Vincze Krisztián: Antropológiai és vallásfilozófiai megfontolások – Bernhard Welte munkássága

A német pap, teológus Bernhard Welte vallotta: az emberi tudat felületi rétegein Isten néha idegennek tűnhet, az emberi tudat mélyrétegeiből azonban kiszakíthatatlan és elűzhetetlen az istenkérdés. Egy úgynevezett ateizmus-koordinátarendszert alkotott meg, amelyben korának legfontosabb ateista áramlatait csoportosította. A kereszténység régi, illetve örök igazságai, az emberinek az isteni természetre való nyitottsága mellett érvelt, miközben azokat a gondolkodókat hívta párbeszédre, akik a kereszténység és a keresztény filozófia számára kifejezetten provokatívnak hatnak. Így behatóan foglalkozott többek között Friedrich Nietzsche, Karl Jaspers, Martin Heidegger, Jean-Paul Sartre nézeteivel.

Vincze Krisztián a német bölcselő filozófiájának indítóokait elemezve kiemeli: egyik legfőbb érdeme, hogy korunk gondolkodó embere számára a keresztény hit értelmes elfogadhatósága mellett érvel. Az ateista gondolkodókon túl az ember „semmis tapasztalatai” érdekelték. Ezen semmis tapasztalatok vonatkoznak Isten megtapasztalhatóságának hiányára, a halál, a kudarcok és az élet értelmetlenségének fájdalmas tapasztalataira. Mint semmis tapasztalatok azért félelmetesek, mert a megsemmisítés, a semmivé tevés nyomasztó és leküzdhetetlen erejét hordozzák magukban. E nyomasztó tapasztalatokkal szemben Welte nem menekülő magatartást tanúsított, hanem azt vizsgálta, vajon adható-e a semmis tapasztalatoknak a megszokott negatív értelmezéseken túl valamiféle pozitív értelmezése. A kereszténység Istenbe vetett hite ugyanis az ilyen semmis tapasztalatok mentén is abban bízik, aki „elrejtett jelenlétként” a világ egészének „feltétlen, végtelen” háttere, valamint „a létezés értelmét megadó és megóvó hatalma”.

Bernhard Welte figyelemmel kísérte a különböző ateista szellemi áramlatokat, és azokkal szemben a türelmes, megértést kereső hitet képviselte. Az Isten ellen érvelőket négy csoportra osztotta:

Az első a negatív ateizmus, amelynek gyökere abban a személyben rejlik, aki annyira az empirikusan észlelhető, érzékelhető módon jelen lévő létezőkre figyel, hogy a világban való orientációját illetően minden mástól elzárja magát. Ilyen jellegű ateizmust lát megvalósulni Bertrand Russel, Hans Albert filozófiájában, valamint Karl Marx gondolatrendszerében.

A második a kritikus ateizmus, amelyben bár az Istenről való beszéd természete nincs megbélyegezve az értelmetlenség vádjával, de olyan istenfogalom jelenik meg benne, amely Istent egyszerű létezőként gondolja. Ebben az ateizmusban Isten „az elképzelhető dolgok fogalmainak egyikévé lesz az emberi gondolkodásban”. Ez az ateizmus Istent az emberi gondolkodás hatáskörébe rendelt tárggyá teszi, majd „kritikusan vizsgálja”, és „teszi kérdésessé”. Idetartozik Karl Marx és Ludwig Feuerbach.

Az ateizmusok csoportosításában harmadik a harcias ateizmus, amely kifejeződése annak, hogy maga az ember akar Istenné válni. Az ember ugyanis olyan lény, aki a teljességre törekszik, aki mindent tudni akar és minden fölött rendelkezni akar. Az ateizmusnak ez a válfaja legmarkánsabban Friedrich Nietzsche filozófiájában testesül meg, amelyben „az emberben lévő isten” „az ember feletti és az emberen kívüli Istennel” folytat harcot.

A negyedik csoport a szenvedésre hivatkozó ateizmus. Ez olyan szerzőknél lelhető fel, akik a világ igazságtalanságai mentén érvelnek Isten léte ellenében, azt kérdezve: „Tényleg létezhet Isten, ha az állítólagosan általa teremtett világot ennyi szenvedés és igazságtalanság járja át?” Welte ebbe a csoportba is besorolja Marxot, mellette pedig Jean-Paul Sartre-t és Albert Camus-t.

Vincze Krisztián rávilágít: Bernhard Welte értékelése szerint mind a négy ateizmuscsoportról elmondható, hogy az ateista gondolkodók egy Istenről készített konkrét képpel küzdenek, de nem a valóságos Isten ellen emelik fel szavukat. Ezek a képek minden esetben redukáltak, és éppen a legfontosabb teológiai, istentani axiómák elfeledettségében lépnek fel, amely axiómák egyike éppen az, hogy Isten „nagyobb és titokzatosabb, mint a róla készített bármilyen emberi kép”.

Nagyon érdekes, ahogyan Welte elemzi Nietzsche übermensch-elméletét. Kiemeli: annak hátterében az a probléma áll, hogyan békíthető meg az emberi az istenivel, hogy az ember és isteni közötti fenyegető és elhatároló távolságot hogyan lehetne feloldani, illetve, hogy az ember hogyan juthat az örök isteninek a közelébe. A kereszténység tanításának lényegi eleme, hogy az a fajta vágy, amelyet az ember táplál az istenivel kapcsolatban, csak úgy teljesedhet be, hogy Isten az, aki szabadon, kegyét gyakorolva emeli fel magához ezt a vágyat. A kegyelem fogalma a teológiában arra vonatkozik, hogy „Isten az, aki önmagát ajándékozza, Isten az, aki szeretetében magához emeli az embert, Isten az, aki képes bennlakozni az emberben, megszüntetve és feloldva azon korlátait, amelyek földi létét végigkísérik”. „A tisztán Übermenschként értett tehát a tisztán értett kegyelem lesz”, állapítja meg Welte, és így válik Nietzsche a tudtán kívül egy olyan szerzővé, aki Jézus örömhírére utal. Önerőből való erőlködés helyett az emberi istenivé válása kegyelem, isteni felemelés mentén valósulhat meg. Az „isenkomplexus” önerőből való megoldási kísérlete szülte meg az Übermensch, és ezzel együtt a nietzschei ateista filozófia rémisztő és torz alakját.

Vincze Krisztián elemzésének végén leszögezi: „Bűn, szenvedés, halál és minden más értelemdeficittel szemben” Welte amellett érvel, hogy az ember természeténél fogva „a reményre, a reménykedésre rendelt lény”. Filozófiája a remény filozófiája, éppen abban a korszakban, amelyben Jean-Paul Sartre véleménye szerint a kétségbeesés az egyetlen valódi ateizmus.

Vincze Krisztián: Antropológiai és vallásfilozófiai megfontolások
Szent István Társulat, 2020

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír