Wagner végtelenül komolyan vette az embert – Beszélgetés Hoványi Mártonnal a Ringről

– A MűGond rendszeresen tart mesterkurzusokat, melyeken az előadók sokoldalúan elemzik az irodalom és más művészetek, köztük a zeneirodalom kiemelkedő alkotóit, alkotásait. Legutóbb Wagner főművéről, A Nibelung gyűrűjéről, vagyis a Ringről tartottak kurzust. A Ring zenei tetralógia négy operát ölel fel, a következőket: A Rajna kincse, A walkür, Siegfried, Az istenek alkonya. Összesen több mint tizennégy óra zene. Miért esett a választásuk az operairodalomnak erre az egyik csúcsművére? 

– A MűGondnak az a missziója, hogy az emberiség kultúrájának azokat a kiemelkedő remekműveit, amelyek nehezen hozzáférhetők, élményszerűen és izgalmasan tegye elérhetővé sokak számára. Sokunk tapasztalata, hogy nemegyszer éppen a legfontosabb művek azok, amelyek komplexitásuk miatt vagy más okból távol állnak az emberektől. Az opera műfaja önmagában is tipikus példa lehet erre, s Wagner főműve a hossza, a zenei megformáltsága és összművészeti koncepciója miatt különösen is ide sorolandó. Szinte mindenki hallott Wagnerről, de kevesen vannak, akik hallgatják, illetve akik életük során akár csak egyszer is egyhuzamban végighallgatják például a Ringet. Mivel Wagner zenéjében általában, s így a Ringben is rengeteg az esztétikai érték, feladatunknak érezzük, hogy mindezt a maga mélységében is megközelíthetővé tegyük mindenki számára. Ebből az ötletből indultunk ki. A Művészetek Palotájával és az ELTE-vel együttműködve arra törekedtünk, hogy egy speciálisan kiszervezett egyetemi kurzust hozzunk létre, amely beavat a Ring sokféle értelmezésébe. A mesterkurzus a Budapesti Wagner-napokhoz kapcsolódóan jött létre a magas kultúrára nyitott emberek számára. Hétről hétre a Müpába vártunk mindenkit, akit foglalkoztat a Ring, mert hallott már róla, vagy akár Wagner-rajongóként szeretett volna bővebb ismereteket szerezni róla. A két hónapon át tartó kurzus csúcspontjaként pedig az a kétszáz ember, aki az interaktív játékok és a tudásmegosztás révén közönségből kezdett közösségé alakulni, együtt tekinthette meg az első este főpróbáját, önálló koncertélményt szerezve ezzel. Alig várjuk a folytatást 2024 áprilisában!

– A címről – A Nibelung gyűrűje – az 1200 körül keletkezett, ismeretlen szerzőtől származó német hőseposz, a Nibelung-ének jut eszünkbe. Wagner műve azonban szerkezeti és tartalmi szempontból nem igazán erre épül. Vannak ugyan szereplők – Siegfried, Brünnhilde, Hagen, Gunther –, akik mindkét műben feltűnnek, de csak Siegfried és Hagen jelleme között van hasonlóság. Ők a Nibelung-énekben kezdettől fogva központi figurák, míg a Ringben Siegfried csak a tetralógia harmadik részében tűnik fel, Hagen pedig csupán az utolsó részben, Az istenek alkonyában. Milyen forrásokat használt fel Wagner a Nibelung-éneken kívül?

– Ez egy felettébb lényeges kérdés. Az első operáinak témáját még történeti forrásokból merítette Wagner, de ez a preferenciája a zeneesztétikájának megfelelően fokozatosan átalakult. Egyre inkább a mondák világa, majd a Grimm testvérek meséi, később pedig a mítoszok és az ősi történetek kerülnek érdeklődésének homlokterébe. Így érkezett el a Ring témáját felölelő gazdag forrásanyaghoz, amely lényegében majdnem minden korábbi forrástípust integrált. Több kultúra áll ugyanis a fő műnek is tekinthető tetralógia hátterében, amint arra Kroó György is rávilágított egy remekbe szabott tanulmányában. Az egyik forrás a már említett Nibelung-ének. A Siegfried-történet az, ami részben kapcsolódik a Ringhez. A kurzusunk második sorozatában a Nibelung-ének magyar fordítója, Márton László, aki nagyon fontos tanulmányt is írt a hőseposzról, éppen arról fog előadni, hogy milyen kapcsolat áll fenn a két mű között. A Nibelung-ének lényeges forrás, de messze nem olyan mértékben, mint azt a címbeli utalás miatt sokan gondolják. A Nibelung jelentése a germán mitológiában törpe, a Ring esetében pedig egy konkrét szereplő, Alberich nevét helyettesíti. Ennek alapján a Ring címe „Alberich gyűrűje” is lehetne. A Nibelung-éneknél sokkal fontosabb forrás a Völsunga saga. Ez az ismeretlen szerzők által lejegyzett izlandi saga az 1250–1260-as évekből származik, és a germán kultúra egyik legfontosabb tradicionális mítoszgyűjteménye. Wagner utolsó alkotói korszakában visszatért Chrétien de Troyes, illetve Wolfram von Eschenbach életművéhez, a Grál-költészethez, amelyben a középkor lovagi történetei ismét fontosak. Ami Wagnert foglalkoztatja, az az ősi, hamisítatlan forrás. Ehhez kapcsol más forrásokat, amelyeket azután kreatív módon értelmez és alakít át zenedrámáról zenedrámára. Nemcsak a zene, hanem a nyelv esetében is igaz ez, hiszen Rousseau-val együtt vallotta, hogy a nyelv kezdeti állapotában még nem válhatott el a zeneiségtől. Ezért fordult a figyelme a legősibb nyelvállapotok felé. Kutatási eredményei és egyéni látásmódja együttesen vezetnek oda, hogy például a Ring librettójának megalkotásakor elvetette a végrímek alkalmazását, arra hivatkozva, hogy ez újdonság a költészet történetében, tehát nem közvetíti hitelesen azt, ami ősi. A hamisítatlan, tiszta forrás az, ahol igazán feltárul a kultúránk, így ott tudunk közel kerülni emberségünkhöz. Minden, ami érték, így tud sértetlenül megnyilvánulni. Művészetelméleti traktátusaiban Wagner ugyanebből az okból vallotta azt is, hogy az ókori görög dráma volt az a művészettörténeti fázis, amelyben megvalósult a tánc, az ének, az irodalom és az előadóművészet eszményi teljessége. Saját művészi koncepciójában ezt az eredeti teljességet kívánta helyreállítani, és ebben a törekvésében lényegében egyetlen mintaként Aiszkhüloszra támaszkodhatott. Wagner szerint az ő műveinek előadása során még kulturális és kultikus egységet alkotott minden, ami méltó reprezentánsa volt az emberi kultúrának. Wagner ezért azt tűzi célként maga elé, hogy a Ringben ezt az eltűnt hagyományt folytassa.

– Vagyis visszanyúl az ősforráshoz, és zsenialitása révén létrehoz egy, az ősire épülő, teljességre törekvő új művészetet.

– Így van.

Motivikusan arra épít, ami antik, módszertanilag arra, ami ősi a zenében és az egyéb művészetekben egyaránt.

De figyelmesen követi a francia, az olasz és a német operai hagyományokat, és felhasználja azok minden olyan újítását is, ami a koncepciójába illeszthetőnek tűnik. Mivel vallja, hogy Aiszkhülosz korában még a művészetek közvetítették az igazságot és az értékeket, ezért elkorcsosulásként értékel minden redukciót. Felfogása szerint az antikvitástól kezdve a művészet eredeti szerepét a filozófia vette át, amelynek szintén az ő művészetében kell kiteljesednie. Nagyvonalúan úgy közelíti meg tehát a problémát, hogy ő lesz az, aki a töredezetté váltat egységbe rendezi. Ez lesz a Gesamtkunstwerk, vagyis az összművészet már említett koncepciója, ami lényegében a Ringben valósult meg a legplasztikusabban.

– Wagner a Ringben önálló mitológiát teremtett. Az élet minden korban központi kérdéseit taglalja: születés, halál, gyűlölet, szeretet, szerelem, a hatalom szenvedélyes akarása, illetve szükség esetén vagy lelki megvilágosodás hatására a hatalomról való lemondás… Mindez megjelenik nála.

– Az eddigiekből következik, hogy alapvető témákkal foglalkozik, olyan motívumokkal, amelyek táncba hívják a művészet minél több válfaját. Nagyon lényeges, hogy

bár a forrás keresése miatt az ősit kutatta, Wagner olyan entellektüel volt, aki a kortárs filozófiával, politikával, tudománnyal, az iparosodás negatív következményeivel is teljes mértékben tisztában volt.

Kivételes műveltséggel rendelkezett, miközben egy egészen eredeti koncepciót alkotott meg, amit erős akarattal és szorgalommal vitt végig. Akkor sem kedvetlenedett el, amikor elutasították. Markánsan és megalkuvásmentesen képviselte az elképzeléseit. Ezért is olyan megosztó feltenni a kérdést egy komolyzenét kedvelő társaságban: ki szereti Wagnert, és ki nem? Van, akinek Wagnerrel véget ér a zene klasszikus története, ő az utolsó, akit elfogad, és mindenki, aki utána jön, már a feledhető kategóriába tartozik. Mások viszont, mint például Eduard Hanslick osztrák zeneesztéta, azt mondják: Wagner koncepciója inadekvát, a zenei kidolgozás szempontjából nem működőképes, ahogyan a zenéről való gondolkodása is megkérdőjelezhető. Wagner mindenesetre viszonyítási ponttá vált, és sok esetben az is maradt, senkit sem hagy hidegen a művészete. Ugyanez igaz a hatástörténetére is. Szinte nincs is olyan 20. századi zeneszerző, aki ne akarna valamiképpen egy reflexiós körbe kerülni Wagner zenéjével. Az irodalom jeles képviselői is foglalkoznak vele, többek között Thomas Mann, aki tanulmány hosszúságú művet szentel Wagner művészetének. A közvetlen Wagner-utalások sem idegenek Mann irodalmi műveitől. Egyetlen példa: a József és testvéreivel kapcsolatban mostanra már több olyan kutatás is létezik, amelyek szerint a tetralógikus regény vezérmotívumaiban Thomas Mann nagyon hasonlóan ütemez és gondolkodik, mint a maga művében Wagner.

– Thomas Mann a József és testvéreiben maga is visszanyúl az ősihez. Regényeposzában megjelennek a legősibb mítoszok, a zsidóság őstörténete mellett a mezopotámiai, az egyiptomi istenek, az ezekhez kapcsolódó történetek, ünnepek, szokások.

– Valóban. Thomas Mann rendszeresen hallgatta Wagnert. Egyrészt lenyűgözte a zenéje, másrészt bizonyos elemeivel nem értett egyet, és éveken át nem tudott kibékülni velük. A naplója alapján jól nyomon követhető, hogy milyen előadásokat tartott Wagnerről. A zeneszerző utóéletéről gondolkodva a filozófia tudományágát is megemlíthetjük, s a legkézenfekvőbb példaként Nietzschét nevezhetjük meg. A közhiedelemmel ellentétben elsődlegesen nem Nietzsche hatott Wagnerre, hanem fordítva. Wagner az, aki éveken át mély hatással van a nála sokkal fiatalabb, kivételesen tehetséges klasszika-filológia professzorra. Az a koncepció, amit Nietzsche A tragédia születése című népszerű esztétikai munkájában képviselt, nem más, mint a wagneri világkép és művészeti felfogás egy lehetséges kidolgozása. Sokáig nagyon jóban voltak, míg aztán bekövetkezett a fájdalmas szakítás.

– A Ringben az egész művön végigvonul a gyűrű motívuma; aki megszerzi, az az egész világot uralni fogja. Alberich, Fafner, az egyik óriás és Hagen ragaszkodnak a gyűrűhöz, illetve a megszerzéséhez. Wotan, az istenek ura idővel lemond róla. A tiszta lelkű hőst, Siegfriedet pedig nem érdekli a gyűrű, neki a szerelem a legfontosabb.

– A már említett Wagner-szakértő, Kroó György erről is írt egy nagyszerű tanulmányt, amely a természetmotívumot kutatja, elsődlegesen A Rajna kincsében. Itt szükségszerűen szóba hozza a gyűrű motívumát is. Mivel a gyűrű fémes tárgy, ebben a megformált alakjában idegen a természetes képződményektől. A természettel ellentétes a kapcsolata, ám éppen a fémes összetevő miatt zeneileg párhuzamot alkot a karddal (Nothung), amely a hatalom és a harc, az istenek és az emberek közötti összefüggések és különbségek egy másik nagyon izgalmas szimbóluma. Ez is zseniális a wagneri műben, hogy a motívumok nemcsak a szöveg, hanem a zene szintjén is megjelennek, sokszor egymástól látszólag függetlenül, valójában mégis egymásra utalva. Hiába nincs szó a gyűrűről a librettóban, ha a zenében felismerhetem a gyűrű vagy Alberich, a törpe motívumát, és ezek elvezetnek oda, hogy már megjósolható, visszatér-e valami a második felvonásban vagy sem. A gyűrűmotívum valóban központi jelentőségű, és éppen az a fenyegető benne, hogy megannyi szálon kötődik a hatalomhoz. Ugyanakkor a gyűrűt birtokló Alberich esetében is előbb volt a szerelmi vágy, és csak az abban elszenvedett sikertelenség után fordul a vágya a hatalom felé. Amikor Ön azt mondja, hogy Siegfried lemond a hatalomról a szerelem kedvéért, az már egy olyan hősies ellentétként érthető, amit éppen Alberich kontextualizál a tetralógia elején. Nagyon érdekes az is, hogy miként függ össze a hatalomhoz való viszony az istenek jelenlétével. Az istenek alkonyában ugyanis, a címhez hűen, valóban eltűnnek a színről az istenek. Így tehát abszolutizálódik a világban az ember, s ez tagadhatatlanul pesszimista végkicsengés vagy germán apokalipszis, ami a kortárs filozófusok egyikéhez utalja a Ring befogadóit. Schopenhaeur A világ mint akarat és képzet című fő műve nagyon komoly ösztönzést jelentett Wagnernek az 1850-es években. A zenéjét egészen átjárja a schopenhueri gondolkodás, ami nála Az istenek alkonyábatorkollik.

– Nagyon érdekes a főisten, Wotan alakja. Először zsarnokként viselkedik, de később – ami például a görög-római istenekre nem jellemző – pozitív irányban fejlődik. Bár ragaszkodik az általa hozott törvényhez, és még a halandó nőtől született saját fiát, Siegmundot is feláldozza, a gyűrűről lemond, ugyancsak a szerelemért, amit Freia, a fiatalság istennője iránt érez.

– Wotan, vagy egyes germán forrásokban Odin, olyan főisten, akinek legfontosabb attribútuma, hogy ő a szövetségkötések ura. Végtelenül ironikus, vagy ha úgy tetszik, tragikus, hogy a legelső szerződésszegés éppen hozzá kapcsolódik a műben. Ebből indul ki a konfliktus, az istenek, és nem az emberek szintjén. Ám ahogyan ez a szerződést megszegő isten rájön arra, hogy mit kellene tennie, az azt mutatja, hogy antropomorf istenképpel van dolgunk.

A Ring istenei nagyon is emberiek, közelebb vannak a görög mitológiához, mint a keresztény istenképhez, miközben a keresztény kultúrától sem áll teljesen távol az, ami átsejlik a zenedráma világán.

A mű istenképe azonban alapvetően nem a keresztény kultúrkörből származik, hanem a pogány germán istenek világából. Ezért lehetséges a darabban a döntéseik visszavonása, az isteni jellemek fejlődése vagy éppen hanyatlása. Azért izgalmas ez, mert ott van például Wotan legkedvesebb lánya, Brünnhilde, aki walkürként a szerződés megszegéséhez vezető akaratát képviseli az összes többi walkürrel, istennel és emberrel szemben. Brünnhilde tragédiája – ami összekapcsolódik Siegfriedével is – az, hogy a főisten akaratai közül nem a megfelelőt képviseli, illetve nem egyszerre mindkét szándékot. Ez nagyon szép, plasztikus képe annak, hogyan tud valaki egy jó vagy rossz döntés után még egy életen át, vagy jelen esetben világokon keresztülívelően hatással lenni magára és a környezetére.

– Megrázó, ahogyan Brünnhilde megrendül attól, hogy Siegmund mennyire szereti ikertestvérét, Sieglindét: halála után nem akar nélküle együtt lenni a dicső hősök lelkével az istenek lakhelyén, a Walhallában. Ez annyira meghatja Brünnhildét, hogy megszegi apja, Wotan parancsát, és megvédi Siegfridet az ellenségével szemben, vállalva, hogy emiatt elveszíti isteni erejét, és apja álmot bocsát rá. A gyűrű mellett a szerelem a mű fő motívuma.  

– Nagyon komoly drámák zajlanak a szemünk előtt, és meghatározó e tekintetben a Sieglinde és Siegmund közötti testvérszerelem is. Ez a motívum egyébiránt visszavezethető Izland történetére, ahol nagyon alacsony volt a lakosságszám, ezért a rokoni házasságok sokáig legitim és egyetlen lehetőségként kínálkoztak az emberek számára. Vélhetően emiatt kerültek be az izlandi mitológiába a testvérházasságok. Az, hogy ez a szerelem megvalósul – Thomas Mann-nál ugyanez történik A kiválasztottban –, utalás arra, hogy ez az elem jelen van a germán mitológiában.

– Visszatérve Wotanhoz: először összetöri Siegmund kardját, kiszolgáltatva ezzel az ellenségének, majd évekkel később, miután Siegmund fia, a főisten unokája, Siegfried összeforrasztja a Nothungot, álruhában megjelenik előtte. Meg akarja akadályozni, hogy felébressze Brünnhildét. Ennek bekövetkeztét egyébként Wotan jósolta meg még korábban. Ám Wotan, korlátozva isteni erejét, engedi, hogy Siegfried a kardjával kettéhasítsa az őt védelmező pajzsot. Még az Istennel birkózó Jákob is eszünkbe juthat erről.

– Ez az a mozzanat, amelynél, ha valaki nem a keresztény teológia felől hallgatja a művet, akkor nem érzékeli a párhuzamot. Valóban van egy nagyon enyhe áthallás a kereszténységből. Nemcsak Jákob lajtorjája juthat eszünkbe, hanem a keresztény misztika is. Az Ószövetségben is találunk példákat arra, hogy az ember kérése, imája, engesztelése valamilyen módon hat az Istenre, és megváltoztatja az akaratát. Előfordul, hogy Isten haragszik, majd kiengesztelődik, például miután Mózes közbenjárt a népért. A keresztény misztikában későbbről is hozhatunk példát Isten „befolyásolására”. Avilai Nagy Szent Teréz A tökéletesség útja című művében a sakkhasonlatot hozza, majd később kitörli ezt a részt. Úgy fogalmaz, hogy az alázat mattot ad az Istent allegorizáló királyfigurának.

– Az is elgondolkodtató, hogy Wotan a végén már egyáltalán nem avatkozik az eseményekbe, így nem akadályozza meg, hogy Hagen megitassa a varázsitalt Siegfrieddel, ami előidézi a végső tragédiát.

– A tetralógia végére érve a már említett pesszimista kép tárul elénk: az istenek kivonulnak, az emberek magukra maradnak, a jó nem győzedelmeskedik. Ez a Ragnarök, lényegében egy összeomlástörténet. A mű sok mindent elárul arról is, ahogyan Wagner a kortárs kultúráról gondolkodott. Egyik tanulmányában úgy fogalmazott, hogy a művészet mindig tükre a közösség életének. Nagyon rossz véleménnyel volt arról, ahogyan a korabeli Németország és Európa a kultúráról gondolkodott. Wagner egyszerre volt konzervatív és elitista. Egyrészt ragaszkodott az ősi forrásokhoz, az alapértékekhez, másrészt viszont a tömegek kulturális nevelésével kapcsolatban erősen elitista álláspontot képviselt. Idetartozik az is, hogy

vallotta: a művészet nem szórakozásra való. Nem értjük jól Wagner művészetét, sem más műalkotást, ha munka utáni szórakozásként vagy kikapcsolódásként látunk neki a befogadásuknak.

Ideális minimumként Wagner azt sugallja, hogy a kultúrának az egész embert igénybe kell vennie, ahogyan ezt a görög tragédiák esetében láttuk: az igazi opera egyszerre kultikus és rituális cselekvéseket felidéző mű, jogi aktus, társadalmi, művészeti esemény. Mellesleg szórakoztató is tud lenni, vagy éppen sírásra okot adó, de a német zeneszerző szerint nem ez az elsődleges funkciója. Ezért mondta Wagner: fölemelni szeretné a munkásréteget, az iparosodás utáni társadalom különböző szegmenseihez tartozókat, hogy ne szórakozni menjenek a színházba, hanem megváltoztatni az életüket. Ekkora tétje van a művészetnek, és ha ezt felismertük, akkor kezdhetünk hozzá a művészeti alkotás befogadásához. Wagner tehát végtelenül komolyan vette az embert. Ezért van az, hogy fizikai „ülőképességre” van szüksége annak, aki végig akar hallgatni egy Wagner-operát. Nem véletlen, hogy vannak külön Wagner-énekesek, akik legalább egy éven át készülnek arra, hogy színpadra lépjenek, és színvonalasan el tudjanak énekelni egy-egy nagyobb Wagner-szerepet.

– A tetralógia valóban úgy végződik, ahogyan mondta: egy rémálommal, totális összeomlással zárul. Ám a legvégén mégiscsak felhangzik a Megváltás a szerelem révén vezérmotívum. Felfoghatjuk ezt úgy is, hogy a pénz- és hatalomorientált világnak pusztulnia kell, de felváltja azt a tiszta szerelemre és szeretetre épülő világ?   

– A szerelemre és szeretetre épülő világnak nincs ereje győzedelmeskedni, de ez nem azt jelenti, hogy ne létezne, és ne volna megmutatható egy ehhez szükséges erő.

Wagner hitt abban, hogy a hatalommal és a pénzimádattal szemben fel kell mutatni egy másik alternatívát.

Úgy gondolta, hogy a színházba járásnak alanyi jogon kellene járnia mindenkinek. Cserébe a közönségnek mindent meg kellene tennie azért, hogy befogadja a műalkotásokat. Az életünkben, a társadalomban is meg kellene valósítani azt, hogy ne a pénz uralkodjon, és nem a hatalom mindenáron való megszerzésére kellene törekedni, hanem más, valódi emberi kapcsolódásokra. Schopenhauer alapján a művészet, a szerelem és az empátia kiutat mutathat a pénz- és hatalomorientált világból, de nem győzedelmeskedhet. A reménynek az a klasszikus felfogása, amit a keresztény teológia tanít, távol áll Wagnertől, és ezen az élete végén megalkotott Parsifal nyilvánvalóan keresztény kontextusa sem változtatott.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel / Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. október 29-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.