Színpadon Karsai Dániel története: Egy tökéletes nap – az életről, a halálról és más démonokról

In medias res, a darab jelen sorok írójának katarzishoz közeli élményt adott, így az alábbi írás – mely az előadást az elmúlt évek legkiemelkedőbb színházi bemutatójának tartja – kellően elfogult a mű irányában. Az elfogultság még teljesebbé tétele érdekében bevallom, hogy személyem mint a darab egyik szereplője is megjelenik az előadásban.

Az átlagnéző, mint én is, az előadás kezdetekor különleges helyzetben van, mert azt gondolja, mindent tud Karsai Dániel történetéről, hiszen olvasta a híreket, különböző fórumokon hallotta Dánielt. Igazából arra kíváncsi, a hallottakat hogyan mesélik el neki újból.

A darab egyik legnagyobb érdeme, hogy folyamatosan kizökkenti a nézőt a mindentudás kényelmes, nyugalmi pózából, és hol meglepi, hol sokkolja, hol hangos nevetésre készteti. Ez elsősorban Karsai Dániel érdeme, hiszen olyan magánéleti rétegeket mutat meg önmagából, amelyek a „halálra készülő médiahős” portréjából a napi hírek szintjén szükségszerűen hiányoztak. Jelen esetben kiderül, hogy a „médiahős” is ember. Nemcsak egy ügye van, amiért a hírekbe kerül, hanem van egy teljes élete, örömökkel, bánatokkal, vágyakkal, szerelmekkel, csalódásokkal. Ebbe az életbe, amely akár lehetne az enyém is, a miénk is, lép be váratlan vendégként a betegség. Azaz nem is belép, hanem bedönti az ajtót, és kéretlenül, egyben kirakhatatlanul beköltözik.

Bíró Bence dramaturgiai éleslátása és Szenteczki Zita finom rendezői gesztusai egyszerre jelenítik meg a valóság felszínét és azt a megszámlálhatatlan jelentéstartalmat, amely minden rezdülés mögött ott lakozik. Így történhet meg a csoda, hogy azt a jelenetet, amelyben az orvosok közlik Dániellel a végzetes hírt, a nézőtéren végignevetjük. Az orvosi nyelv és a kezelői tapintat a halálos hír közlésekor a politikai korrektség olyan köntösébe öltözik, amely a legnagyobb komédiaírók tollából is származhatna.

A színpadon Dániel története olcsó, könnyekre csábító rémmesévé is válhatott volna, de értő kezekben egy minden pillanatában a székemhez szegező, valódi emberi drámát látok. Dániel élete és küzdelmei a szemem előtt válnak tökéletes művészeti alkotássá, az élet diadalát hirdetve.

S itt a második csoda: a történet hőse egy ember, aki saját magának akarja megválasztani halála pillanatát, a darab mégis az életszeretetről, az „élet él és élni akar” igazságáról tesz tanúbizonyságot.

Hogyan kerül ebbe a történetbe jelen sorok szerzője, a színpadon is megjelenő Meskó Zsolt nevű szereplő? Tavaly a Párbeszéd Házában a „Szólj be a papnak!” estek keretében mint moderátor beszélgettem Karsai Dániellel, Hofher József jezsuita atyával és Orosz Gábor evangélikus lelkésszel az eutanázia kérdéséről. A beszélgetésből – mely az interneten elérhető – a darab írói szerettek volna részleteket beletenni az előadásba, oly módon, hogy magát a beszélgetést és szereplőit is megjelenítik a színpadon. Ehhez mint résztvevők mindhárman megadtuk az engedélyt, s aztán az alkotói plusz kéréshez is: szerepelhetnek-e a mi nevünkön a színpadi megszólalók? Így az előadásban Gyabronka József játssza Hofi atyát, Nagy Márk engem, és Török-Illyés Orsolya mint evangélikus lelkész lép a színpadra. Az alkotók hitelesen adják vissza a beszélgetés hangulatát, megadva a tiszteletet minden álláspontnak.

Karsai Dániel, Hofher József SJ, Orosz Gábor és Meskó Zsolt a Párbeszéd Házában

A Karsai Dánielt játszó Vizi Dávid tökéletesen érzékelteti a betegséggel való szembesülés útjának fázisait. Annak ellenére, hogy Karsai Dániel ott ül a nézőtéren kerekesszékben, egy idő után semmi kétségem nincs afelől, hogy a színpadon is az igazi Karsait látom.

Az előadás harmadik csodája számomra a betegség megjelenítése. Lőrincz Katalin táncművész alakítja a kórt, mely elválaszthatatlanul hozzánő Dánielhez. A hatfős társulat tagjai tiszta feketében, egy ferde tükörfal előtt több szerepet is megformálnak. A hatodik színész, Kurta Niké alakváltásai közül Dániel szerelme emelkedik ki igazán. Nagy Márk többek között Dániel testvérét játssza megrázó vitalitással. Török-Illyés Orsolya Dániel ápolójának jellemváltozását festi meg felkavaróan. Gyabronka József arcvonásainak leheletnyi változásai, hangsúlyainak árnyalatai pillanatok alatt teremtenek teljes sorsokat a szemünk láttára. Mintha egy bűvész újabb és újabb figurát húzna elő a fekete köpönyegéből.

A darab egyszerre hat színész bravúrjátéka, mégsem veszti el hitelességét egy pillanatra sem. A minimális díszlet, a ferde tükörfal és a mögötte lévő vetítővászon a színpadi kamerák használatával filmszerű belső vágásokat tesz lehetővé. Arcközelik, kettősök, totálok váltják egymást képzeletünk vásznán. Fazekas Ábel zenéje úgy van jelen, erősít, kiemel, hogy észre sem vesszük, hogy szól a zene, annyira a teljes egész részévé válik.

A szereplők éneke, tánca, váratlan alakváltozásai teljes természetességgel olvadnak egymásba. A Gesamtkunstwerk minden érzékünkre ható szépséges példáját látjuk, halljuk és éljük át.

Szenteczki Zita és Bíró Bence a többi alkotóval együtt mestermunkát tett elénk. Mellettem 17 éves lányom a második felvonás utolsó harmadában már folyamatosan a könnyeivel küzd, aztán megadja magát. Kint az utcán hosszú csend után azt mondja: „Apa, még nem éltem át katarzist, de azt hiszem, ez az volt.”

Szerző: Meskó Zsolt

Forrás és fotó: Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya

Magyar Kurír