Mona Lisa és a globális felmelegedés

A múzeumokban kiállított tárgyak nagy része egykor használatban volt – legyen az akár egy indián tolldísz, egy magyar miskakancsó vagy éppen egy orosz ikon –, ám a vitrinekbe téve, falakra aggatva elvesztették eredeti funkciójukat. Környezetükből kiragadva azonban új jelentést nyertek, műtárggyá lettek, a modern ember pedig tanúul hívja ezeket: meséljenek neki egy távoli világról, egy már letűnt korról. Az egykori eszközök kiállítási tárggyá válnak, ám vannak olyan múzeumi látnivalók is, melyeket már eleve ide szántak. A nagy mesterek festményei, rajzai, szobrai akkor nyerik el valódi értelmüket, ha múzeumba kerülnek. Funkciójuk egybeesik az eredeti céljukkal. Ezeket nem használjuk, csak nézzük: gyönyörködünk és elmélyedünk bennük.

A közgyűjtemények lényege, hogy egy-egy műalkotást már nem csak egy szűk kör vehet szemügyre, hanem mindenki. S bár a kiállított tárgyak kikerülnek a piaci körforgásból, legtöbbször megállapítják eszmei értéküket, hangsúlyozva, hogy ez nem fedi azt az összeget, amennyiért meg lehetne venni. Csupán azt jelzi, hogy az adott tárgy értéke igazából felbecsülhetetlen, leginkább azért, mert a művészet nem a materiális, hanem a spirituális szinten létezik. A Napraforgók, A tavasz, a Leány gyöngy fülbevalóval, a Pihenés Egyiptomba menekülés közben vagy a Mona Lisa tükör, melyben megláthatjuk a magunk lényegét, és ablak, amelyen keresztül rápillanthatunk a lét rejtett dimenzióira.

Apropó Napraforgók, A tavasz, Leány gyöngy fülbevalóval, Pihenés Egyiptomba menekülés közben és Mona Lisa. Ezek a festmények azért kerültek az utóbbi időben a portálok hírei közé, mert klímaaktivisták támadtak rájuk. Leves, krumplipüré, művér, festék landolt a képeken. Az elkövetők sok esetben odaragasztották magukat Van Gogh, Botticelli, Vermeer, Cranach és Leonardo művéhez vagy annak keretéhez. Legtöbbször csellel jutottak a kiállított tárgyak közelébe: öregembernek vagy kerekesszékes látogatónak álcázták magukat.

Ezen akciók során a kiállítótermek csendjét kiabálás törte meg: „Gondolj a bolygóra!” „Mi ér többet? A művészet vagy az élet? Jobban aggasztja magukat egy festmény védelme, mint az emberi életé?” „Mit érzel, amikor azt látod, hogy valami gyönyörű és felbecsülhetetlen értékű dolog elpusztul? Felháborodsz? Hol van ez az érzés, amikor azt látod, hogy a bolygó a szemünk láttára pusztul el?” „Mi a legfontosabb? A művészet vagy az egészséges és fenntartható élelmiszerhez való jog?”

A klímaváltozás globális megoldásokat kíván, közös nevezőre jutni társadalmilag és politikailag is széttagolt világunkban szinte lehetetlen, nem beszélve arról, hogy a szakemberek sem feltétlenül értenek egyet abban, mit is kellene tenni. Ferenc pápa körlevelét – remélhetőleg – valamennyien ismerjük. Az Áldott légy (Laudato si’) kezdetű enciklikában olvasható számtalan szempont is mutatja, e probléma megoldásához a történelemben egyedülálló összefogásra lenne szükség. Biztos, hogy sokan érzik úgy, korunk embere – leginkább a politikai és a gazdasági vezetők – a klímaváltozást ugyanúgy közönyösen nézik, mint a földünkön tapasztalható szenvedést és az égbekiáltó igazságtalanságokat. Elkeseredettség, düh és felháborodás hajtja őket: odaragasztják magukat az aszfalthoz, akadályozzák a futballmeccsek lejátszását, benzinkutat foglalnak el és bevásárlóközpontot rongálnak. A levesöntő-odaragasztó performanszok is ebbe a sorba tartoznak.

Akkor vagyunk hűek az igazsághoz, ha leszögezzük, a műtárgyak a legtöbb esetben nem sérültek, mert az aktivisták olyanokat választottak, amelyeket üvegfallal védenek. Ám nem véletlen, hogy a világ legnagyobb múzeumainak vezetői számtalanszor elítélték ezeket az akciókat. Az elkövetők ugyanis az emberiség kulturális örökségét veszélyeztetik. (Erős a gyanúm, hogy az ideológia vezérelte aktivisták számára a művészet valójában nem sokat jelent.) Ám a „bomlasztó aktivizmus” – mint azt a neve is mutatja – általában sem vezet sehova. Csupán arra jó, hogy a túlfűtött érzelmeket ideiglenesen levezesse, s mivel hatástalan, értelemszerűen újratermeli magát. Az elkövetők azért esnek neki a műtárgyaknak, hogy rámutassanak a föld megóvásának fontosságára. De a Mona Lisának semmi köze a globális felmelegedéshez. Nem rombolhatunk le valami értékeset azért, hogy egy másik érték veszélyeztetettségére figyelmeztessünk. Ráadásul a közvélemény nem a felvetett társadalmi problémán fog elgondolkodni, hanem felháborodik a tett vandalizmusán, vagyis az aktivistával együtt az üzenete is hiteltelenné válik. Mert a kultúra is az élet része, ezért aki rátámad egy műalkotásra, annak egyetlen szavát sem fogjuk elhinni. Így végül odalesz mind a kettő: a Föld és a művészet is.

Fotó: Wikipédia

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. február 25-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.