Az én szerzetesem: Berecz Erzsébet Skolasztika, a Szent Benedek Leányai Társasága alapítója

Az én szerzetesem kampányunkhoz csatlakozva hirdetett emlékversenyt a celldömölki Szent Benedek Katolikus Általános Iskolában Pipics Csaba Mit jelent nekem Berecz Erzsébet, mit szeretek benne? címmel. A diákok Berecz Erzsébet Skolasztikáról, a Szent Benedek Leányai Társasága alapítójáról írhattak fogalmazást. Az emlékverseny első helyezettje Sarlós Napsugár, az iskola 7. b osztályos tanulója, akinek Berecz Erzsébet, „a celli kék szellem” című írását az alábbiakban közöljük.

 * * *

Minden bizonnyal nem én voltam az egyetlen diák, aki a tanévnyitó ünnepségen felkapta a fejét, mikor az igazgató úr a legújabb pályázati lehetőségről beszélt nekünk: Berecz Erzsébet életéről, munkásságáról kell fogalmazást készíteni, és a pályázat első három helyezettjét értékes díjjal jutalmazzák. Már láttam is lelki szemeim előtt, amint átveszem a manapság oly népszerű táblagépet, vagy lelkesen kattintgatok a régóta vágyott fényképezőgépemmel. Abban a pillanatban el is határoztam, hogy én is szánok rá időt, kikölcsönzöm az ajánlott irodalmat, majd annak elolvasása után írok egy nagyszerű fogalmazást.

Ám amilyen nagy volt a kezdeti lelkesedésem, a napok múlásával úgy el is illant. Sőt teljesen el is feledtem Berecz Erzsébetet, eszem ágában sem volt magamnak pluszfeladatot csinálni. Míg egy este anyával a jövőmről, a terveimről beszélgettünk. Elmeséltem neki, hogy egyre jobban foglalkoztat az újságírás, és szívesen lennék „nagykoromban” akár fotóriporter is. Ekkor anyukám emlékeztetett az évnyitón hallottakra, és kifejtette véleményét, miszerint ez egy nagyszerű lehetőség arra, hogy gyakoroljam az írást, esetleg szert tehessek első saját fényképezőgépemre, és emellett még tanulhatok is Berecz „Bözsikétől”. Másnap el is mentem a könyvtárba, és kikölcsönöztem a felső tagozatosoknak ajánlott olvasmányt. Ám az elolvasására csak nem került sor, mindig volt valami fontosabb, sürgősebb dolgom, mint a „celli kék szellem” életének tanulmányozása.

Egy délután edzésről hazaérve anyát a szobában találtam, mélyen elmerülve a Berecz Erzsébetről szóló könyv olvasásában. Bementem a szobámba, tanultam másnapra, s miután ezzel végeztem, anyát még mindig ugyanúgy találtam. Szinte észre sem vette, hogy „átrobogtam” a szobán. Én viszont észrevettem valamit. Könnyes volt a szeme. Ekkor leültem mellé, féltem, hogy valami baj van. Ám ő megnyugtatott, s elmesélte, hogy az olvasottak hatották meg ennyire. Alig vártam, hogy a könyv végére érjen, rögtön kezembe vettem én is, és elmélyülten olvasni kezdtem.

Nem kellett hozzá sok idő, hogy megértsem, mitől szöktek anya szemébe könnyek. Már az első oldalakon kiderült számomra is, hogy mitől olyan szerethető Berecz Bözsike.

Bözsike, aki 1898. november 12-én, Celldömölkön született a hatgyermekes Berecz család harmadik gyermekeként. Aki kék szemével, szőke, göndör fürtjeivel, bájos mosolyával gyermeket, felnőttet egyaránt elvarázsolt. A kislány, aki szerette a virágokat, szeretett olvasni, énekelni, és akinek nagyon jó kézügyessége is volt.

Ez a szerethető, tündéri kislány nagyon sokat segített virágkertészként dolgozó édesapjának, s hosszú évekig a celli templom oltárát is ő díszítette virágaival. Reggelente pedig mindig gondja volt arra, hogy a zárdába is friss virágot vigyen. Fessler Erzsébet, gyermekkori barátnője ezt írja róla: „Berecz Bözsi nagyon szerette a zárdát. Sokszor reggeltől estig ott volt, csak ebédre ment haza. Akármit kellett ott segíteni, mindenre kész volt, csak hogy ott lehessen.”

Az I. világháború idején önkéntes ápolónőként tevékenykedett. A test ápolása már ekkor a lelkekért való aggódással párosult nála.

A világháború után beiratkozott a pápai tanítóképzőbe, ahol 1921-ben 19 kitűnő és 6 jeles osztályzattal végzett. Egyik iskolatársa így emlékezett róla: „Bözsi különös hatással volt mindenkire. Kicsit göndör hajú, mindig mosolygó, jókedvű, gyermeklelkű, fiatal tanítójelölt volt… Bámulatos ügyességgel lopódzott a borús kedélyűek közelébe, s néhány szerető simogatás után eloszlott a felhő, kisütött a nap, s ragyogó mosoly ült mindkettőjük arcán.”

1922 őszén váratlan esemény történt az életében: messze földről „hívás” érkezett, melyet Kühár Flóris (bencés szerzetes, pannonhalmi főiskolai tanár, korábban lelkipásztor Celldömölkön – a szerk.) közvetített számára. Az Alföldre tanítónőt, hitoktatót kerestek. Bözsike úgy érezte, hogy a hívás Istentől jött, s félve bár, de boldogan vállalkozott a feladatra: „Búcsúznom kellett azoktól, kikhez szívem leggyengédebb szálai fűztek… De a csillag hívott, s éreztem, hogy mennem kell.”

Az Alföldön megdöbbentette a vallási tudatlanság. Nehéz, ám annál csodálatosabb feladat várt rá. Missziós iskolát alapított, olvasni, számolni, varrni tanított, volt, hogy egyszerre három generációt is. Istentiszteleteket, hittanórákat tartott, s nagyon meghatódott, mikor látta, hogy hívei mennyire „sóvárognak a mennyből harmatozó igaz után”.

Sikerének titka mindent átható szeretetében gyökerezett: „Ha mást örülni látok, nagyobb az örömöm, mintha nekem szerezték volna”.

1923 októberében, Pannonhalmán került sor Berecz Erzsébet obláta beöltöztetésére, ekkor választotta a Skolasztika nevet. Versében így ír érzelmeiről:

„A nagy Atyának sugaras kertjében,
Mennyországot adó békében, örömben
Kis gyermeked ma otthonra talált;
S az angyaloknak dicsérő dalával
Téged, Irgalmas, örökké áld!”

Az Alföldre visszatérve Tiszaújfalun megalapította a Szent Benedek Leányai Társaságát, és fáradhatatlanul folytatta tovább munkáját. Bár egészsége egyre romlott, Skolasztika továbbra is égett a vágytól, hogy „feltörje az ugart, és mélyszántást végezzen Isten szántóföldjén”. Önmagától alig ügyelt arra, hogy kímélje magát. Jézusért akart élni, dolgozni, szenvedni és Neki szolgálni embertársaiban.

Bözsike számára a szeretet jelentett mindent; a szeretet volt életének célja és a cél elérésének módja is. Így fogalmaz Kühár Flórishoz írt egyik levelében: „Csak szeretni kell őket azzal a szeretettel, mely a Mester Szívéből veszi hevét, erejét, és akkor meghódolnak, megnyílnak a szívek!”

Berecz Erzsébet fiatalon, alig harmincnégy évesen hunyt el. „Élete is, halála is oly finom volt, mint egész valója… Derű és napsugár ragyogott belőle akkor is, amikor a halál már nagyon közel járt hozzá, és szervezetét a kór birtokba vette” – írta róla Kühár Flóris.

A könyv végére érve úgy érzem, hogy Bözsike által én is jobb ember lettem. Sokat tanultam tőle, és egy kicsit másképp látom a világot. A világot, az embereket, az emberi értékeket. Célom ezentúl már nemcsak az, hogy felnőttként elismert fotóriporter legyek, hanem Skolasztika szavaival élve: „A mi nyelvünk ezután a szeretet legyen, mert azt mindenki megérti, és mert ezáltal sokakat Istenhez vezetünk”.

Sarlós Napsugár
Szent Benedek Katolikus Általános Iskola, Celldömölk