Raniero Cantalamessa: A karácsony misztériuma – Az öröm ünnepe

A szerző célja, hogy a kötetben összegyűjtött elmélkedésekkel szembeszálljon ezzel az áramlattal, és segítsen a hívőknek ismét megtalálni a karácsonyi öröm valódi és mély forrásait, hogy újra meg újra rácsodálkozhassanak a jászol előtt állva.

Raniero Cantalamessa az evangéliumi kantikumokból indul ki, Mária Magnificatjából, az angyalok Dicsőség-szózatából és az öreg Simeon Nunc dimittiséből („Most bocsásd el…”); majd a gyermekségevangéliumok felé haladva nagy hangsúlyt helyez az alázatra, az örömre és a csöndre, amely ezekből szól hozzánk, időszerűbben, mint valaha.

A Magnificatot elemezve a könyv írója kifejti: nem is az a fontos, hogy Mária írta-e, hanem az a tény, hogy a Szentlélek sugalmazására született. Általa a Szentlélek szól hozzánk. A Magnificat a Messiás eljövetelének eszkatologikus eseményét ünnepli, nem is annyira a Messiás személyének és természetének, mint inkább az üdvtörténethez való kapcsolatának vonatkozásában, „úgy, mint minden várakozásnak és Isten minden ígéretének hirtelen és csodálatos beteljesedését”.

Mária éneke lehetővé teszi, hogy új módon láthassuk Istent és a világot. 

A Magnificatban Mária úgy pillant önmagára, mint akire Isten rátekintett, „ő maga is belép ebbe a tekintetbe, úgy látja önmagát, amint Isten látja őt. Milyennek látja magát ebben az isteni fényben? Kicsinynek… és szolgálónak. Úgy látja magát, mint kicsiny semmit, akit Isten tekintetre méltatott”. A szerző leszögezi: a Magnificat „a tiszta dicséret, az Isten szentsége és fensége fölötti imádó csodálat szépségének újbóli felfedezéséhez segít minket”.

A Magnificatban Mária egy fordulatot ír le, és ebben a változásban az emberek két kategóriája tűnik fel: egyrészt a gőgösök, hatalmasok és gazdagok, másrészt pedig az alázatosak és éhezők. A változás nem társadalmilag következik be, hanem a hitben. Isten országa megjelent, és ez egy csöndes, ám radikális forradalomhoz vezetett. Szent Jakab írja: „Isten a világ szemében szegényeket választotta ki, hogy gazdagok legyenek a hitben, és örökösei az országnak” (Jk 2,5). „Gazdagok a hitben, az ország gazdagjai… ez okozza a különbséget. Mária Istenből kiindulva beszél gazdagságról és szegénységről, Istent veszi mértékül, nem az embert. Örök gazdagságról van itt szó, és egy örök szegénységről.”

Raniero Cantalamessa szerint mindehhez a legtalálóbb illusztrációt éppen Mária élete szolgáltatja, kiemelten a karácsony. Betlehemben Jézus születésének éjszakáján a gazdagok, a kereskedők mindannyian kényelmes szállást kaptak, ellenben Máriának és Józsefnek nem jutott hely, csak az istállóban. Ám a gazdagokra és hatalmasokra ma már senki nem emlékszik, ezzel szemben „ki ne gondolna meghatódva és tisztelettel Máriára és jegyesére, Józsefre, valamint a gyermek Jézusra, vagy legalábbis ki ne ismerné őket, akiknek akkoriban semmiféle megbecsülésben nem volt részük?”

A szerző kiemeli azt is, hogy karácsonykor, a gyermek Jézus betlehemi születésével az Atyaisten „már tökéletesen és végtelen szeretettel szerethet valakit, aki kívül van a Szentháromságon, hiszen Jézus Isten és ember egy személyben”. Istent a Biblia agapénak és nem erósznak nevezi; az ő szeretete az önátadásból és nem érdekből fakad, s mivel „nagyobb öröm adni, mint kapni” (Csel 20,35), szeretetet is nagyobb öröm adni, mint kapni.

A karácsony ezért nemcsak az emberiség örömének ünnepe, hanem egyúttal Isten örömének ünnepe is.

A kapucinus szerzetes megállapítja: mi már nem várjuk Izrael szabadulását, amint azt a Jézus korabeli „igazak” tették, hiszen a szabadulás tökéletesen bekövetkezett – akinek el kellett jönnie, eljött; mást pedig nem várhatunk. Az Egyházban mi „mindnyájan” spirituális megújulásra várunk. A zsinat által óhajtott új pünkösd teljes megvalósulását várjuk.

E várakozást illetően ma is különböző megközelítések, szemléletmódok figyelhetők meg. Napjainkban is létezik egy szadduceus irányzat, amely egyre erőteljesebb szekularizációt, valamint a világgal és a kultúrával egyre teljesebb és csaknem fenntartások nélküli együttműködést sürget. Létezik a farizeusokéhoz hasonló irányzat is, amelynek hívei a modern világtól való határozott elkülönülésért szállnak síkra. Nem hiányoznak az esszénusok sem, akik mindenkivel szemben gyanakvók és mindenkivel vitába szállnak, végül felhagynak a csatározással, és spirituális értelemben elszigetelik magukat a környezetüktől; buzgó, de önmagukba zárt csoportokat hoznak létre. Jelen vannak a zelótákra emlékeztető csoportok is, akik vallják: az erőszak és a forradalom a megoldás Isten országa és az igazságosság eljövetelének sürgetésére.

Létezik azonban az evangéliumi modell is, amelynek bibliai előképei nem társadalmilag, hanem lelki értelemben alkotnak csoportot: a pásztorok, Zakariás, Keresztelő János; az agg Simeon; Anna, a prófétanő; az apostolok, József és mindenekelőtt Mária, akire „egészen egyedülálló módon száll le a Szentlélek, és viszi végbe az Ige megtestesülésének művét”. Az evangéliumi igazak arra tanítanak bennünket, hogy ne szigetelődjünk el az egyházi közösségtől, maradjunk ott, ahová a Gondviselés állított minket, és az adott életkörülmények között igyekezzünk élő kapcsolatot építeni Istennel. Legyünk nyitottak a Szentlélekre, s támogassuk testvéreinket szükségleteikben. Őrizzük meg épségben a hit, a remény, a szeretet, az öröm és a csönd lelki terét, és hívjuk be mindazokat, akik megtérnek a világból Istenhez.

Raniero Cantalamessa figyelmeztet: nemcsak kifelé, de az Egyházon belül is óriási szükség van az öröm tanúságtételére. Erőt kell merítenünk a megtestesült Szeretet-Isten szavaiból: „Miért féltek, kishitűek?” (Mt 8,26), „Én legyőztem a világot!” (Jn 16,33). Az Egyház bátran szembenézhet az őt kívülről fenyegető gonosszal, és hitből fakadó, alázatos öntudattal felelheti: „Nem tudsz annyit ártani nekem, hogy könnyedén el ne viselném azt… Mert mindenre képes vagyok abban, aki erőt ad nekem.” A könyv kapucinus szerzője vallja: amikor minden oldalról fenyegetés, aggodalmaskodás vesz körül minket, és megrémiszt bennünket az előttünk álló feladat nagysága, „s odáig jutunk, hogy karjaink lehanyatlanak”, vegyünk erőt magunkon, és mondjuk magunkban: „Van Isten, és ez elég!” „Igen,

ez örömünk és bátorságunk első számú oka: „Isten van, és ez elég!”

Raniero Cantalamessa: A karácsony misztériuma – Az öröm ünnepe;
A könyv az Új Ember Kiadványok sorozatban jelent meg. Fordította: Koszoru Péter.

Bodnár Dániel/Magyar Kurír