The Chosen – A Jézus életét bemutató sorozat a biblikus szemével

Tekintettel arra, hogy ez az írás hangsúlyosan véleménycikk, a vélemény pedig per definitionem nem lehet téves, az alábbi sorokban nem fogok szabadkozni, és a témánkat érintő kérdésekben sem fogok minden áron árnyalt véleményt megfogalmazni; tessék nyugodtan vitatkozni az írással, annak egyes kijelentéseivel, nincs harag.

Első kijelentésként le kell szögeznem, hogy a vallásos filmművészettel vannak problémáim.

Főleg problémáim vannak. Rengeteg olyan mozgóképet néztem végig pályafutásom elmúlt harminchét esztendeje alatt, amik alig voltak filmnek nevezhetőek, és igen, ezek egy része vallásos témát dolgozott fel. Értem, hogy a szándék a fontos, de nem tudok azonosulni a hozzáállással, hogy akkor a produktum minősége már egyáltalán nem is számít. Az, hogy én nem akarom megmérgezni a többieket, csak igen mérsékelten fogja érdekelni a gyilkos galócát, amit a gombapörköltbe ejtettem.

Sajnos sok vallásos témájú film kivitelezésében komoly hasonlóságokat mutat a megrendítőnek szánt, de végeredményben csak szemet bántóan giccses húsvéti csillámporos, bárgyújézusos, középszerűen képregényrealisztikus, kiscsibés-nyuszis-bárányos csodálkozó Jézussal egyidős máriásos üdvözlőlapokkal. Nem, nem mindegy a művészi minőség. Nem azonosulok a „kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk” hozzáállással. A szerettemnek nem ajándékozok bóvlit, Istennek nem ajánlom föl a legszentebb áldozatot műanyag pohárból, a jelentős vallásos személyek életét nem ábrázolom mozgóképen vállalható forgatókönyv, szövegkönyv, színészgárda, megfelelően képzett operatőr, rendező, vágó, sminkes, hangmérnök stb. nélkül.

Ebben pedig a The Chosen jó. Vizuális minőségét tekintve minden további nélkül felveszi a versenyt bármilyen, tv-ben bemutatott sorozattal.

A fények, a színek használata, a tónusok a helyükön vannak. A kameramozgások megfelelően követik az eseményt és fókuszálják a figyelmet a kiemelni kívánt részletre, a vágás nem különösebben kiemelkedő, de nem is marad alatta az elvártnak, a funkcióját betölti.

Ugyanez elmondható a színészi játékról is. A színészek átéléssel, professzionális igénnyel és egészséges mértékletességgel játszák a rájuk osztott szerepeket, érthetővé és átérezhetővé teszik az egyes helyzeteket, láthatóan azonosulnak az elénk tárt karakterekkel, helyzetekkel, dilemmákkal, drámákkal és komikummal. (Az utóbbi időben napvilágot látott nem egy interjú, ami a színészek vallásosságát, az adott szereplőkkel való azonosulásuk vallási oldalait és következményeit és hasonlókat taglalja, ezek a produktum szempontjából az én szemüvegemen keresztül nézve tökéletesen másodlagosak, legföljebb promóciós szempontból érdekesek. Egy kiváló vallásos ember lehet vállalhatatlanul pocsék színész, egy kiemelkedő színész pedig vallási affiliációtól függetlenül képes lehet kivételes és megrendítő módon megjeleníteni egy vallásos karaktert. Ez a „szakmája”.)

Hasonló a véleményem a forgatókönyvről és a zenéről. Ahogyan egy ehhez értő barátom egyszer megfogalmazta, a Szentírás nem forgatókönyv. Maximálisan egyetértek vele. De éppen ezért, ha a Bibliában leírt eseményeket akarjuk filmvászonra vinni, szükségünk van kiegészítésekre. Kell, hogy valamilyen módon kitöltsük a hézagokat, kell, hogy legyen valamilyen az egész művön végigvezető és jól követhető narratív szál, tekintettel arra, hogy a film inkább mutat, kevésbé beszél, kellenek jól érthető szimbólumok, arckifejezések, kevesebb beszéd és több esemény…

Az evangéliumok teológiai céllal megírt művek, a kereteiknek megfelelően a lényegesre koncentrálnak, nincs sem akaratuk, sem lehetőségük a számukra lényegtelen részletekbe belemerülni.

A The Chosen pedig ilyen szempontból sem teljesít rosszul. Fokozatosan bontja ki a karaktereket, kidolgozza az egyes szereplők jellemét, hátterét, tulajdonságait, erősségeit és gyengéit, ráadásul a forgatókönyvírók nem bízták magukat a saját fantáziájukra, ténylegesen konzultáltak teológus szakértőkkel, amikor egy-egy szereplő vagy esemény továbbgondolásába kezdtek.

A The Chosen egy teológiai szempontból vállalható, a XXI. századi szemnek fogyasztható, Jézussal első találkozásra és ismerkedésre alkalmas, jó szándékú, filmesztétikai szempontból megfelelő minőségű sorozat. Aki pedig elvakult rajongója, és semmilyen szempontból nem kíváncsi a negatív észrevételekre, azt ezen a ponton megkérem, hogy fejezze be a cikk olvasását.

Mert fel tudok azért sorolni problémákat is a sorozattal kapcsolatban. A legelső és talán legkevésbé húsba vágó, hogy a mozgóképes formátum meglehetősen meg tudja határozni az emberi fantáziát, a The Chosen esetében pedig ez azt jelenti, hogy amikor egy-egy evangéliumi szakasszal imádkozni próbálunk, bizony könnyen előfordulhat, hogy a sorozatban látott és hallott hatások a kívántnál nagyobb mértékben fogják meghatározni azt, ahogyan az adott jelenetet elképzeljük. Holott valójában nem pontosan úgy volt, ahogyan azt az alkotók ábrázolják.

Ennél komolyabb probléma, hogy a dramatizálás sokszor a teológiai céllal nem megegyező hatást ér el.

Álljon itt példának a szenvedéstörténet. Ha figyelmesen olvassuk az evangéliumokat, észrevehetjük, hogy eszük ágában sincs az olvasóban érzéseket kelteni. Másképpen megfogalmazva, a szent szerzőt nem érdekli, hogy az olvasóban milyen érzések születnek a szenvedéstörténet olvasása közben, a szent szerzőt a teológiai mondanivaló kifejezése érdekli. Ami pedig nagyon mély, intellektuális kihívást jelent és komoly odaszánást igényel. Adott esetben minden szónak, minden elmondott részletnek teológiai jelentősége van, és ezen szavak és jelentések összefüggése rajzolja föl a kívánt mondanivalót. A dramatizálás pedig (és ez a kijelentés a keresztútjárásra is igaz), eltereli a figyelmet a teológiai mondanivalóról. Vagyis a The Chosen-sorozat ezekben az esetekben eltakarja a Szentírás mondanivalóját ahelyett, hogy megmutatná. Ettől nem rossz, ahogyan az Anyaszentegyház régre visszanyúló hagyományát képező keresztút sem, amennyiben heti szinten legalább annyi időt töltünk a Szentírás olvasásával, mint a sorozat nézésével (és Jézus szenvedéstörténetét nem elsősorban a keresztút, hanem az evangéliumok mentén próbáljuk megérteni).

A másik probléma a történelmietlenség.

Hitünk szerint a szent szerző sugalmazott szerző, aki képes Isten szemével ránézni az őt körülvevő világra, ezért képes olyan megállapításokat (és a próféták esetében akár prognózisokat) megfogalmazni, amik az Isten hozzáállását tükrözik, így derül ki a Bibliából, kicsoda az ember, kicsoda Isten, és mit vár az embertől. Közben viszont a sugalmazott szerző a „saját korának gyermeke,” a szókincsét, világlátását, kifejezésmódjait illetően továbbra is egy a Kr. e. VIII. – Kr. u. I. században élt (legnagyobb eséllyel) izraelita marad. Amit mond, azt a saját korának, kultúrájának, történelmének és nyelvének megfelelően mondja. Azt látja, amit Isten szeme lát, de amit mond, a saját szavaival mondja. Vagyis ha Isten szemével akarok látni a Szentírás lapjain keresztül, ahhoz fontos, hogy ragaszkodjam a szerző történelméhez, kultúrájához és nyelvéhez. Ha ebből kiszakítom, félre fogom érteni.

Emlékezzünk csak az 1990-es „tessék választani” plakát két csókjelenetére, és most képzeljük el, hogy ezt az adott történelmi kor, kultúra és egyáltalán a politikai kontextus nélkül ma elkezdenénk kiragasztgatni budapesti médiafelületekre, mennyire másképpen értelmeznék az üzenetét az emberek, mint tették ezt 1990-ben. És igen, ez a plakát mondani akart valamit. Isten mondani akar valamit. (Sok ezer oldalon keresztül próbálja mondani.) Bizonyos esetekben megengedhető, más helyzetekben tilos a „nekem ezt mondja, neked meg azt mondja” hozzáállás.

És valljuk be őszintén, a The Chosen Jézusa meglepő mértékben hasonlít arra, ahogyan egy XXI. századi keresztény szeretné magának elképzelni Jézust, és bizony lényegesen kevésbé sejlik fel az a Jézus, akinek az evangéliumok ábrázolják.

És a Jézust körülvevő társadalom a sorozatban meglepően hasonlít arra, ahogyan a XXI. századi (Egyesült Államok-beli) ember elképzeli a Kr. u. I. század (lényegében Egyesült Államok-beli) társadalmát, ahelyett, amilyen a Kr. u. I. század társadalma, társadalmi csoportjai, érintkezési módjai, beszédmódja, kultúrája volt. Igen, szórakoztató gondolatkísérlet, hogy Máté autisztikus személyiségjegyekkel rendelkezik, de közben hibás elképzelés. Megnyugtató a szemnek, hogy a higiéniai körülményeket mérsékelten ábrázoljuk, de nem felel meg a valóságnak. Nyugati szemmel kulturáltnak tűnhet Jézus viselkedése, aki alig néhány esetben emeli fel a hangját (és akkor is csak a korunkbeli jóízlés határain belül), de Jézus ennél sokkal szenvedélyesebb, és bizonyos esetekben agresszívabb volt az evangéliumok tanúsága szerint.

A Szentírás dió, amit fel kell törni. Minden olyan megközelítés, ami túlságosan beleilleszkedik az előzetes elképzeléseinkbe, legalábbis gyanús. Az a Jézus, akit bele tudunk szuszakolni a saját előre elkészített kategóriáinkba, meghamisítja azt a Jézust, aki kétezer évvel ezelőtt a földön élt. Ő egyszerre ember és az Isten fia. Az általa felrajzolt apokaliptikus dráma kulcsszereplője, az emberfia, a messiás, a próféta, az Isten báránya, az üdvözítő és a megváltó, de ennél még több. Jézus újra meg újra kiszökik a kezeink közül, újra meg újra szétfeszíti a kategóriákat, amiket a jobb megértés reményében alkalmazunk rá. Jézus a „mindig más,” az üzenete pedig gyakran „kemény szó”. (A szír-föníciai asszonyt kutyának, a farizeusokat meszelt síroknak, Pétert sátánnak, a zsidókat a sátán fiainak nevezi. De biztosan nagyon kedves hangon.) Igen, Jézus provokál.

A The Chosen végeredményben ezt nem teszi. Nincs gondom azzal, amikor egy Jézus-ábrázolás célja az is, hogy közelebb hozza hozzánk annak a Jézusnak a barátságát, aki kifejezetten mondta, hogy menjünk hozzá, ha elfáradtunk, ő felüdít minket. De ha egy Jézus-ábrázolás ennél nem képes többre, vagy nem akar többet, ha kizárólag egy olyan Jézust hajlandó felfesteni a vászonra, aki számunkra elfogadható, kellemes, megérthető és kulturált módon viselkedik, az a mester küldetésének talán nem túlzás, hogy a legfontosabb eszközét teszi zárójelbe. Egy olyan Jézus, aki egyáltalán nem provokál, nem több, mint a mentális plüssmacim, akihez odabújhatok, amikor éppen szomorú vagyok, de nem késztet változásra, nem támaszt felém elvárást, nem lök ki a már megszokottból a teljesebb megismerés felé.

Szóval igen, vannak azért problémáim a The Chosen című sorozattal. De csak akkor, ha aránytalanul előtérbe kerül a vallásos életünkben és felfogásunkban, vagy ha egy az egyben az evangéliumok grafikus ábrázolásaként tekintünk rá, kritikai érzék nélkül, a Szentírás olvasása és a liturgiában hallgatása helyett.

Vallásos „segédeszközként” jónak és hasznosnak gondolom, és bízom benne, hogy még sok hasonló születik a jövőben. Isten dicsőségére, és az egész Anyaszentegyház javára.

Fotó: The Chosen film honlapja 

Magyar Kurír