Takács-Sánta András: Világeleje

Takács-Sánta András az ökológiai válság közvetlen okai közül hármat emel ki. Egyrészt a világméretű népességrobbanást: az elmúlt kétszáz évben a Föld népességének száma nyolcszorosára, bő nyolcmilliárd fölé nőtt, és ez a növekedés, bár évtizedek óta egyre lassuló ütemben, de napjainkban is folytatódik. Másrészt az egy főre jutó termelés–fogyasztás ugrásszerű növekedését: ez nagyjából tizennégyszeres volt világátlagban ennyi idő alatt, ráadásul ez a növekedés jóval kevésbé lassul, mint a népességszámé. Harmadrészt az egyre hatékonyabb és pusztítóbb technológiákat kell megemlítenünk.

E közvetlen okok mögött döntően a kultúránkban uralkodó gondolkodásmód, továbbá társadalmi–gazdasági–politikai berendezésünk húzódik. A világszerte súlyosbodó válságjelenségek közé sorolhatók az óriási, egyre igazságtalanabb vagyoni és jövedelmi különbségek, a bérrabszolgaság (az emberek nagy többsége pusztán pénzkereseti céllal végez lélekölő munkákat), vagy éppen azok a lelkünket (és ezáltal testünket is) megnyomorító hatások, amelyek abból fakadnak, hogy az evolúciós múltunk során megszokottól gyökeresen eltérő civilizációs környezetben élünk.

A könyv írója rámutat: az emberiség többsége még ma is a „szakértőkben” és a „döntéshozókban” bízik az ökológiai válság enyhítése kapcsán; hisznek abban, hogy a globális kapitalizmus korrigálható, csupán etikusabb gazdasági-pénzügyi és politikai vezetőkre lenne szükség, és abban is, hogy „a pusztán csillogó ökotechnológiák” révén minden probléma megoldható: jönnek a napelemek, az elektromos autók, és a világ kizöldül. Ezzel a hurráoptimizmussal szemben folyamatosan erősödik az ökokatasztrofizmus is – akik ezt vallják, reménytelennek látják a helyzetet; hirdetik, hogy a társadalmi összeomlás elháríthatatlanul bekövetkezik a közeljövőben, túl késő már bármit is tenni az elkerüléséért. Az egész világon eluralkodik a káosz, a fogyatkozó források birtoklásáért fegyveres háborúk robbannak ki, emberek tömegei halnak meg, az életben maradók életminősége pedig drasztikusan romlik.

Ám a szerző határozott véleménye, hogy

létezik harmadik út is, ez pedig a cselekvő remény útja, amely tele van rögökkel, és semmi garancia nincs arra, hogy célba jutunk.

Ez az út felelősségvállalást és azonnali cselekvést feltételez mindenkiről, aki fölismerte a gyors és gyökeres társadalmi változás szükségességét, és akár csak egy kicsit is hisz egy viszonylag békés, civilizációs átmenet lehetőségében. Elérkezett az idő, hogy bevalljuk végre önmagunknak: a problémáink valójában civilizációnk alapjainál rejlenek. Gyökeres újragondolásra van tehát szükség.

Takács-Sánta András állítja, hogy

az ökológiai válságot csak akkor tudjuk megoldani, ha egy új alapzatot készítünk: mind gondolkodásmódunk, mind pedig társadalmi berendezkedésünk teljes körű változtatásra szorul.

Erre az új alapra tudnánk fölépíteni alulról indulva, sok apró cselekedet révén egy, a mainál mértékletesebb, igazságosabb, demokratikusabb társadalmat. Az elcsépelt mondás szerint: „Gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan!” Ám a szerző úgy véli: a világban zajló aggasztó problémahalmazok láttán érdemes lenne átfogalmazni ezt: „Nagyon fontosak ugyan a globális összefüggések és a globális szolidaritás, de azért elsősorban lokálisan gondolkodj, és természetesen cselekedni is lokálisan cselekedj!” Mégpedig azért, mert döntően ezen a szinten adódik esélyünk arra, hogy – másokkal összefogva – egy kicsit valóban jobb irányba tudjuk mozdítani a folyamatokat.

A kötet humánökológus szerzője leszögezi:

a kisközösségek újrafelfedezése alapvetően fontos ahhoz, hogy kilábalhassunk az ökológiai válságból.

„Az aprófalvaktól a nagyvárososokig bárhol létrehozhatunk olyan életmódközösségeket, amelyek egy új, ökologikus kultúra kristályosodási magvai lehetnek. E közösségek segíthetnek mások számára is választási lehetőséget teremteni és kínálni a jelenlegi, bolygónkat boldogtalanul fogyasztó kultúrával szemben. Kulcsszerepük lehet egy újfajta gondolkodásmód terjesztésében és egy új társadalmi–gazdasági berendezkedés kialakításában.

Mindezt három szinten is segíthetik: egyrészt közösségi szintű életmód-alternatívát kínálnak, a közös gondolkodástól kezdve a kalákán át a szívességbankokig; másrészt belülről segíthetnek abban, hogy tagjaik egyéni élete is ökologikusabbá váljon, információk, tapasztalatok megosztásával egymás között; harmadrészt kifelé is sugározhatnak: részt vállalva a közügyekben lehetőségük nyílik ökologikusabb irányba terelni az adott településen élő embereket, továbbá az önkormányzatot és a helyi gazdaság szereplőit is.

Takács-Sánta Andrásnak is megvan a maga helyi ökoközössége, még ha az csupán egy laza közösség is, és egyelőre nagyrészt csak egyetlen ügyre összpontosít: bevásárlóközösség (kosárközösség). Vértesi Kamra a neve, a lakóhelyén hozta létre néhány társával együtt. Hasonló a termelői piachoz, két nagy különbséggel: egyrészt egy netes felületen előre rendelhetnek a vásárlók, másrészt csak azok árulhatnak, akiket a szervezők kiválasztanak: kritérium, hogy teljesítik a minőségi és ökológiai követelményeket.

Takács-Sánta András szerint „nem sokat számít, mi lesz veled – vagy bármelyikünkkel. Ami igazán számít, az az, hogy mi lesz velünk, a Világegyetem egyik csodájával, a talán egyszeri és megismételhetetlen Élő Bolygóval és lakóival. Emiatt életed akkor válik igazán értékessé, ha mindenekelőtt a Nagy Egészet szolgálod vele.”

Minden egyes embernek a léte mindörökre hagy egy kis nyomot az Élő Bolygón. „Korántsem mindegy, hogy ez a nyom milyen lesz.”

A szerző fölteszi a kérdést: Ha hiszünk a „Felettünkvalóban”, szoktunk-e hálát adni neki, legalább a saját létünkért? „Életünk minden egyes napját át kellene járja a hála azért, hogy egy újabb napot tölthetünk el ebben a gyönyörű világban…”

A humánökológus idézi Martin Heideggert, aki utolsó interjújában azt mondta: „A filozófia nem képes véghez vinni a jelenlegi világhelyzet közvetlen megváltoztatását. Ez nem csupán a filozófiára érvényes, hanem minden merőben emberi elmélkedésre és törekvésre. Már csak egy Isten menthet meg bennünket.”

Az író hozzáteszi: több mint fél évszázad telt el azóta, civilizációnk válsága csak tovább mélyült, így Heidegger szavai még inkább érvényesnek látszanak. „Mitikus időkben, mint amilyen a mai is, alighanem nehéz is volna a Felettünkvaló segítsége nélkül boldogulni… Meg tud-e jelenni az életünkben újra igazából a Felettünkvaló? Talán igen. Ám az bizonyosnak látszik, hogy ehhez újfajta, a hagyományokat a mai korhoz igazító lelki utakra lenne szükség.” Természetesen az ateisták is rengeteget tehetnek válságunk enyhítése érdekében, de mindenkinek – bármelyik vallás híveinek, ateistának, agnosztikusnak – érdemes, sőt lényeges lenne újra és újra felfelé tekintenie.

Nagy szükségünk volna azokra a belátásokra, amelyek hétköznapi tapasztalatainkon és tudományos tudásunkon egyaránt túlmutatnak – azaz leginkább fentről érkezhetnek.”

Takács-Sánta András: Világeleje
Gingko Kiadó, 2024

Bodnár Dániel/Magyar Kurír