Mire iszunk? – Két színházi előadás az alkohol természetéről

Egyesek kultúránk és hagyományaink részeként, a gasztronómia elhagyhatatlan elemeként hivatkoznak rá, mások a kemény drogok mellett emlegetik, és súlyos társadalmi problémák okozójaként tekintenek rá. Igazságot tenni nemigen lehet, ám annál fontosabb foglalkozni a jelenséggel, és új megközelítések mentén tematizálni az alkoholhoz kötődő kérdéseket. Ebben lehet segítségünkre két színházi előadás, amely az alkohol egyéni és társadalmi vonzatait vizsgálja. Az ÖrkényKÖZtér kisszínpadán látható 1,5 ezrelék című darabot 2024. április 28-án mutatták be, a székesfehérvári Vörösmarty Színház Részegek című előadását tavaly december 13-án láthatta először a közönség.

Mindkét színmű témája az alkohol, a két előadás azonban merőben más színpadnyelvi eszközökkel él, és eltérő szemszögből vizsgálja tárgyát. A Kabdebon Dominik rendezte 1,5 ezrelék az alkohollal összefüggő egyéni és társadalmi viszonyokat a szembenézés lehetősége felől közelíti meg. S ez itt nem csupán dramaturgiai vezérfonalat jelöl, hanem egy olyan előadásszervezési koncepciót, amely a darab teljes alkotófolyamatát áthatja. Az előadás szereplői – akik egyetlen hivatásos színész kivételével valamennyien „vendégként” lépnek színpadra – egy csoportterápiás helyzetet megjelenítve a nézőkkel szemben ülnek, s az előadás kezdetén bemutatják egymást. Rokonszenves, mindennapi emberek: gyári munkások, előadók, serdülők, középkorú szülők, akik élettörténetében valamilyen módon jelen van és problémát jelent az alkohol.

Az előadás hamar tempót vált, és később igazi összművészeti alkotássá fejlődik. A terápiás helyzet kiszélesedik, a szereplők elmeséléseit monológok, újrajátszott helyzetek, kisebb performanszok és egy részvételi film dramatizálják. A darab ugyanakkor nem típusszereplők papírszagú tanmeséiből áll, mivel itt az élmények valódiak, a résztvevők – hat nő és három férfi – egyénisége, saját érintettsége, alkoholhoz fűződő viszonya különféle élettörténeteket rajzol ki.

A nem, az életkor, a társadalmi helyzet mind másodlagos, a darab elébe megy a sztereotip narratíváknak.

A színen egészen különböző élethelyzetben lévő embereket láthatunk. Egy sörgyári munkást, aki csak kóstolja a termékeket, minőséget ellenőriz, ahogy mondja, ám valójában a válás okozta feldolgozatlan traumáját próbálja enyhíteni. Egy anyát, aki egy hosszú nap végén kiül egy üveg borral a teraszra, hogy lazítson, de képtelen úrrá lenni a belső vívódásain, s az alkoholfogyasztás miatti bűntudatával még nehezebben tud elszámolni. Egy fiatal hölgyet, aki előadóművészként a maximumot szeretné nyújtani a színpadon, s ehhez van szüksége az alkoholra, és egy másik lányt, aki ismerkedés közben oldja szorongását egy-egy pohár itallal.

Az alkoholfogyasztás és a függőség – amely a szereplők életét tévútra, súlyosabb esetben a szakadék felé téríti – több tényezőből fakadó probléma, sohasem önmagában áll. A gyógyulást a kiváltó okok, a szerzett sérülések, a gyengeségnek gondolt tulajdonságok, vagyis az alkohollal elfedni próbált területek feltárásával kell kezdeni. Ez maga a szembesülés, amely a darab központi témája. Az előadás során a szereplők a színpadra terített szőnyegek közül mindig felcsavarnak egyet-egyet, a játék végére a szőnyegek mind eltűnnek, így semmi sem takarja már az alattuk lévő, tükröződő felületet. Ez is arra tett utalásként értelmezhető, hogy a függőség sosem csupán alkoholprobléma, hanem a megértés és a szembenézés bátorságának elmaradása, illetve ezek közös tünete. A tükröződő felületek a megvilágítást is megváltoztatják, a visszavert – máskor vetített – fények másmilyennek mutatják a színpadi látványt.

A szembenézés lehetőségének sokféleségét az előadás a szereplők saját narratíváin keresztül taglalja. A darab talán legerősebb pillanatai éppen ezek az őszinte vallomások. Egyes szereplők indulatok és érzelmek motiválta, katartikus feltárulkozásokkal számolnak be egy múltbéli életeseményükről. Színre lép egy sportkommentátor, aki lelkes hevülettel közvetít egy pankrációt, a szorítóban azonban ő maga áll, szemben a szorongásával, amely legyőzni készül őt, és a lelkesen szurkoló tömeg tehetetlen marad. Mások papírból olvasnak fel olyan mondatokat, amelyek zavarba ejtik a nézőt, az előadás zárójelenete azonban feloldja a kérdéseket. Majd a szereplők ismét körben ülnek, ám most érezhetően a saját hangjukon beszélnek, világossá téve, hogy már nem szerep szerint kommunikálnak. Ezen a ponton egyértelművé válik: mindnyájan valóban a saját történeteiket adták elő, dokumentatívan, színpadra alkalmazott formában. A dokumentumszínház elemei persze sokaknak ismerősek lehetnek, ám

az, hogy a szereplők a saját történetükről számolnak be a színpadon, megrendítő erővel bír.

Ez a gesztus túlhalad a szembenézésen, ami az előadás központi témája. Az önismereti élményanyag transzparenssé válik, a nyílt felvállalás bátorsága ugyanakkor magától értetődő jelenségként bontakozik ki. A megnyilatkozni merés, a más emberekkel való kapcsolatba kerülés az 1,5 ezrelék című darab kiemelt mondandója.

                                                                    *

A kimondás motívuma átszövi a Részegek című színdarabot is, de egészen más módon. Az Ivan Viripajev orosz származású lengyel drámaíró művéből készült előadás azt a kérdést veti fel, hogy az alkohol hatására hogyan lehet végre beszélni, szeretni és sírni, vagyis hozzáférni mindahhoz, ami a hétköznapokban láthatatlan.

A mámor helyett a mámoron keresztül meglátható gondolatok kerülnek előtérbe, amelyek máskor jobbára láthatatlanok, de egy ittas társaságban mégis felmerülhetnek.

Az előadás javarészt átlagembereket mutat be, hivatalnokot, banki alkalmazottat, irodistát, de feltűnik egy filmfesztivál-igazgató és egy prostituált is. Ezekben a karakterekben csak annyi a közös, hogy mindnyájan nagyon részegek, ez viszont éppen elég ahhoz, hogy egy nyelvet – a mámorosak nyelvét – beszéljék, és megértsék egymást. A sorozatos félreértések, a gyorsan váltakozó témák, az igazukat mindenáron bizonyítani vágyó ittasok gyakran elbeszélnek egymás mellett. A társas szabályok teljes felbomlása az emberi érintkezés új formáit hívják elő, melyek között a résztvevők is nehezen igazodnak el. Eközben azonban lassan egyre közelebb kerülnek egymáshoz, mintha a bódulat eltörölne minden konvenciót, normát és rangot, s a végén egymással egyenlő emberek állhatnak egymással szemben. Néha azonban mégis megpróbálnak felülkerekedni a másikon, meggyőzni a társaságukat valamiről; vitáznak, és egyfolytában ismétlik magukat, mintha már nem is a másiknak, hanem önmaguknak bizonygatnák az igazukat. Az állítások – legyenek azok kitalációnak ható banalitások vagy akár fajsúlyos kérdések – elkeverednek egymással, megkülönböztethetetlenné válnak.

A darabnak nem célja igazságot tenni, minden elhangzó állítás egyenlő és – a részegekre jellemző állandó ismétlések miatt – kiüresedett. Az előadás olyan teret hoz létre, amelyben elmosódik az igazság és a hazugság közötti határ. A nem szokványos játéktér több lehetőséget kínál: a színpad kifutószerűen nyúlik el, két részre osztva a nézőteret, így az egymással szembekerülő nézők az előadás alatt egymást is láthatják. A színtér kialakítása hozzájárul ahhoz is, hogy az imbolyogva járó színészek erősen ittas emberek benyomását keltsék: a süppedékeny habszivacskockákkal borított színpadon látszólag megállni sem egyszerű. A kulisszák mögé vezető folyosón, egyfajta fordított zenekari árokban kapott helyet az előadásban közreműködő Alba Regia Szimfonikus Zenekar Kamaraegyüttese. A részegek így a zenészek alatt járnak-kelnek, lépnek színre, majd tűnnek el, miközben beszélhetnek és vitázhatnak egymással.

S mit tesz a részeg ember, amikor úgy érzi, valami fontos dologra jött rá? Azt, amit a józan: beszél, felvilágosít, kioktat. A témák azonban ittas állapotban mások. A részegek a hétköznapi fecsegést meghagyják a józanoknak, a darab szereplői is fontosabb témákról beszélnek. Az egyik jelenet szereplője azzal a felvetéssel él, hogy mi, emberek Isten teste vagyunk, és ennek megfelelően kell viselkednünk. Barátja kineveti, ő a maga részéről nem lehet Isten teste, mondja, hiszen rossz ember, és nem is törekszik arra, hogy jobbá váljon. A második felvonásban a jelenet szereplői egy másik helyzetbe kerülnek, éjszaka találkoznak egy fiatal párral, és természetesen szóba elegyednek egymással. A két férfi összeszólalkozik, az egyik magára dühös, a másik a világra, így a vele szemben álló illetőre is.

A jelenet azonban nem egyet nem értő személyek párbeszédeként hat, hanem ideák összeütközéseként.

Mi van, ha Isten a részegeken keresztül szól mindannyiunkhoz, vetődik fel a kérdés a beszélgetésükben. És mi van, ha éppen az egyikőjük az, aki mindjárt kimondja, amit Isten akar mondani? Mit kell tennie annak, aki Istent akarja hallani?

A darab kész válasszal nem állhat elő. Azt ábrázolja, amihez hozzáfér, a szinte magatehetetlen, ittas embereket, akik levetkőztek mindent, amit a sajátjuknak hittek, s ezáltal közelebb kerülhettek egymáshoz, önmagukhoz és Istenhez. Mintha mindaz, amit a józansággal maguk mögött hagytak, csak távol tartotta volna őket attól, amihez mindvégig közel akartak kerülni, bár erről az igényükről maguk sem tudtak. Mintha a mámor valójában a jóban való hit pótszere lenne, s bátorságot és a szeretet lényegének megértését adná.

A darab vége felé a szereplők lassan józanodnak, mozgásuk rendezettebbé válik, beszédük tisztább lesz, s közben úgy tűnik, korábbi felismeréseiket meg tudják őrizni. Az előadás zárlata azonban feloldás helyett újabb kérdést vet fel: a valódi szeretetre és az összetartozás élményének megélésére korunk embere csak akkor képes, ha hiúságát és büszkeségét ledönti. Ehhez egyetlen eszköze a legmélyebb bódulat lenne?

                                                                      * 

A két darab eltérő megközelítései a téma összetettségére utalnak. A felszín alatti tartalmak kibontásra váró talányként, máskor sérülések következményeiként jelennek meg. Az indulatok, a kitörések, a hevület, vagyis minden megélés, ami a hétköznapokban nem tud utat találni magának, közös vonásként ismerhető fel a két előadásban. A 1,5 ezrelék az alkohol okozta egyéni addikciók, illetve károk feltáró vizsgálatára vállalkozik a dokumentumszínház eszközeivel, megmutatva, hogy a józan élet első és elengedhetetlen lépése a szembenézés. Egy széthullóban lévő élet újrastrukturálása a feladat, amiről a szereplők számot adnak. A Részegek fikciós terében a karakterek az alkoholmámor helyett a szeretet lehetőségét keresik, és kimondva-kimondatlanul Isten létét fürkészik. Az alkoholhoz fűződő viszonyban hasonló jegyek ismerhetők fel a mindennapok valóságában is. A vele kapcsolatos kritikus, reflektív magatartást éppen ezért fontos, és ez az, ami e két előadásnak valódi tétet ad.

Szerző: Szabó Benedek

Fotó: ÖrkényKÖZtér; Vörösmarty Színház, Székesfehérvár

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. április 6-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.