Örök zeneközelben –Találkozás Juhász Előddel

– Honnan származik a családja?

– A Partiumból valók a szüleim, Nagykárolyból, illetve Nagybányáról. A harmincas években jöttek át Magyarországra. Édesapám mérnök volt, édesanyám háztartásbeli, két gyermekük született. Polgári család, polgári háttér, természetesen vallásos neveltetésben részesültünk a testvéremmel. Életutamat meghatározta, hogy 1938-ban születtem, így a világháború legkegyetlenebb éveiben már elég nagy voltam ahhoz, hogy később is mindenre emlékezzek. Budán, a Batthyány utca és a Várfok utca kereszteződésénél laktunk, ott vészeltük át az ostromot. Szenteste légiriadó volt, lementünk az óvóhelyre, aztán hetekig ott ragadtunk. Nemrég előkerült az a harminckét oldalas kis füzet, amit 1946-ban a saját kezemmel írtam az átélt eseményekről. Tavasszal megjelenő új könyvemben ennek az ostromnaplónak egy-két részlete is benne lesz úgy, ahogy az egy nyolcéves gyerek tollából megszületett, tele helyesírási hibával.

–  Gyerekként hogyan élte meg a háborút?

– Sok mindent leírtam: „jöttek az oroszok…, anyukát elrejtettük…, feltörték a fáskamránkat…, megitták még az uborka levét is…, minden nőnek el kell menni közmunkára”.  Megmaradtak bennem az utcaképek is a menekülő katonákkal, a romokkal, lótetemekkel. A lakásunkat a háborúban szétlőtték. És később, 1956. november 4-én is lövéseket kapott, amikor a szovjet tankok a Várba vonultak, és a katonák meglátták a házunkon a nemzeti színű zászlót.

– Mikor kezdett kibontakozni az életében a zenei hivatás? Családi örökség a zene szeretete?

– Édesapám hegedült. Anyámnak nem volt jó hallása, de szerette a zenét, az ő családja volt erősebb zenei szempontból. Nagyapám magyar–német szakos tanár, iskolaigazgató volt Nagybányán, emellett magyar nótákat szerzett. Anyám öccse, Németh Amadé igazi zenei tehetségként az Operaháznál lett korrepetitor, karmester. Zenei könyveket is írt, sokat segített a pályám indulásánál. Tizenegy éves koromtól tanultam zongorázni, de nem voltam szorgalmas. Tizenöt évesen aztán jött egy hirtelen fordulat, valamiféle sugallat – ilyet érezhetnek a fiatalok, amikor tudatosodik bennük a papi hivatás. Ez volt életemben a nagy zenei ráébredés. Onnantól nagyon komolyan készültem a zenei pályára, és miután a Toldy Ferenc Gimnáziumban 1956-ban leérettségiztem, szerencsére rögtön felvettek a Zeneakadémia zenetudományi szakának zenetörténész tagozatára. Az évfolyam legfiatalabbja voltam, rengeteg elmaradást kellett behoznom, hiszen nem jártam konzervatóriumba, mint az évfolyamtársaim. Hamar kiderült, hogy elsődlegesen nem tudós alkat vagyok, aki könyvtárakban kutatna kódexek és kották között.

Már kezdettől az érdekelt, hogy a zenét továbbadjam.

Ehhez kerestem lehetőségeket az iskolán kívül is.  Különböző kórusoknál dolgoztam betanítóként, népi együttesnél zongorakísérőként. Ezekből a tapasztalatokból is rengeteget tanultam.

– 1956 szeptemberében kezdte a Zeneakadémiát, egy hónappal a forradalom kitörése előtt. Hogyan élte meg ezt a történelmi időszakot?

– A Zeneakadémia igazi aranykorát élte akkoriban, olyan kiválóságokkal, mint Kodály Zoltán, Weiner Leó, Bárdos Lajos, Szabolcsi Bence, Bartha Dénes, és még sorolhatnánk. Zenei benyomásaimat – arról, hogy mikor mit hallgattam, kikkel találkoztam, mi történt – tizenhat éves koromtól rendre feljegyeztem, máig megvannak ezek az eseménynaptárak. 1956 szeptemberében a tanév a nemzetközi Liszt-zongoraversennyel indult, ott drukkoltunk egész nap a Zeneakadémia második emeletén. A rendszeres tanítás csak októberben kezdődött, majd a forradalom a mi életünket is felbolygatta, mert nemcsak a koncertek, de a tanórák is elmaradtak, és csak 1957 elején folytatódtak. Öt csodálatos esztendőt töltöttem a Zeneakadémián. 1961-ben kitüntetéssel végeztem, A kékszakállúról írtam a diplomamunkámat.

– Hogyan teltek a Zeneakadémia utáni első évek?

– Már korábban elkezdtem külsőzni a rádióban, eleinte amolyan lóti-futiként. Csináltam én mindent, kávét főztem, hoztam-vittem a dobozokat, amikben a hanghordozó szalagok voltak. Nagyon hamar otthon éreztem magam ebben a közegben. Esténként opera, koncert, később jazz, és egyre több írás: recenziók, kritikák. 1962-ben egy évig a Zeneműkiadó Vállalatnál dolgoztam, majd 1963 januárjától rádiós zenei szerkesztő lettem. Első könyvem 1964-ben jelent meg Gershwinről, a Gondolat Kiadó Kis Zenei Könyvtár sorozatában. A jazz abban az időben még nem volt teljesen elfogadott, de engem nagyon érdekelt. Ennek a könyvnek köszönhetem, hogy 1966–67-ben Ford-ösztöndíjjal egy éven át az Egyesült Államokban tanulmányozhattam az amerikai zenét és zenei életet.

– Milyen tapasztalatokat szerzett ez idő alatt?

– Rengeteget profitáltam az ösztöndíjból. Minden lehetőséget igyekeztem megragadni: délelőtt a könyvtárakat bújtam és zenei találkozókra mentem, esténként opera, koncert és jazz. A legnagyobbakat hallhattam, egyiket a másik után. Hazatérve megörökítettem mindezt az Amerikai variációk – Honolulutól Montreálig című könyvemben, ami a Zeneműkiadónál jelent meg 1969-ben.

– Mesélne egy olyan amerikai élményéről, ami később is kihatott az életére?

– 1966-ban az amerikai zene égboltján a legfényesebb csillag Leonard Bernstein volt. Látogattam a koncertjeit, de nem sikerült találkozót összehozni vele. Amikor hazajöttem, folytattam a rádiós munkámat. Megírtam a Bernstein story című könyvet, amelyhez minden elképzelhető forrásanyagot felhasználtam, a saját benyomásaimmal együtt. Elküldtem ide-oda, így eljutott Bernsteinhez is, akinek a köreiben jó néhány magyar muzsikus volt. Annyira elnyerte a tetszésüket, hogy Bernstein titkárnője megkeresett, és több lehetőséget is ajánlott a maestróval való találkozásra Európa különböző nagyvárosaiban, ahol vezényelt. Ez végül Bécsben jött össze először, a Hotel Sacherben, majd többször többfelé volt szerencsém hosszabb exkluzív rádió- és televízióműsorokat készíteni vele.

– A Zeneközelben című műsor hogyan indult?

– Csiba Lajos barátommal 1977-ben kezdtük el hétfő esténként a Petőfi rádióban, és több kisebb szünetet leszámítva ott huszonöt évig ment a sorozat. A lényege az volt, hogy műfajkorlátok nélkül, gyors egymásutánban mindenféle zenét mutassunk, ami érdekes, értékes és érdekelheti a hallgatókat. Ezek egyórás élő adások voltak, és annyira megkedvelték a hallgatók, hogy hamarosan elindíthattuk a Zeneközelben a hallgató című kívánságműsort, illetve a testvérét is: ez volt a Zeneközelben a magnósok. Nagyon nyitottak voltunk, szerettük feszegetni a határokat. Karády Katalint például akkoriban nem volt szabad játszani a rádióban, és ez nagyon bosszantott minket. Elmentünk a nagyfőnökhöz, és kértük, hogy bírálja felül ezt a döntést. Szerencsére sikerrel jártunk, megkaptuk az engedélyt arra, hogy csak mi játszhassuk Karády dalait. Kiderült, hogy sok lemeze nem is volt meg nálunk, ezeket a hallgatók hozták be a rádióba. Egy másik példa: a hetvenes évek derekán nem lehetett karácsonyi dalokat játszani karácsonykor. De Lajos talált egy felvételt Simon and Garfunkeltől, amelyen a háttérben a Csendes éj szólt…

– Hogyan került a rádióból a tévébe?

– Nagyon szerettem, és a mai napig szeretem a rádiózást, de hiányzott a képi világ. 1981-ben a televíziós zenei főnök, Czigány György hívott, és én lelkesen mentem. Amolyan ugrás volt ez a bizonytalanba, senki sem garantálhatta a sikeres folytatást. Természetesen vittem magammal a húsz év rádiós tapasztalatait, így a Zeneközelben koncepcióját is, ebből született a Zenebutik, ami két évtized alatt kétszázhatvanhat adást élt meg. Nyugdíjazásom után öt évig a Szépművészeti Múzeumban dolgoztam, ez nagyon szerencsés időszak volt az életemben. Baán László főigazgató azt az elvet vallotta, hogy ki kell nyitni és szélesre tárni az ajtókat a közönség előtt, s engedjük be a társmúzsákat is, hiszen a művészeti ágak erősítik egymást. A ma is élő Múzeum + sorozatok elődje akkor jött létre: „beszélgetéses” koncertek a legnagyobbakkal Kocsis Zoltántól Sebestyén Mártáig. Megszületett a Szépművészeti Szalon, volt könyvbemutató, sok rangos előadás, premier, balett, minden. Sajnos művészettörténetet nem tanultam korábban, de így alkalmam adódott sok mindent elsajátítani a legkiválóbbaktól. Posztgraduális képzés volt ez a javából.

– A családját féltve őrzi. 

– Megmutatom a büszkeségeimet: a lakásnak erre a falára 1982-től évente kitettem egy-egy fotót a három lányomról. Így jól követhető, ahogy cseperedtek, nagylányok lettek, s aztán férjhez mentek, születtek az unokák… Egyikük sem lett zenész, bár mindannyian tanultak zenét, de nem ezt a pályát választották. Az ő szemükben nem tűnt olyan vonzónak, hogy hétvégén is mindig dolgoztam, keveset voltam otthon. Természetesen, ha nem is művelik, de szeretik a zenét.

– Tele van a lakása az utazásai emlékeivel.

Szerencsés vagyok, mert nagyon sokfele jártam a világban. Évente több alkalommal még manapság is útra kelek, főleg az idegen kultúrák és a művészetük megismerése vonz.

Mindez aztán így-úgy beépül a különböző műsorokba és a sorra születő emlékező könyveimbe.

– Hogyan került a Katolikus Rádióhoz, ahol nemrég hangzott el a Zene-közelben hatszázadik adása?

– Csiba Lajos barátom a Katolikus Rádiónál dolgozott már az indulástól fogva, és engem is hívott. Tizenkét éve így örömömre együtt folytathattuk a sorozatot, annyi változással, hogy kötőjeles lett a cím, engedéllyel így lehetett átvinni a műsort a „királyi” rádióból. Lajos halála után ifjú kollégám, Peresztegi Attila lett a műsor társszerkesztője.

– A hitéletéről is mesélne az olvasóinknak?

– Egész életemben hívő ember voltam, ebből nem csináltam titkot, de azt nem mondhatom, hogy mindig szorgalmasan jártam templomba. Több pappal, püspökkel nagyon jó kapcsolatom alakult ki, hadd emeljem ki azokat, akik különösen sokat jelentenek nekem.

Várszegi Asztrik korábbi főapátnak köszönhetően két Zenebutik adás is született Pannonhalmáról az ő kalauzolásával; az egyik még a rendszerváltozás előtt.

Olofsson Placid atya az első perctől nagy hatással volt rám, így gyakori vendég lettem nála a Bartók Béla úton. Úgy beszélt a hitről, hogy nem valami bűvös ködbe vitt, hanem ráébresztett: Isten itt van közöttünk, bennünk. Spányi Antal püspök atyát is szeretném megemlíteni, nem azért, mert ő a rádió egyházi főnöke. Csiba Lajossal többször jártunk nála nyitott és tanulságos beszélgetéseken.

– Placid atya halála óta talált olyan lelkivezetőt, akivel hasonlóan közeli a kapcsolata?

– Sajnos nem. De szerencsére jókat tudok beszélgetni több egyházi személyiséggel. Kedves emlékeim fűződnek Erdő Péter bíboroshoz, Bábel Balázs és Márfi Gyula érsek urakhoz, Kiss-Rigó László megyéspüspökhöz. Fábry Kornél atya nemrég ismét a Zene-közelben vendége volt, neki is feltehettem az engem foglalkoztató vallási kérdéseket.

– Milyen tervei vannak a közeljövőben?

– Hamarosan megjelenik az Emlékek lepkeszárnyon című könyvem, ez a saját ajándékom a májusban esedékes 85. születésnapomra. Ha megérem – ezt azért mindig hozzáteszem. Terveim vannak bőven. Sok erőt ad a családom, a rendszeres tenisz, és az, hogy ma is a zene átadásával foglalkozhatok, amit annyira szeretek. Remélem, ez olykor átjön a rádióban is…

Szerző: Bencze Zsuzsanna   

Fotó: Fábián Attila 

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. február 19-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.