Szent Gellért püspök és vértanú

Szent Gellért Velencében született 980 körül. Kisgyermek volt, amikor szülei a Szent Márk-székesegyházzal átellenben lévő Szent György-szigetre vitték. Úgy látszott ugyanis, hogy György nevű fiuk (Szent György napján született, ezért kapta a keresztségben ezt a nevet) nem marad életben. Fogadalmat tettek, hogy ha a gyermek a sziget bencés szerzeteseinek imájára meggyógyul, Istennek szentelik az életét, és mindjárt a monostorban hagyják. A gyermek fölgyógyult, ott maradt, és fokozatosan bevezették őt a kor szellemi és Szent Benedek rendjének lelki életébe. A Gellért nevet édesapja tiszteletére vette föl, aki szentföldi zarándokútja során halt meg.

Huszonöt éves korában rendtársai perjellé választották, majd Vilmos apát javaslatára, tudásának elmélyítése céljából másodmagával Bolognába küldték, hogy később elfoglalhassa a kolostori iskola egyik tanári posztját. Harminckét évesen tért vissza a Szent György-szigeti monostorba, Vilmos apát halála után megválasztották apátnak, azonban három év múlva lemondott, hogy a Szentföldre indulhasson.

Gellért 1015-ben indultak útnak két társával Zára (ma Zadar) felé. A tengeri vihar azonban Isztria partjai felé sodorta őket. Ott a Parenzo (ma Poreč) melletti Szent András-sziget kikötőjében vetettek horgonyt, és a sziget bencés monostorában találtak menedéket.

A kényszerpihenő közben Gaudentius pannonhalmi apát szerette volna megnyerni Gellértet magyarországi kolostoralapítási és térítői tervének. Ő azzal a nem titkolt szándékkal engedett unszolásának, hogy Magyarországon keresztül könnyebben eljuthat majd a Szentföldre. 1015. május 3-án érkeztek Pécsre, Mór püspökhöz. Vele és Asztrik pécsváradi apáttal innen Székesfehérvárra, István királyhoz mentek, aki megbízta Gellértet fia nevelésével. Nyolcéves volt ekkor Imre herceg, Gellért hét évig nevelte az esztergomi királyi palotában. Ezután a bakonybéli remeteség évei következtek.

„Történt aztán, amikor látta, hogy a boldog Imre erényekben fejlődik, és Krisztus segítségével az emberi nem ellenségét férfiasan legyőzi, a nép között való forgolódástól menekülve remeteségbe igyekezett, amelyet a nép nyelvén Bélnek neveznek, s ott egyfolytában hét esztendeig böjttel, imádsággal és virrasztással töltötte napjait. Nem változtatta tartózkodási helyét, cellát épített magának, s abban könyveket szerzett, amelyeket saját kezével írt meg. Egy napon, amikor írt, s úgy megiramlott képzelete, hogy észrevétlen álomba szenderült, odament hozzá egy szarvastehén a borjával, s mellette mindketten leheveredtek a földre. Egyszerre a hím – egy farkas elől menekülve – nagy sebbel-lobbal közébük rontott, elfutott vele, kicsinyét pedig a választott mellett hagyta. Hozzá akart bújni, és földre lökte a tintát, amellyel írt. Mikor pedig hajlékába tért, a szarvasborjú követte, ő meg kenyérrel etette, úgy, hogy az többé el nem szakadt tőle. Máskor pedig Szent Gellért egy tarisznyát vitt a házába, s azt látta, hogy ajtaja előtt egy farkas hever. Észrevette, hogy sebesült, kinyitotta hát az ajtót, és a farkas vele együtt bement. Letette a tarisznyát, a farkas pedig lába előtt a földre terült, föl sem kelt addig, míg meg nem gyógyult. Attól a naptól fogva aztán a szarvas fia is meg a farkas is ott maradt. Kijártak az ajtón a rétre, legeltek és egymást nem bántották.”

(Részlet Szent Gellért 14. századi Nagy legendájából – 
fordította: Jelenits István)

1028-ig maradhatott a monostor csendjében és erdei magányában. Ajtony vezér legyőzése után Szent István ugyanis rábízta a csanádi egyházmegye megszervezését.

Gellért elsőként fölosztotta az egyházmegye területét hét főesperességre, s ezek élére a magával hozott papok közül azokat állította, akik tudtak magyarul. Majd a papi utánpótlás biztosítására káptalani iskolát szervezett, végül templomokat építtetett, köztük a székesegyházat és a bencés monostor templomát, melyet a Boldogságos Szűz oltalmába ajánlott. Tevékenységét István király bőkezűen támogatta.

Szent Gellért „magyar népköltészetünk első hírmondója”, szintén Nagy legendájában olvasható ugyanis az első utalás népköltészetünkre, mégpedig egy munkadalra. A „magyarok szimfóniájá”-ról szóló leírás megkapóan szép:

„Történt pedig egyszer, hogy valakinek a védelmében a királyhoz sietett, és annak a vidéknek erdős környékén, amely disznók hizlalására volt alkalmas, volt egy falu, és délben ott látták vendégül. Ott éjféltájt hallotta a malomkövek surrogását, s mivel ilyesmit sohasem látott, csodálkozott, hogy mi az. Egyszercsak az az asszony, aki a malmot hajtotta, énekelni kezdett. A püspök álmélkodva szólt Valterhez: »Valter, hallod a magyarok szimfóniáját, hogyan hangzik?« Mindketten kacagtak azon az éneken. Mivel pedig az asszony hajtotta a malmot, és éneke mind hangosabb lett, a püspök lefeküdt, és még mindig mosolyogva azt mondta: »Valter, magyarázd meg nekem, mi ez a különös dallamú ének, amely zengésével arra késztet, hogy hagyjam abba az olvasást?« Erre az így felelt: »Olyan ének ez, hogy az asszony, aki dalol, szolgálója vendéglátó gazdánknak, akinél megszálltunk, urának gabonáját őrli, mert ez idő tájt ezen a vidéken nincs más malom.« Erre így szólt a püspök: »Mesterség hajtja a malmot vagy emberi erő?« Valter így felelt: »Mesterség és erő, mert nem állat van elébe fogva, hanem saját kezével hajtja körbe-körbe.« »Ó, csodálatos dolog ez – mondta a püspök –, hogy is gondoskodik élelméről az emberi nemzet! Ha nem volna mesterség, ki győzné a munkát! Boldog ez az asszony – mondta –, aki más ember hatalma alá vetve ilyen jó lélekkel, zúgolódás nélkül is vidáman végzi köteles szolgálatát!« Elrendelte, hogy tekintélyes pénzösszeget adjanak át neki.”

Szent István halála után a vallási és trónviszályok idején Gellért a lázadók kezére kerül. 1046 szeptemberében az egyik reggel, a Szent Szabina-templomban mondott miséje közben látomása volt közelgő vértanúságukról. Az úgynevezett pesti révhez közeledve Vata pogány lázadói kőzáporral törtek rájuk, és a püspököt a később róla elnevezett Kelen-hegy szikláiról a mélybe taszították. Holttestét ideiglenesen a pesti Boldogasszony-templomban (a mai belvárosi főplébánia-templom helyén álló templomban) temették el, később átszállították Csanádra. Szent László uralkodása idején, 1083-ban avatták szentté István királlyal és Imre herceggel együtt.

Istenünk, te a vértanúság győzelmével koronáztad és a halhatatlanság dicsőségével övezted Szent Gellért püspököt. Engedd jóságosan, hogy akinek emlékét áhítatos lélekkel ünnepeljük itt a földön, annak örök oltalma védelmezzen a mennyben. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium II.
Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez. Középkor (1000–1530)

Magyar Kurír
(bh)