Az élet harmóniáját közvetíti – Beszélgetés Kukuczka Robert szalézi szerzetessel

A Kazincbarcika és környéke híreivel foglalkozó Kolorline.hu ennek kapcsán beszélgetett Robert atyával a lélek rezgéseiről.

– Önnek mint katolikus szerzetes papnak mit jelent a harmonikus élet?

– Szerintem az emberi lét harmóniája ott kezdődik, amikor az ember szembenéz a saját életével és gyengeségeivel. Amikor elfogadja magát olyannak, amilyen. Mert ez a felfedezés meghozza számára a szabadságot, a gátlások alóli felszabadulást. El kell fogadnunk a tényt, hogy elsősorban nekünk kell változnunk, nem más embernek, hiszen sok esetben a környezetünk reakcióját a mi viselkedésünk, az általunk sugárzott hangulatok határozzák meg. Mi, szerzetesek akárhol vagyunk a világban, mindig a harmónia megteremtésére törekszünk, ami nem könnyű, mert mindenütt eltérő szokásokkal és elvárásokkal szembesülünk. Sokszor úgy tűnik, hogy minden a legnagyobb rendben van, aztán felmerülnek a problémák. Előfordult, hogy a saját elvárásaimmal mentem más közösségbe, és ilyenkor konfliktusok alakultak ki. Figyelembe kellett vennem a kulturális és személyes különbözőségeket.

Amikor 2010-ben megérkeztem Kazincbarcikára, az első két hétben egyáltalán nem találtam meg a belső békémet. Csaknem két hétig a szobámba zárkózva tépelődtem azon, vajon engem, lengyel származású papot elfogadnak-e. Imádkoztam, mélyen magamba néztem, s azt mondtam: merj kimenni az emberek közé, nem lesz semmi baj! S valóban, elfogadtak. Nyitottak, érdeklődők voltak irányomban, egyáltalán nem történt akkora tragédia, ahogyan előzőleg képzeltem. Ugyancsak különleges pillanat volt az életemben, mikor a Don Bosco Középiskolába kerültem, mert az itt tanuló fiataloknak teljesen más igényeik vannak. Kezdetben nehéz volt, hogy míg én az üdvösség felé vezettem volna őket, a diákok egykedvűen ültek. A beszélgetések rávezettek, hogy a figyelmetlenségük a kulturális sajátságokból fakad, így különböző módszereket kellett találni az összhang megtalálására. Ez is bizonyítja, hogy a harmóniát magunkban kell keresni ahhoz, hogy megérintsük egy másik ember lelkét.

– Mi az, amit a legnehezebben fogad el az emberekben?

– Személy szerint a gorombaságot tolerálom a legkevésbé. Nehezen tudom megérteni azt, ha valaki nem tud hálát adni mindazért, amije van. Az elutasító viselkedést szintén nehezen viselem. Amikor küzdeni kell az elfogadásért, és megérteni az elutasítás mögött rejlő okokat. Ilyenkor kutatom a válaszokat, hogy elérjem a velem szembenálló ember szívét. Istenhez imádkozom, és bízom benne, hogy ő a rossz helyzetből is kihozza a legjobbat.

– Ha már az élet harmóniáját taglaltuk, az Ön számára a zene szoros összefüggésben áll ezzel. Emlékeim szerint csodálatos hangja van, és remekül játszik zongorán, illetve gitáron…

– Érdekes, nekem egyik hangszer sem volt otthon, mégis ezek vonzottak. A nagyapám hegedült és harmonikázott, szerettem hallgatni, ám amikor elvitt hegedűórára, a szó szoros értelmében elmenekültem. Odahaza kartonpapírból készítettem el a zongora billentyűzetét, azon gyakoroltam némán. Kisgyermekként hamarabb megtanultam kottát olvasni, mint a betűvetést. Keresztanyáméknál hétvégenként reggeltől estig a zongorát nyüstöltem. Behatóan a zenetagozatos középiskolában kezdtem el foglalkozni a hangszerrel, és annyira megszerettem, hogy a négyéves zeneiskolát két esztendő alatt elvégeztem. A másik nagy szenvedélyem a gitározás. Emlékszem, mennyire irigyeltem a barátaimat, amikor gitároztak, mert én nem tudtam. Egy rossz gitárt újítottam fel, azon tanultam meg játszani influenzásan, ágyban fekve, két hét alatt. Tulajdonképpen mindenfajta zenét szeretek, mely jó érzéssel tölt el, de mindig Chopin volt a kedvencem. Már a zeneiskolában játszottam a műveit annak ellenére, hogy a világ egyik legnehezebb zeneszerzője. Azonban hangulattól függően, a népdaltól a klasszikusokon át a könnyűzenéig szívesen hallgatok bármit, ami harmóniával tölt el.

– Hogyan fordult a papi hivatás felé?

– Nem volt ez eleve elrendeltetett, egészen eltérő irányba indultam el. A többséghez hasonlóan én is éltem álomvilágban, és hoztam hibás döntéseket. Szükség volt találkozásokra, tanácsokra ahhoz, hogy a helyes útra térjek. Vallásos családban nőttem fel, de nagyjából kilencéves lehettem, mikor először közel kerültem Istenhez. Eleven gyermek lévén egy csínytevésem súlyos balesethez vezetett. Ez a több hónapig tartó szenvedés gondolkodtatott el az élet értelmén. Ráeszméltem az emberi lét mulandóságára, s ez a felismerés vitt a vallás felé. Még az általános iskolában a legjobb barátommal, Tadeuszsal sokat beszélgettünk Istenről, az életről s arról, milyen jó volna, ha együtt szolgálhatnánk Istent és az embereket. Aztán másfelé sodort az élet, a pedagógus pályát választottam. Évekkel később valaki becsengetett hozzánk. Meglepődve láttam, hogy Tadeusz az, aki egyszerű postásember lett. Megbeszéltünk egy találkozót, melynek a végén elvitt az egyik szerzetes barátjához, Henrik atyához. Bevallom, kezdetben megijedtem, hiszen már elveszett belőlem a korábbi elhivatottság érzése. Nem is volt szándékomban visszamenni, de egy égi sugallat hatására mégis megtettem. Három hónap múlva, 1994 júliusában léptem be az auschwitzi szalézi noviciátusba. Végül 2004-ben szenteltek pappá.

– Miként került Magyarországra?

– Felszentelésem után Krakkóba hívtak, hogy megbeszéljük a további, missziós tevékenységemet. Mivel anglisztikát hallgattam, reméltem, hogy angol nyelvterületre küldenek. Csodálkoztam, hogy Magyarország mellett döntöttek, bár az igazat megvallva, ennek is volt előjele. Ugyanis 1998-ban diákként már voltam Magyarországon. Barátaim társaságában kerékpárral bejártuk Észak-Magyarország egy részét. Furcsa módon én javasoltam a többieknek, hogy barátkozzunk a lakossággal, és próbáljunk minél több magyar kifejezést megismerni. Este a tábortűz mellett derült ki, hogy én voltam a legaktívabb. Mondták, te visszajössz Magyarországra. Így lett.

– Hogyan kezdődött az itteni szolgálata?

– Tizenhat éve élek Magyarországon. Az idehelyezésem előtti évben egy rövid időt töltöttem itt, Adrásfalvy János atya, illetve Géza testvér megmutatták nekem ezt a gyönyörű országot. Aztán 2004 nyarán érkeztem meg, először csak nyelvet tanulni. A Debreceni Egyetem nyári kurzusán ismerkedtem a magyar nyelv szépségeivel. Nagyon nehezen ment, azt gondoltam, hogy soha nem fogom megtanulni. 2005-ben Nyergesújfaluba helyeztek hittant tanítani. Emlékszem, Andrásfalvy János fordította le a szöveget, amit a gyerekeknek kellett felolvasnom. 2006-ban már magam tartottam az óráimat, de eleinte rettenetesen szenvedtem a nyelv nehézségei miatt. Majd elindítottuk az ottani oratóriumot, beszélgettünk, sportoltunk, kirándultunk a gyerekekkel, és azt már nagyon szerettem. Megkezdődtek a nyári táboroztatások: az első évben nyolcvan, a másodikban százharminc gyerekünk volt, manapság kétszáz fiatal jár oda. Hihetetlen érzés ez!

– Most milyen feladatai vannak?

– Jelen pillanatban a kazincbarcikai Szalézi Kollégiumban igyekszem a tanítványaimat az élet mezsgyéjén terelgetni, Jézushoz vezetni. Örömök és kudarcok övezik munkámat, de bizalommal, szeretettel közeledve feléjük egyfajta biztonságot és jövőbe vetett hitet adhatok útravalóul nekik. Hittanórán tapasztalatot cserélünk a gyerekekkel, megyünk szemetet szedni az erdőbe, hiszen fel kell ismerniük, hogy Isten a mi munkánk által teremt harmóniát a világban, melyet az ember rombolt szét a környezetszennyezéssel. Ezt a fiatalok általában szeretettel csinálják.

Forrás: Kolorline.hu/Szaléziak.hu

Fotó: Bartók Bence

Magyar Kurír