Távolodó túlpart – Gondolatok a Wendy és a Coda című filmről

A folyamat egyszerre habkönnyű és bitangnehéz, gyönyörűséges és fájdalmas – s befejezhetetlen, bár léteznek határozottan véget érő szakaszai. E visszavonhatatlanul távolodó fantáziavilágokról mesél két, a közelmúltban megjelent, varázslatosságában is letaglózó film: a Wendy és a Coda. 

Vaskos sikert hozó debütálása, a négyszeres Oscar-jelölt A messzi dél vadjai után Benh Zeitlint sok mindennel megkínálták Hollywood ügyeletes tehetségkutatói. Második nagyjátékfilmje mégis nehezen készült el. Ez jórészt a New York-i alkotó önfejűségének köszönhető: középszerű műfajfilm vagy hangosan durrogó Marvel-mozi helyett mindvégig ragaszkodott alkotói függetlenségéhez. Ez pozitív (s kisebb részben negatív) értelemben egyaránt tetten érhető új munkáján, amelyben újra gyerekeket kísér el a mesék varázslatos világába.

Főhősünk, Wendy (Devin France) egy kocsma felső emeletén él a testvéreivel: napközben játszadozik és besegít a munkába (a kapatos vendégek találgatják, mi lesz így a lurkókból), este pedig a napi robotolástól fáradt édesanyja (Shay Walker) mesél neki – persze csak akkor, ha már lejárt a műszak. Egy kocsmában azonban ritkán áll meg az élet napnyugtakor, így a lány csakhamar maga kezd el történeteket szőni. A környék lepukkant, kéz a kézben jár boldogság és nyomor. A különös elhívás pedig egy rozzant tehervonaton rohangáló fekete kisfiú (Yashua Mack) képében érkezik. Wendy azt reméli, végre eljön az önfeledt szabadság, és alig sejti, hogy hamarosan neki kell meghoznia élete első felelősségteljes döntéseit. 

Zeitlin elsőrangúan egyesíti kamerájával a fabula szédítő távlatait, a gyerekszínészei arcára írt intim pillanatokat és a lehangoló rögvalót – éppúgy, mint korábbi filmjében. Az újdonság varázsa kicsit megkopik tehát, ám amikor egy különös, lázálomszerű Pán Péter-parafrázis kezd kibontakozni előttünk, izgalomba jövünk. Rendezőnk ugyanis sajátos nézőpontból meséli újra az ismert történetet, és ez laza köteléket fon az egyenként lenyűgöző beállítások és a vékonyka forgatókönyv köré. A fináléban megbillen kicsit az egyensúly, de bizonyos, hogy a végefőcím után különleges élménnyel távozunk a moziból. 

Nem mondható el ez Siân Heder legújabb egész estés alkotásáról. Nem azért, mert a Coda rossz film lenne, csak épp nem játsszák a mozik: nyár végétől az Apple TV+ streaming-szolgáltatónál érhető el.

A szinopszist olvasva a legrosszabb családi tévéfilmek folytatásának tűnik a film, amely még csak nem is önálló ötletből született, hiszen a rendező a 2014-es A Bélier család történetét forgatta újra. A siket családba született halló Ruby (Emilia Jones) változó elkötelezettséggel segít szüleinek a mindennapi betevő előteremtésében, ám az iskola énektanára (Eugenio Derbez) felfigyel a lány önmaga elől is rejtegetett énektehetségére. Az addig megszokott mindennapok hirtelen megkérdőjeleződnek, és Rubynak hamarosan választania kell a családja és induló karrierje között.

Igen, mindez az unalomig koptatott tehetségkutató-tündérmesék közhelyeit juttatja eszünkbe, a film azonban elképesztő intelligenciával cáfol rá az elvárásainkra. Heder filmjének legfőbb erénye, hogy nem akarja újból feltalálni a műfajt, ám annak elemeivel, fordulataival okosan játszadozik. S közben érzékeny szeretetkapcsolatokat épít: megismerjük a Massachusetts-béli parti halászok kemény életét, egy rumlisságában is boldog szülőpárt (Marlee Matlin és Troy Kotsur) és egy alapvetően támogató közeget, amit főhősünk egy idő után mégis fojtogatónak érez. S joggal: szülei, miközben szeretik és elfogadják, képtelenek arra, hogy túllássanak megszokott életmódjukon. A Coda paradox módon így válik sokkal inkább a szülők, semmint a lányuk felnövéstörténetévé.

Heder filmje a hét évvel ezelőtti eredetihez mérve is képes újdonsággal szolgálni: az a néhány változtatás, amit a rendező az egyébként egyenes vonalú történeten végrehajtott, szervesebbé teszi a cselekményt, árnyaltabbá a figurákat, és minket is jobban elgondolkoztat életünk határpontjain meghozott döntéseinkről. A felhőtlen happy end persze garantált, ám ez műfaji sajátosság – ahogy a csendes, boldog pityergés is a stáblista alatt. 

Derűs hangvételük ellenére mindként filmünket finom melankólia járja át, a szégyellt-maszatolt könnyek pedig a mi szemünkben csillognak – illúziótlan felnőttekében, akik rég kinőttünk már mesés, varázsos gyerekkorunkból. S talán épp ezért, öntudatlanul is megszépítjük azt: még egyszer, utoljára szeretnénk boldog időtlenségben létezni önnön várkastélyunk közepén. Ám a nagy kalandot ígérő túlpart egyre távolodik, megállíthatatlanul – s tétován, megtörve valljuk be (legalább magunknak), hogy jól van ez így. 

Szerző: Paksa Balázs

Fotó: Searchlight Pictures; AppleTV+

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. október 17-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.