Ugyanaz a gyermek – Vörös Anna karácsonya

A Vadoma (Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2022) Vörös Anna első könyve. A fiatal író (és pszichológus, művészetterapeuta) munkájának én-elbeszélő címszereplője egy szír menekült lány, aki Aleppót már maga mögött hagyni kényszerült, de Budapestet még nem fogadhatta otthonául. Terek és idők köztes zónájában keresi új otthonát – amiben egy új, a történteket kimondani és értelmezni képes nyelv keresése segíti. A hátsó borítóra kiemelt idézet szabatos összefoglalása a kimondhatatlannak:

Nem felejthetek el semmit, csak az emlékezést akarom abbahagyni.”

(Szépen illik ehhez a kibogozhatatlanul bonyolult lélektani helyzethez a számos olvasati irányt megnyitó Vadoma név is: a szó eleje például a szerző monogramját rejti; a folytatás az adoma műfaji jelzetét bocsátja elénk kesernyésen; de a vad[on] és a dom[us] szemantikai feszültsége is az elnevezésben vibrál.)

A Két anya című történet egyszerű eszközzel él igen hatásosan, mert okos mértéktartással. A betlehemezés európai szokását és a muszlimokban élő Jézus-képet montírozza egymásra. Mindehhez időszembesítést társít, miközben a Mária-ábrázolatok ikonográfiai hagyományát költi újra. A lerombolt múltból dereng elő az egyik anya, egy beszélgetésből világlik föl a Jézus-szülő másik. Amott a politikumba ízesült mindennapok anomáliái kapnak szót, emitt a sematikus ábrázolás óhatatlan meghittsége gondolkodtat el. Két anya – de egyetlen anyaság. Akárha ugyanaz a gyermek születne meg minden időkben, minden jászolokban. Mint Vadoma eszmélete: az olvasó gondolatai is trauma és szentség közt villódznak. A földi gyötrelmeknek kitett létezés itt is, ott is (ekkor is, akkor is) életet veszejtő erőkkel néz szembe. A novella nem köti lelkünkre a megváltás eseményét, a megváltottság adományát. Ehelyett utolsó passzusaiban a három napkeleti bölcsről ejt szót puhán, szelíden. Akik azzal mutatnak példát – s ajándékoznak vigaszt –, hogy az egek nyomát követik: „Hajnalodik, mikor Betlehembe érnek. Az utcák néptelenül állnak a rózsaszín fényben.

Tűzni fog a nap ma is. A csillag már éppen csak dereng. Megáll egy istálló fölött. A királyok is megállnak egy ajtó előtt.” (52.)

Több vonatkozásban is küldetést teljesítő könyv a Vadoma. Egyrészt maradandó mozaikokban villantja elénk az arab kultúrkör és a közel-keleti hétköznapok világát. Másrészt fájdalomig iskolázza érzékenységünket a számkivetettek, a hontalanok, a traumatizáltak iránt. (Korábban Izsó Zita Aleppó-versei vállaltak hasonló missziót, az Éjszakai földet érés [2018] lapjain.) Mindeközben az olcsó didaxist éppúgy elkerüli, mint a szentimentális végtanulságokat. Esztétikai természetét sem az irodalmias bravúrok alakítják: nem stílusmutatványokkal nyer meg, hanem lélektani tempójával és a szövegritmus zeneiségével ébreszt mély rokonszenvet. A fülszöveget jegyző Al Ghaoui Hesna pontosan fogalmaz: „történetekre osztott gondolatfonál” vonul végig a művön; a harminchárom novella egyetlen zaklatott, de önelemzésre elszánt tudat megmutatkozása.

A kötetet glosszárium zárja. Ezek a személyes emlékekkel dúsított szómagyarázatok nemcsak informatív jellegüknél fogva, de méltányos figyelmük folytán is lekerekítik azt, ami lezárhatatlan – nevezzük bár sorsnak, történelemnek vagy irodalomnak.

Megjegyzendő végül, hogy nem csak a szövegfüzér különleges: a borító is csodaszép. A föld két féltekéjében újabban az a közös, hogy egyiken sem találunk Szabó Imola Julianna munkáinál szebb borítóterveket.

Szerző: Halmai Tamás

Fotó: Fiatal Írók Szövetsége

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. december 11-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.