölcsességei, melyekkel az élet nagy kérdéseit – mint például a szerelem és az identitás – világítja meg unokájának; Billy Clanton (Colin Morgan), a helyi kisfőnök fenyegetései; a protestáns lelkész szavai a két útról, melyek egyike – természetesen az, amelyen a katolikusok járnak – a pokolba vezet; de általában is a párbeszédek mondják el mindazt, amit Branagh közölni szeretne velünk. A lelkész által felvázolt útelágazás Buddyt is foglalkoztatja, érzi, hogy az ő életében is eljött a döntés pillanata. A ki melyik úton folytatja – és van-e egyáltalán választási lehetőség – kérdése a filmben többször is előkerül. A Belfast története tulajdonképpen egy dilemma kibontakozása: menni vagy maradni. 

A kritikusok szerint a Belfast legnagyobb hibája, hogy nem válik igazi drámává. A költözés elleni érvek, melyeket az anya fogalmaz meg, súlytalannak tűnnek: kigúnyolják majd őket az akcentusuk miatt, és nem fognak ott ismerni senkit. A filmet nézve valóban kialakulhat bennünk némi hiányérzet, ám továbbgondolva arra juthatunk, hogy van erre magyarázat. Branagh nem akar mást elmesélni, mint amit maga is megélt. Ez pedig nem volt drámai, helyesebben, „csak” annyira volt az, amennyire egy kilencéves gyereket megvisel, ha el kell hagynia a megszokott környezetét. Bírálták a filmet azért is, mert a benne szereplő család túl ideális, ilyen a valóságban nincs. Pedig van. Buddy is szenved attól, hogy el kell költözniük, ám a család összetartó ereje mindezt elviselhetővé teszi. Bár – ahogyan Branagh fogalmazott – „Belfastot soha nem tudják kivenni a fiú lelkéből”…

Szerző: Baranyai Béla

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. május 8-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.