Sorsok foglyai – Az Andrássy család tovatűnt élete

A földszinti termek, a remekül berendezett szalon, a zeneterem, a könyvtár, ifjabb gróf Andrássy Gyula egykori háló- és dolgozószobája s nem utolsósorban a kastély Rippl-Rónai-féle kis ebédlője után most következzék az emelet, ahová egy teljes egészében fából készült, díszített lépcsősoron juthatunk fel.

Az emeleti kiállítás címe: A szellem arisztokratái – Az Andrássy család tovatűnt élete. A bejáratnál a családtagok, a rokonok és az Andrássyakhoz közel állók arcképeit láthatjuk, köztük van Ferenc József és felesége, Erzsébet királyné, Benczúr Gyula, Munkácsy Mihály, Rippl-Rónai József, Batthyány Gyula és persze a család hölgytagjai. A bejárattól jobbra idősebb és ifjabb Andrássy Gyula egész alakos fényképe fogadja a látogatót, középen pedig egy idézet olvasható a fiútól az apjáról: „Atyám volt az állócsillag, amely körül egész családja forgott. Senkit sem ismertem, aki annyira szerette a magyar földet, a magyar éghajlatot, a magyar életet, mint ő. Életcélommá tettem, hogy amennyire tehetségem és képességeim megengedik, az ő nyomdokain fogok haladni és azt a nemzetet fogom szolgálni, melynek ő tagja volt, amelyért ő élt, amelynek életébe az övé beleolvadt, amelynek ő ma is szellemi és erkölcsi tőkéje. Ő nem szokásból, kenyérkeresetből, nem is ambícióból lett politikus, hanem hajlandósága, ízlése ellenére, hazaszeretetből és kötelességérzetből.”

Idősebb Andrássy Gyula külügyminiszterségének legnagyobb eredménye az 1878-ban megtartott berlini kongresszus volt, amely gátat vetett a háború következtében a Balkán felé megindult orosz térfoglalásnak. A Balkán helyzetét rendező nagyhatalmi konferencia során az Osztrák–Magyar Monarchia annektálta Bosznia-Hercegovinát. Miután ez mozgósítással és jelentős anyagi áldozatokkal járt, Andrássynak le kellett mondania, előtte azonban még megkötötte a Német Birodalommal azt az alapszerződést, amelyet a kiegyezés mellett élete másik fő művének tekintett. Éppen ezért a tiszadobi kastély felső emeletén, ahol most járunk, egy nagy méretű festményt láthatunk, amely az 1878-as berlini kongresszust ábrázolja.

Az 1878. június 13-ától kerek egy hónapon át tartó tanácskozás célja az volt, hogy a nagyhatalmak megnyugtatóan rendezzék a háborús fenyegetést jelentő balkáni helyzetet. Az orosz–török háború lezárása után egyértelművé vált, hogy újra kell rajzolni Kelet-Európa térképét. Az Osztrák–Magyar Monarchiát egy hármas küldöttség élén a közös külügyminiszter, gróf Andrássy Gyula képviselte, aki a kezdeményezésben, az előkészítő tárgyalások során és a kongresszuson is központi szerepet játszott. Amint a kiállításon megtudhatjuk, a berlini városvezetés a helyi művészeti akadémia igazgatóját, Anton von Wernert bízta meg azzal, hogy monumentális festményen örökítse meg a korszakos jelentőségű eseményt.

A kép a befejező ülés végét követő pillanatokat ábrázolja. A helyszín a birodalmi kancellár otthona, a Wilhelmstrassén magasodó egykori Radziwill-palota háromablakos táncterme volt. Az előtérben a történelmi esemény főszereplői tűnnek fel: a mindenkinél közel egy fejjel magasabb német kancellár, Otto von Bismarck éppen kezet fog a békepárti orosz Suvalov gróffal, amíg a kép geometriai centrumában, a német kancellár mögött gróf Andrássy Gyula áll pazar honvéd tábornoki egyenruhában. Jobbra Törökország csalódott képviselői foglalnak helyet lord Salisbury angol külügyminiszter és lord Russell, a berlini angol nagykövet mellett. A kép másik oldalán az orosz delegáció vezetője, a diplomatamatuzsálem Gorcsakov herceg ül, balját Benjamin Disraeli brit miniszterelnök botra támaszkodó kezére helyezi. Gorcsakov mögött a Monarchia küldöttségének másik magyar tagja, gróf Károlyi Alajos berlini követ magasodik. Az asztal körül a tárgyalássorozat többi résztvevőjének, a német, francia, olasz, orosz és török delegációk további tagjainak, valamint a titkároknak és a jegyzőknek név szerint azonosítható, hiteles portréit láthatjuk. A festmény eredetije a berlini Alte Nationalgalerie tulajdonában van.

Drámai sorsok tárulnak elénk a kastély emeletén azon a kiállításon, amely az Andrássy család tagjainak történetét mutatja be. Itt elsősorban nem berendezési tárgyakat láthatunk, hanem különféle műtárgyakat, amelyek a szűken vett családhoz, rokonsághoz köthetők. A tárlat rendezői, muzeológusok, művészettörténészek, láthatóan remek munkát végeztek. Az egyik legizgalmasabb terem a Sorsok foglyai – Az Andrássy lányok címet viseli. Érdemes pár szót szólni a négy lány életéről, hiszen jól jellemzi a kort, a 20. század kitörölhetetlen drámáit.

Őrgróf Pallavicini Györgyné Andrássy Borbála grófnő 1890. január 9-én született Budapesten, Gróf Andrássy Tivadar és Zichy Eleonóra második gyermekeként. Édesapja korai halála után nagybátyja, ifjabb Andrássy Gyula feleségül vette a négy lányt nevelő özvegy édesanyát. Borbála gyerekkora a család tőketerebesi és tiszadobi kastélyában, a dubrini vadászlakban és a budapesti, Fő utcai Andrássy-palotában zajlott, angol, francia és német nevelőnők társaságában. Borbála huszonegy évesen, 1911. január 30-án kötött házasságot Pallavicini György őrgróffal a budavári Mátyás-templomban. A fiatal grófnő első közéleti tevékenysége a Fényűzés Elleni Liga meglapítása volt 1916-ban. A magyar elit asszonyai az első világháború kitörésének hatására honleányi felbuzdulásukban – amint azt a korabeli sajtóból megtudhatjuk – „hadat üzentek a párizsi divatnak”. A ligát Tormay Cécile írónő és Borbála alapították, népszerűsítették az olcsóbb, hazai öltözékeket. A grófnő hozta létre a Magyar Nők Klubját is, amely a különböző társadalmi körökhöz tartozó nőket kívánta közelebb hozni egymáshoz. Ennek a szervezetnek az utóda volt a Magyar Nők Szent Korona Szövetsége a húszas évek második felében. A negyvenes évek tragédiák sorozatát hozta. Meghalt Borbála egyik testvére, Klára, másik testvére, Katalin, a „vörös grófnő” pedig ekkor már több mint két évtizede emigrációban élt.

Az ötvenes évek elején Andrássy Borbálát kitelepítették, egy Besenyszög közelében lévő tanyára internálták. A grófnő Antal nevű fia belépett a Magyar Néphadseregbe, s nevét Pálinkásra változtatva idomulni próbált az új politikai helyzethez. 1956-ban azonban ő vezette azt a páncélos egységet, amely kiszabadította Mindszenty József hercegprímást a házi őrizetből. A forradalom leverése után a brutális megtorlás során őt is kivégezték. Andrássy Borbála ekkor már nem volt Magyarországon. Közel kétszázezernyi honfitársához hasonlóan elhagyta hazáját, és még élő gyermekeihez költözött, Kanadába. Montrealban hunyt el 1968. augusztus 18-án.

Nézzük most, hogyan alakult az első szülött lány, Andrássy Ilona grófnő élete! Gróf Esterházy Pál vette feleségül, amikor huszonhárom éves lett. Kapcsolatuk igazi szerelmi házasság volt, annak ellenére, hogy nem lehetett gyermekük. Az első világháború Ilona életében is kitörölhetetlen traumát okozott. Családja a birtokai jelentős részét elvesztette, s neki még egy személyes tragédiával is szembe kellett néznie. Ilona férje úgy érezte, nem maradhat távol a harcoktól.  Amint a kiállításon megtudhattuk, kifejezetten ragaszkodott ahhoz, hogy a front első vonalába küldjék. Így aztán 1915. június 26-án, a keleti harctéren, egy oroszok elleni támadás közben halálos lövést kapott. A fiatal grófnő, Ilona, 1917 elején újra megházasodott, Cziráky Józsefhez, első férje legjobb barátjához ment feleségül. A nyugat-magyarországi Dénesfára költöztek, ahol három fiuk született. A második világháború kitörésekor Ilona mindhárom gyermeke bevonult, s a legidősebb, Miklós elesett az orosz fronton.

A háború vége után a kommunista diktatúra mindent megváltoztatott. A két életben maradt fiú Kanadába menekült, Ilonát és férjét kilakoltatták a dénesfai kastélyból. Eleinte egy melléképületben húzták meg magukat, de onnan is menniük kellett; egy falusi család fogadta be őket. Cziráky József halála után, 1960-ban Ilona Kanadába költözött, ahonnan többé nem tért haza. Utolsó éveit egy idősotthonban töltötte, 1967. augusztus 21-én bekövetkezett haláláig.

Ejtsünk néhány szót herceg Odescalchi Károlyné Andrássy Klára grófnőről is, akit korának igazi szépségeként tartottak számon. 1931-ben ő volt az első arisztokrata hölgy, aki képviselőjelöltként megpróbált bejutni a parlamentbe. Később, a negyvenes években az Andrássy-palotában gyakori vendégei voltak Hitler-ellenes értelmiségiek. Andrássy Klára irodalmi szalont is működtetett, ahová főként a Márciusi Front tagjai voltak hivatalosak, többek között Bibó István és Veres Péter.

A németek átvonulása után, 1941-ben a hercegnőnek menekülnie kellett Magyarországról, mert azt a hírt kapta, hogy „előkelő helyet” foglal el a németek letartóztatási listáján. Klára úgy döntött, hogy ideiglenesen Amerikában telepszik le. Vonattal utazott Dubrovnikba, amely addig megmenekült a háború nagyobb pusztításaitól. 1941. április 12-én érkezett meg a városba, s betért a helyi postahivatalba, hogy feladjon egy sürgönyt, amelyben arról értesíti a családját, hogy végre biztonságban van. Amikor kilépett a posta kapuján, egy eltévedt harci repülőgép éppen bombát dobott Dubrovnikra. Az egyetlen halálos áldozat az akkor negyvenhárom esztendős Andrássy Klára volt.

A negyedik lány, a közismert Andrássy Katinka, „a vörös grófnő”, Károlyi Mihály felesége volt. Éles kritikával nézte az úri Magyarországot, s az őszirózsás forradalom kitörését követően mély megvetéssel fordult a magyar arisztokrácia felé, amely a férjét és őt magát is kiátkozta. Életútját most nem részletezzük, hiszen a négy lány közül Katinkáról tudhatunk a legtöbbet, film is készült róla. Sorsának alakulásáról azonban annyit még érdemes elmondani, hogy férjével 1949-ben a dél-franciaországi Vence-ban telepedtek le. Károlyi Mihály 1955-ben bekövetkezett halála után Katinka hazatért, s ezután felváltva tartózkodott a pesti Károlyi-palotában és franciaországi otthonában. Még megélte a róla szóló A vörös grófnő című mozifilm 1984-es premierjét, majd alig egy esztendővel később, kilencvenkét éves korában elhunyt a franciaországi Antibes-ban.

A kiállítás egy további részében a tragikus sorsú gróf Batthyány Gyula festészetével ismerkedhetünk meg. Életéről részletesen írtunk, amikor a Kieselbach Galéria emlékkiállítást rendezett a műveiből. „A szépasszonyok festője vagyok” – állította magáról 1941-ben megjelent cikkében. A harmincas években valóban rengeteg női portrét készített, volt, hogy évente harminc-negyven arcképmegrendelést kapott. Megfestette a színpadi szerzőként Amerikában is sikeres Hatvany Lilit, az ötször, és egyre magasabb körökbe házasodó, lenyűgöző szépségű Prónay bárónőt, a világszerte ünnepelt, s 1942-ben Budapesten fellépő chilei énekesnőt, Rosita Serranót és Ticharich Zdenka zongoravirtuózt, az egzotikus szépséget, aki Rippl-Rónai Józsefet és Márffy Ödönt is megihlette.

A szépség szerelmese címmel képet kaphatunk az emeleti kiállításon ifjabb Andrássy Gyula műgyűjtői tevékenységéről is. A legkülönfélébb tárgyak között találhatunk egyebek mellett Munkácsy-, Benczúr-, Rippl-Rónai-festményeket. Az egyik legrégebbi műalkotás Palma Vecchio Mária gyermekével, a kis Keresztelő Szent Jánossal és egy püspökszenttel című festménye az 1510-es évekből.

Idősebb Andrássy Gyuláról A politika művésze című szekció emlékezik meg a tárlaton. A teremben sok minden más mellett talán a legszebb Franz von Lenbachnak Idősebb gróf Andrássy Gyuláné, született Kendeffy Katinkáról festett két portréja; az egyik 1875-ben, a másik 1890 körül készült.

„A politika ragyogó autodidaktája volt, ellentéte a magyar táblabíró-politikusoknak, ellentéte egy professzornak. Mind a csevegésben, mind a politikában is ragyogóbb volt náluk” – emlékezett idősebb Andrássy Gyulára Károlyi Mihály.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. február 23-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.