Az Ószövetségtől a szőlőszemű angyalig – Sapientia-nap a bor ízeiről

Hortobágyi T. Cirill OSB pannonhalmi főapát nyitotta meg az eseményt, aki azzal kezdte: ő maga biológus. Ennek megfelelően az ízlelés működési módját magyarázta el a hallgatóságnak, hangsúlyozva: a konferenciával komplex élményt szeretnének nyújtani a résztvevőknek, amint az ízlelés maga is az. Az ízlelés elsődleges célja a mérgezés elleni védelem. Mi is „fürkészve kutatjuk”, mérgező vagy tápláló-e az eledel, amellyel találkozunk.

Az első előadó Rómából érkezett: a Burkina Fasó-i születésű Paul Béré SJ többek között a Pápai Biblikus Bizottság tagja, illetve több dikasztérium tanácsadója; a Ratzinger-díj első afrikai származású díjazottja.

Előadásában azt vizsgálta, milyen funkciót tölt be a gabona és a must a Deuteronomium, a Második Törvénykönyv retorikájában.

A búza és a bor a hét bibliai táplálék közé tartozik, a mediterrán étrend szerves részét képezik. A föld gyümölcse és a betakarított termény a hála és az öröm forrása; emellett megjelenik a szorongás is, hogy ellenséges népek prédájává válik. A büntetésből átélt pusztulást a próféták, Ózeás és Joel szavaival illusztrálta az előadó: „Mivel pedig nem vette tudomásul, hogy én adtam neki a gabonát, a bort, az olajat, és én adtam neki igen sok ezüstöt és aranyat, sőt azt Baálra fordították: azért én visszaveszem gabonámat a maga idején, és boromat a maga idején” – idézte Ózeás (Óz 2,10) szavait Paul Béré.

Az újra megtalált földön aztán a gabona és a must az Úr és népe közötti jó kapcsolat kézzelfogható jelévé válik; a föld terméséből adózni kell a szent térnek, a templomnak.

A társadalmi igazságosság alapvető fontosságú az Úrnak való megfelelésben (Neh 5,6–13) – hívta fel a figyelmet a biblikus teológus, majd beszélt az étellé alakuló termésről, a szüret öröméről, elmaradásának fájdalmáról. Az aratás, a szüret örömét csak az Úr biztosíthatja.

A gabona és must szópár mintha inkább az emlékezést segítené, mint ahogy Mózes is összekapcsolja a kovásztalan kenyeret és az emlékezést (Mtörv 16,3). Az emlékezetet intézményesített jelek révén lehet megszilárdítani, amelyek lehetnek tárgyak, ételek, táncok és még sok egyéb. Konklúzióként azt mondhatjuk:

a gabona és a must az elveszített és újra megtalált föld szimbóluma.

A Szentírás retorikája enyhíti aggodalmunkat, és átad egy rítust: a tized és a zsengék ünnepét írja elő.

A következő előadó, Cziglányi Zsolt Tarjányi Bélát tekinti mesterének. Ő maga korábban a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskolán tanított ószövetségi tárgyakat, jelenleg a Sapientia Főiskolán óraadó, emellett Kozármisleny plébánosa. A szőlőművelés bibliai szimbolikájáról beszélt, legelőször is bevezetve a hallgatóságot a Bibliában használt héber, majd a görög szavak, kifejezések használatába, képekkel illusztrálva a szőlőművelés helyi elemeit.

Kiemelte: az Eucharisztia alapítását leíró elbeszélésekben nincs szó borról, poharat említ csak a szöveg. Az Újszövetségben pozitív értelemben csak Timóteusnál fordul elő a bor, és az egész Szentírásban sok figyelmeztetést találunk, a részegséget illető intelmeket.

A szimbolika alapja a reális tapasztalat – magyarázta –, mint ahogy egy középkori embernek sem lehetne azzal illusztrálni valami jó dolgot, hogy tengerparthoz és pálmafákhoz hasonlítjuk – számára vagy semmit nem jelentene, vagy inkább valami rosszat, például büntetést (napon kikötve).

Vannak örök érvényű szimbólumok, ilyen az apa–fia kapcsolat; és van sok olyan kép, amely önmagában is érthető, de segítenek a kortörténeti háttérismeretek – ehhez segítette hozzá a hallgatóságot a korai szőlőtermesztés és -művelés képekkel gazdagon illusztrált bemutatásával Cziglányi Zsolt.

A szőlő, szőlőskert jelképi használata ezeken alapul; teológiai háttere pedig az, hogy a szövetség áldása az ország és gazdag vegetációja – míg pusztulása háborút, Isten ítéletét jelenti.

Végül megosztotta: vidéken a mai Magyarországon is érzékelhető, hogy 6000 év alatt nem sokat változott a szőlőhöz való viszony, az erős kötődés ma is jelen van: idős emberek, akik már feladták a többi munkát, a szőlőjükhöz továbbra is ragaszkodnak.

A ferences Jackánics Fülöp, a Sapientia óraadó oktatója tartotta a következő előadást a szőlő és a bor ószövetségi szerepéről, többször is óva intve attól, hogy beleessünk a „vágyvezérelt exegézis” hibájába, hogy mindent messiásinak lássunk.

Ő is rámutatott, hogy a bor negatív fényben is feltűnik több helyen, Isten haragjának is lehet az eszköze (Préd 2,3; Péld 20,1; 21,17). Számos példát hozott Izrael szőlőtőként, szőlőskertként való leírására, közülük talán a legközismertebb az Izajás könyvében olvasható Ének a szőlőskertről (Iz 5,1–7). Ezekiel próféta szerint ellenben erős ítélet sújtja a nem termő szőlőt: „Emberfia, különb-e valamivel a szőlőtőke fája a többi fánál, a venyige, mely az erdő fái között van? Vajon vesznek-e belőle fát, hogy valami tárgyat készítsenek? Vagy csinálnak-e belőle cöveket, hogy rajta bármilyen holmi függjön? Íme, a tűznek adják eledelül!” (Ez 15,2).

Fülöp testvér hangsúlyozta, ezek az ószövetségi képek teszik érthetővé az újszövetségi igehelyeket. Az új tömlőbe való új borral kapcsolatban megemlítette: mindig meg kell nézni a szövegkörnyezetet is. Ez a rész például Lévi meghívása után, a szombati kalászszedésre vonatkozó kérdés előtt szerepel – arról szólnak az egymás után sorakozó részek, hogyan viszonyul Jézus a zsidó vallásossághoz. Arra utal: új istenkapcsolatra van szükség, amihez új keretek kellenek. Érdemes megnézni, hogyan változtat a perikópán a többi szinoptikus: Máté sajátja az „így mind a kettő megmarad” betoldás (Mt 9,17) – Máté zsidókeresztény olvasói számára fontos volt a tórai háttér, ezért úgy kellett fogalmaznia, hogy ki lehessen engesztelni a kettőt.

A Bibliatudomány Tanszék vezetője, Szatmári Györgyi beszélt a következőkben „Kána boráról”, Jézus első „beszédes” tettéről (Jn 2,1–12), átívelve az utolsó képes beszédhez (Jn 15,1–11).

A szövegelemzés során kiemelte azt a látszólag jelentéktelen mondatot, amelyben közli a szerző: lementek Kafarnaumba, és ott maradtak – számunkra attól válik jelentőssé, hogy így mintegy mi is velük mehetünk „Jézus városába”, ahol az eucharisztikus beszéd is elhangzik.

Szatmári Györgyi részletes szövegelemzéssel mutatott rá a kánai történet és az első pászka közös mozzanataira, kiemelve, hogy a Jézus személyébe vetett hitet akarja megerősíteni az újszövetségi szöveg.

Az utolsó képes beszéd („Én vagyok az igazi szőlőtő…”) kapcsán említést tett arról, hogy a szőlőtő szorosan kötődött a messiási ígérethez, illetve külön elemezte az „…ahogy én szerettelek titeket” jézusi mondat szóválasztását: az „ahogy” mögött egyfajta barátság értendő, ahhoz hasonló, mint amilyennel a patrónus fordult a kliensei felé – akiknek viszont képviselniük kellett őt.

Szatmári Györgyi előadásában a „szőlő vérét” követhette nyomon a hallgatóság,

a vőlegény barátjának örömétől a Vőlegény barátaiban beteljesedő öröméig”.

Az ebédszünet után rendhagyó programpont következett: Rófusz Ferenc Oscar-díjas rajzfilmrendező beszélt Az utolsó vacsora című művéről, melyet meg is tekintett a közönség. Mint megosztotta: 1978 óta szerette volna elkészíteni ezt a filmet, akkor elutasították – utólag azonban örül ennek, mert a közelmúlt technikai újításai tették lehetővé az optimális megoldást.

Negyven év múlva, 2018-ban készült a 11 perces animációs film, melyben Leonardo da Vinci híres freskója kel életre.

Először két második világháborús fotót vetített ki az alkotó, amelyeket akkor látott először, amikor sorban álltak a Santa Maria delle Grazie-kolostorban, hogy megnézhessék Leonardo Utolsó vacsoráját. Akkor tudta meg, hogy

a brit légierő bombázása romba döntötte szinte az egész refektóriumot – egyedül ez a fal maradt épen.

A mulandóság azóta is – jóformán keletkezésétől kezdve, részben a művész rendhagyó anyaghasználatából fakadóan – fenyegeti az alkotást, amelyről folyamatosan pereg le a festék.

A következő előadó, Szeiler Zsolt a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen és a Sapientián oktat filozófiát. A bor filozófiája című előadása eredetileg Roger Scruton munkásságát kívánta bemutatni, de végül úgy döntött, ki kell térnie a nagy magyar „borfilozófusra”, Hamvas Bélára is.

Miért fontos egy alkoholos oldat a filozófia számára?”

– tette fel a derültséget keltő kérdést. Elmondta, szinte maga is meglepődött, amikor látta, hogy a filozófiának csaknem valamennyi ágát megszólítja a kérdés – de mind egy irányba mutatnak: a „Ki az ember?” kérdésre.

A borfilozófia rövid története talán a görögökkel kezdődik, a szümposzion szó jelentése is ’együttivás’; bár hangsúlyozta: vizezett bort ittak.

Nagy ugrással Nietzschéhez eljutva A tragédia születése (1872) című művéről beszélt Szeiler Zsolt: a dionüszoszi és az apollóni erő megkülönböztetéséről; majd Hamvas Béláról, aki 1945-ben írta A bor filozófiáját, három évvel azelőtt, hogy B-listára került volna. Művét „gyógyszernek szánta az ateisták számára”.

Az ateizmus szerinte rossz vallás, amelynek egyetlen gyógymódja az absztrakció, gyógyírja pedig a „közvetlen élet”: a bor.

Hamvas a borban a dionüszoszi mámort látta, míg Roger Scruton az „apollóni” megközelítés híve. Scruton „ott veszi fel a fonalat, ahol Hamvas elejtette” – magyarázta az előadó, röviden bemutatva az angol filozófus I Drink Therefore I Am (Iszom, tehát vagyok) című 2009-es kötetét. Scruton próbálja visszacsempészni világunkba a szépet és a vallást; rámutat,

ha például Van Gogh éjszakai egének egy részletére ránagyítunk, csak barázdákat, festékfoltokat látunk – a kép fizikai valóságát. 

A képnek azonban van szellemi, „számomra való valósága” is, ami nem rajta túl van, hanem együtt a fizikai valóval.

A bor mint az ember tükre: nem két dolog vagyok, hanem „kétféle módon szemlélhető egy valami vagyok” – írja Scruton, gondolatmenetében eljutva az Eucharisztiához: „A kenyér és a bor úgy tartozik össze, mint a test és a lélek, az objektum és a szubjektum, a világban benne lévő dolog és tükröződése a peremén”.

Roger Scruton kapcsán még kiemelte az előadó a bornak azt a tulajdonságát, hogy voltaképpen egy táj íze, egy tájat hordoz magában – ez érthetővé teszi, miért visel Scruton háborút a globalizáció ellen.

Scruton tehát az apollói felé tántorít el minket; a megoldást az észtől, a kultúrától várta. Lehetséges, hogy a bennünk lévő vitális és kognitív erőket kellene egységbe vonni? – tette fel a kérdést az előadó. – Mindenesetre a bor arra kiválóan alkalmas, hogy újra és újra felhívja a figyelmünket valódi természetünkre.

A Sapientia Főiskola rektora, Fehérváry Jákó OSB liturgikusként úgy látja, nehéz önállóan a borról beszélni, annyira szorosan összetartozik a bor, a kenyér és az ige. Felolvasta Anthony de Mello történetét egy olasz lagziról, melyen a násznép az eső miatt beszorul a templomba. A hangoskodás miatt méltatlankodó plébánost a sekrestyés próbálja csitítani, arra hivatkozva, hogy Jézus is részt vett menyegzőn, mire a plébános: „Na de nem volt ott az Oltáriszentség!”

Hogyan találhatunk vissza ahhoz a tapasztalathoz, hogy liturgikusan ünnepelni tudjunk? Az előadó utalt Ferenc pápa Desiderio desideravi kezdetű apostoli levelére, amelyben a pápa 2022-ben óva intett a liturgia ellaposodása ellen.

A liturgikus nagy kérdése – mondta a rektor –, hogy az „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” mondatban az „ezt” mire vonatkozik. Érdekes az az út, ahogy ezt végigjárja a kereszténység, kezdve ott, hogy az evangélistáknál hogyan jelenik meg a zsidóság étkezése. Az eucharisztikus ünneplés kapcsán hivatkozott a Didakhé néven ismert dokumentumra, amely a legkorábbi ránk maradt egyházi rendtartás, illetve korai szír iratokra is – ezekben az eucharisztia szinte csak egy agapé, egy vacsora; nem magyarázták, nincs benne eucharisztikus ima, nincsenek benne a rendelés szavai.

Szintén érdekes kérdés, hogyan denaturálódik a szent bor, hogyan veszíti el bor jellegét – folytatta Fehérváry Jákó, hozzátéve, a szentmisében használt többi anyag is egyre inkább absztrahálódott. Ezzel párhuzamosan a laikusok „egyre inkább kivonódtak a szentségekhez való hozzáférésből”, egyre inkább a látás vált fontossá. Ebben az időben jelenik meg a Szent Vér tisztelete, és kezdtek fehér bort használni a liturgiában. A bor egyre inkább háttérbe szorult, a kenyér is ostyává lett.

Az előadó megidézte a katolikus olasz pedagógus, Maria Montessori munkásságát, aki búzát nevelt a gyerekekkel, abból lett az Eucharisztia kenyere – jó ilyen módon „mozgásba hozni az elemi erőket a szimbólumok mögött”.

Hernádi Mária irodalomról beszélt a nap utolsó előadásában: Nemes Nagy Ágnes költészetében elemezte a szőlő motívum történetét, változását.

A szőlő mindig súlyos helyen szerepel, és Nemes Nagy minden költői korszakában más jelentést hordoz. Három kötetből (1946, 1957, 1967) hozta a verseket a Pázmányon tanító előadó. A legkorábbi példában a szőlő mintegy a szavakat jelentette; majd az 1957-es kötet verseiben, egy traumatizált életszakaszban a „széthasadó szőlőszem” a szorongást, fájdalmat hordozza. Már az 1949-es Félelem című műben a rossz előérzetet fejezi ki: ott van a félelem, hogy érettsége tetőpontján széthasad. A veszélyt maga az idő hordozza: az idő múlása – melynek szép leírását olvassuk a Paradicsomkert című versnek az első emberhez szóló kérdéseiben.

Az 1967-ben megjelent Napforduló kötetben találjuk a Ház a hegyoldalon című drámai költeményt, melyben a szőlő a táj része – de már nincs jelen a gyümölcs, csak az ott maradt leveleken szűrődik át az alkonyati nap, a „füst-arany” – sejteti a súlyos veszteséget, a gyászmunkát.

Az előadások után Nobilis Márió vezetésével rövid kerekasztal-beszélgetés zárta le a konferenciát, melyen a nap során a közönségtől írásban érkező kérdések hangzottak el.

A konferencia utáni borkóstolót Hortobágyi Cirill nyitotta meg. A főapát bemutatta a pannonhalmi szőlők és pincészet történetét, majd Liptai Zsolt borász vezette a kóstolót.

A nap folyamán más ízlelésekre is lehetőség nyílt: pannonhalmi és kismarosi termékeket lehetett megvásárolni, egyéb szerzetesi termékek és könyvek mellett.

Fotó: Merényi Zita

Verestói Nárcisz/Magyar Kurír