Mi volt a keresztes lovagok hosszú életének titka?

A 13. században még a gazdag földbirtokos férfiak számára is körülbelül 31 év volt az átlag várható élettartam, ez 48-ra emelkedett, ha valaki megérte a húszas éveit. A templomos lovagok ehhez képest olybá tűnhettek, mint akiknek valamilyen varázsszer van a birtokukban: a katolikus katonai rend tagjai közül sokan jóval 60 év feletti kort értek meg. Többekkel még ekkor sem időskori betegségek végeztek, hanem ellenségeik.

Jacques de Molay, a rend utolsó nagymestere körülbelül 70 éves volt, amikor máglyán elégették 1314-ben. Az ugyanebben az évben kivégzett Geoffroi de Charney a legtöbb forrás szerint 63 éves lehetett. Ezek a magas életkorok majdhogynem általánosak voltak a templomosok körében. Más nagymesterek, mint például Thibauld Gaudin, Hugues de Payens vagy Armand de Périgord, hogy csak néhányat említsünk, mind 60 feletti életkort értek meg. A kor viszonyai között valóságos matuzsálemeknek számíthattak.

„A templomos lovagok hosszú életét többnyire egy különleges isteni ajándéknak tulajdonították” – írta Francesco Franceschi, a Szent Szív Katolikus Egyetem római campusának kutatója. A modern tudomány szerint a titok a rend kötelező étkezési előírásaiban volt, melyek sokban befolyásolhatták a lovagok élethosszát és egészségét.

Sok modern ábrázolással szemben a templomosok valóban szerény életet éltek, Istent szolgálva. Ezt étrendbéli választásaik és kötelezettségeik is tükrözték. Habár a rend meggazdagodott az adományok körültekintő kezelése folytán, valamint abból, hogy az utazó zarándokok pénzét őrizték, maguk a lovagok formális szegénységi, szüzességi és engedelmességi fogadalmakat tettek. Közel kétszáz éven keresztül élt a rend Európa-szerte, a 13. század végén érte el virágkorát: akkor 15 ezer tagja volt. A lovagok legfőképpen professzionális harcosok voltak, soraikból sokan a világ legjobbjai közé tartoztak.

A 12. század elején Clairvaux-i Szent Bernát francia apát egy hosszú és bonyolult szabálygyűjteményt állított össze, amely a lovagok életét kormányozta. Ez a regula Szent Benedek és Szent Ágoston írásaiból merített, de sok szabálya már a templomos renden belül született. A lovagok az 1129-ben elkészült regula előtt is szabályok szerint éltek – írta Judith Upton-Ward brit kutató, „és összeálltak hagyományaik és szokásaik (…), jelentős mértékben tehát a regula a már meglévő szokásokon alapszik”.

A szabályokból pedig sok volt, és sokfélék voltak. A lovagok feladata volt az árvák, özvegyek és templomok védelme, kerülniük kellett a „nyilvánvalóan kiátkozott” személyek társaságát, és nem állhattak fel a templomban imádkozni vagy énekelni. Csuháik egyszínűek voltak, de a húsvét és mindenszentek közötti meleg időszakban hordhattak vászoninget is (a hegyes cipők viszont mindig tilosak voltak). A szabályok arra is kiterjedtek, mit ehettek, hogyan és kivel.

Étkezéseik nem voltak hangos események: a lovagoknak együtt kellett enniük, de csendben. Ha sót szerettek volna, „csendesen és bizalmasan” kellett kérniük, hogy adják körbe azt, „minden szerénységgel és alázatossággal”.

Egyfajta partnerrendszer létezett közöttük – részben egy rejtélyes „tálhiány” miatt –, ezt fejezte ki a lovagok címere is, amin két lovag volt látható egy lovon. A lovagok párokban összeülve ettek, és arra biztatták őket, „vizsgálják meg közelebbről a másikat”, és bizonyosodjanak meg róla, hogy egyikőjük sem eszik többet a másiknál, de nem is tartja magát semmilyen „titkos absztinenciához”. Az, hogy mi a teendő akkor, ha a partner nem úgy eszik, ahogy kellene, nem tisztázott, az asztalnál való kiabálás mindenesetre biztosan tilos volt. Evés után mindenki csendben hálát adott. A kenyérdarabokat összegyűjtötték és a szegényeknek adták, az egész cipókat pedig félretették a következő étkezéshez.

A templomosok étrendjét alapvetően két dolog határozta meg: a szerzetesekre kirótt hagyományos böjtölési előírások és a katonai életmódjukhoz szükséges tápanyagbevitel. Üres gyomorral nem lehet sem keresztes hadjáratban, sem lovagi tornán részt venni (a templomosok csak gyakorlásképpen vettek részt tornákon, nem sportként). Ezért a lovagok egy héten háromszor ehettek húst – annak ellenére, hogy tudták, hogy „a hús fogyasztása megrontja a testet”. Vasárnaponként mindenki húst evett, a magasabb rangú tagok ebédre és vacsorára is fogyaszthattak valamilyen sült állatot. A korabeli beszámolók szerint ez gyakran marhahús, sertéshús vagy szalonna volt, amelyet sóval ízesíthettek.

Valószínű, hogy az adagok bőségesek voltak: ha például egy böjtnap miatt a lovagok nem ehettek húst, másnap „bőségesen” rendelkezésre állt e táplálék. Egy forrás szerint a szakácsok elég húst raktak a templomosok tányérjára ahhoz, „hogy két szegény ember is jóllakjon a maradékból”. Hétfőn, szerdán és szombaton a lovagok szerényebb, zöldséges ételeket ettek. Habár a regula „két vagy három étkezésnyi zöldséget vagy más fogást kenyérrel elfogyasztva” írt elő, gyakran került az asztalra tej, tojás és sajt. Más esetekben zabból vagy hüvelyesekből készült levest, vagy rostokban gazdag párolt zöldségeket ettek (a gazdagabb testvérek drágább fűszereket, például köményt is belekeverhettek). A rend kertjeiben termesztettek gyümölcsöket és zöldségeket, főként a mediterrán éghajlaton, ezért olyan terményeik voltak, mint a füge, a mandula, a gránátalma, az olajbogyó és a gabonafélék. Ezekből az egészséges élelmiszerekből nagy valószínűséggel saját asztalaikra is került. Hetente egyszer, pénteken teljes böjtöt tartottak – sem tojást, sem tejet, sem más állati eredetű terméket nem fogyaszthattak. Tápláló étekül ekkor a szárított vagy sózott hal, vagy mandulatejből készült tejtermék- és tojásutánzatok szolgáltak. Itt is voltak azonban praktikus engedmények: a gyengék és betegek nem vettek részt ezekben a böjtökben, és kaptak „húst, madarakat és mindennemű olyan ételt, amely jó egészséget hoz”, hogy minél előbb újra harcképes állapotba kerüljenek.

Mindeközben a testvérek bort ittak, de ez is korlátozva volt. Mindenki ugyanakkora adagot kapott, amelyet még fel is hígítottak. Azt a tanácsot kapták, hogy az alkoholt nem szabad túlzásba vinni, hanem mértékkel kell fogyasztani. Mert Salamon mondta, „a bor megrontja a bölcseket”. A Szentföldön állítólag fertőtlenítő aloe verából, kenderből és pálmaborból készült koktélt ittak, amelyet „Jeruzsálem elixírjének” hívtak, ez gyorsíthatta a sebesülésekből való felépülést is.

Francesco Franceschi tanulmányában ír továbbá a Bernát-féle regulán kívüli előírásokról, amelyek „kimondottan a fertőzések terjedésének elkerülésére” szolgáltak. Ezek közé tartozott a kötelező kézmosás evés és ima előtt, valamint a szabadban munkát végző testvérek felmentése az ételkészítés és -felszolgálás alól. Ezek az előírások, amelyeket a baktériumok létezéséről való bármiféle fogalom nélkül vezettek be, részben az arab orvosokkal való kapcsolataikból származhattak, akik a kor élvonalába tartoztak. A középkori Európában az orvosi tudás csúcsán kétségtelenül a templomosok álltak, sok betegséget kezelni tudtak és megfelelően törődtek gyengélkedő társaikkal.

A templomos rend a világ egyik leggazdagabbja volt – ezek a szabályok azonban megakadályozták azt, hogy a lovagok a babérjaikon üljenek és zsíros, pácolt húsokon hizlalják magukat. Étkezési szabályaik közül sok igen közel áll a mai dietetikai tanácsokhoz: sok zöldség, hús csak alkalmanként, bor mértékkel. Nem éppen királynak való étrend, de egy komoly teendőket ellátó lovag számára mindenképpen a legmegfelelőbb.

Forrás: Mult-kor.hu

Fotó: Wikipédia

Magyar Kurír