Vadonszelídítés – Gondolatok a Wolfwalkers című filmről

Míg a jórészt számítógépes vizualizációval készült kortárs képregényfilmeket elnézve úgy érezzük, rájuk férne egy alapos hozamkorlátozás, Tomm Moore rendező következetesen jár az ellenkező úton, hogy kézműves animációval készült tündérvilágokat nyisson meg számunkra. A tavalyi Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon debütált, majd több mozis premierdátum után végül az AppleTV+-nál bemutatkozó Wolfwalkers (Farkasjárók) már most az év egyik legvarázslatosabb filmélménye.

Tizenkét évvel ezelőtt szinte a semmiből tűnt fel egy régimódi rajzfilm, amely az írek nagy becsben tartott Kellsi kódexének elképzelt keletkezését mesélte el. Az ír kultúrmánia akkor már négy-öt éve lecsengett, a Kells titka azonban lenyűgözte a nézőket, Tomm Moore és a Cartoon Saloon stúdió nevét pedig megjegyeztük. Moore 2014-ben A tenger dalával bővítette kalandozásait a kelta mondavilágban, bámulatos ügyességgel keverve csodát és drámát, mesét és valóságot. A trilógia tavaly teljesedett ki egy újabb egész estés darabbal, amely a távoli múlt és az időtlen regevilág után ezúttal egy konkrét történelmi helyzetbe kalauzol bennünket.

Kilkenny várában járunk, az 1600-as évek derekán: Oliver Cromwell angol seregei uralkodnak az írországi városkában. Az aktuális helytartó parancsba adja a vadászának, hogy pusztítsa el a közeli erdő összes farkasát, mert dézsmálják az állatállományt, és zavarják a békés hétköznapokat. A munkájában kiváló, ám megkeseredett férfi (Sean Bean) a vadon felé veszi az útját, ám előtte a kislánya (Honor Kneafsey) lelkére köti, hogy vigyázzon a házra, és semmiképp se szökjön ki az utcára, ott ugyanis nyilvános büntetések intik félelemre a lázongó népet. A lány, Robyn azonban nem bírja legyűrni a kíváncsiságát, és csakhamar a közszájon forgó mendemondák nyomába ered.

Vele indulunk mi is a titokzatos vadon felfedezésére, ahol semmi sem úgy működik, ahogyan azt a városi ember elképzeli: rejtelmes ösvények, csapdák és lesben álló vadak szegélyezik utunkat, mindez elképesztő vizuális tudatossággal és páratlan invencióval megrajzolva. A vadon csak próbák árán fogadja be a betolakodót, az őrzők pedig a külvilág szemében vérszomjas fenevadaknak látszó farkasok. Robyn barátságot köt egy különös játszópajtással (Eva Whittaker), és lassan felfedezi, hogy a fenyegetőnek tűnő erdő valójában áldozat, az őt óvó édesapja pedig tudatlan eszköz a pusztító erők kezében.

Will Collins forgatókönyve biztos kézzel vezeti a figyelmünket a két, egymással ellentétes világban, és ügyes fogásokkal rímelteti egymásra a két különböző helyszínen játszódó eseményeket, jelezve, hogy az összecsapás elkerülhetetlen. A két lány szövetséggé érő barátságát megkapóan, a Disney-közhelyeket jórészt elkerülve ábrázolja, finoman érinti a korabeli protestáns-katolikus ellentétet, és az akkori társadalmi viszonyokhoz is fűz egy-egy humoros kommentárt.

A képi világ méltó a Cartoon Saloon korábbi munkáihoz. Számtalan apró vizuális ötlet színesíti az élő, lélegző varázsvilágot, amelybe belépünk. Ezek között említhetjük a vadon és a város látványvilága közötti éles különbségtételt, az erdei kalandok csintalan játékosságát, a szimbólumok okos használatát és azt is, ahogyan a farkas bőrébe bújva érzékelhetjük az állat kifinomult szaglását. A Wolfwalkers imponáló szelídséggel, szinte észrevétlenül tárja fel újabb és újabb (egyúttal mind egyetemesebb) rétegeit a figyelmes néző előtt, és legkésőbb a fogolykiszabadítási jelenetnél végképp kiderül, hogy

a történet sokkal több egy míves gondossággal kivitelezett gyerekmesénél. Shakespeare-i tragikum társul napjaink közéleti populizmusának kritikájával, a kölcsönös értetlenség pedig nemsokára megindítja a harc örvényét.

Moore a korábbi filmjeiben rendre arra törekedett, hogy az egymással konfliktusban álló világok végül megbékéljenek. Kiengesztelődésre most alig van esély: a szabadság győzelme átmeneti, az emberi civilizáció előbb-utóbb könyörtelenül a vadon fölé kerekedik, miközben képmutató módon minduntalan Istenre hivatkozik. Így válik a kora újkori fabula nyugtalanítóan aktuális példázattá. Nincs ebben semmi meglepő. A modernitás óta csak önmagunkat adjuk: vadonszelídítés helyett folyton legyűrni akarjuk a természetet.

Szöveg: Paksa Balázs

Fotó: Cartoonsaloon.ie

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. január 17-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.