Tagad, keres, közvetít – Jókai Anna egy gondolatáról

„kétségbeemelkedés”
(Filip Tamás: Máglyaélet)

„…ellanyhulunk,
de te lángra lobbantasz minket.”
(Kempis Tamás: Krisztus követése,
ford. Jelenits István)

Jókai Anna (1932–2017) széles körben népszerű író; szépprózai munkássága mellett esszéi, interjúi is érdemesek a figyelmes újra- és újraolvasásra. Hosszas gondolkodnivalót ad például, mikor a jelenlegi, profán globalizmus üdvözült formájának a krisztusi globalizmust mondja, ajánlja, jósolja. Vagy eszméleti tágasságba térít akkor is, amikor önismereti konfessziója a mindannyiunkban élő vadállatról vall – melyet érdemes olykor szelíd levegőhöz juttatni, hogy bestiává ne váljunk.

Egy harmadik elképzelését Szakács Imre László festőművész idézte fel nemrég (az Új Ember 2024. december 15-ei számában, a Mértékadóban olvasható beszélgetésben): „Annak idején több kiállításomat Jókai Anna nyitotta meg, akivel nagyon jó kapcsolatban voltam. Ő a művészeket három kategóriába rendezte; szerinte van tagadó, kereső és közvetítő művész. Engem a közvetítők közé sorolt.” Radikálisan mértéktartó közelítés ez, mely művészet- és művelődéstörténetünkre is friss pillantást indítványoz. (A nézőpont-megújítás – ismeretelméleti szinten – Borges kanonizációs játékára emlékeztet, aki egy „apokrif” kínai enciklopédiára „hivatkozva” vezetett be új szempontrendszert az állatok osztályozásába: „a) a Császár birtokát képezők; b) a bebalzsamozottak; c) a megszelídítettek; d) szopós malacok; e) szirének; f) mesebeliek; g) a szabadban futkározó kutyák; h) az ezen osztályozásban foglalt állatok; i) amelyek rohangálnak, mintha csak megvesztek volna; j) a megszámlálhatatlanok; k) amelyeket roppant finom teveszőr ecsettel festettek; l) stb.; m) amelyek az imént törték el a korsót; n) amelyek távolról legyeknek látszanak”.)

Ebből a nézetből a tagadók (avagy a metafizikai kérdések iránt közömbösek) vélhető kisebbségben volnának. – Még Petri György illúziótlanságokat variáló költészetét sem merném egyértelműen ide illeszteni. Mindazonáltal legfrissebb kortárs költészetünkben bizonyára akadnánk hűsen földközeli művekre. A cinizmusig vitt irónia, avagy a közönyt érlelő tanácstalanság korszakos tapasztalat lehet.

A keresők, úgy hiszem, gyakran nem is annyira Istent, mint inkább az Istenről szólás nyelvi lehetőségeit keresik. – Az „istenes versek” teljes hagyománya kéredzkedik emitt tűnődésünk horizontjára. Ámde Babits, Pilinszky vagy Iancu Laura: alkalmasint mind azért keresnek, mert – a pascali ráismerés értelmében – már megtalálták.

A közvetítők titkos társaságát gyanítom a legritkásabb csoportozatnak. Például Hölderlin ráción túlra hulló pszeudohellászi, metakrisztiánus himnuszait, közelebbről pedig, mondjuk, Fodor Ákos létigazságokat versnyelvi harmóniába rendező miniatűrjeit sorolnám ide. – Aligha véletlen, hogy szinte formanyelvi próbák nélkül bontakozott ki mindkettejük életműve. Hölderlin önazonosan kitartott versbeszéde és Fodor haikui, valamint haikuszerű kisszerkezetei egyetlen ön- és istentudatos pályaszakasznak mutatják a teljes alkotói pályát.

E gondolati körben persze játszi sejtések és efemer impressziók közt botolunk, ezt tettem most én is. Tudván tudva: a fönti minőségek egy-egy életművön és lelkialkaton belül is hullámozhatnak, át-átalakulhatnak egymásba (s vissza, és össze).

De ha Kányádi Sándor csillagközi derűjét veszem kölcsön, 1961. április 12. című verséből? Kitavaszodnak tőle kánonaink, renddé alakulnak rendszereink is: „Tavasz van, zengő szép tavasz, / ragyog a Föld és táncol / a súlytalanság szédítő / kozmikus mámorától.”

Fotó: MTI/Czimbal Gyula; Thaler Tamás

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. január 19-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.