Bármilyen hivatásban a Jóisten jeleivé válhatunk – Nyolcvanéves a Jézus Szíve Nővérek Társasága

– Péterfy Ida mindössze tizennyolc éves volt, amikor általa Isten létbe hívta a Jézus Szíve Nővérek Társaságát. Mit kell tudnunk róla?

– Ida nővér 1922-ben született Kassán. Négy lánytestvér közül ő volt a legkisebb. Katolikus családból származott; édesapja könyvtáros volt, Kassa egyik legismertebb polgára. Ida életvidám fiatal volt, szeretett kirándulni, síelni. Tevékenyen részt vett a cserkészetben, tagja volt a Prohászka Ottokárról elnevezett ifjúsági körnek. Nemcsak a Bibliát olvasták, hanem az újságokat is, a Németországból, Oroszországból származó híreket, tájékozódtak arról, milyen irányba halad a világ, s közben megbeszélték, hogyan kell védeni hitünket.

Tizenhat évesen lehetősége nyílt arra, hogy nyaralni mehessen a barátnőjével. Közben azonban kapott egy táviratot a cserkészcsapata vezetőjétől, aki tudatta vele, hogy mivel most házasodott, mégsem tudja elvállalni a körülbelül száz-százhúsz szegény gyerek táboroztatását. Egyúttal felkérte Idát, hogy vezesse a tábort helyette. Ő gondolkozott kicsit, és végül igent mondott a kérésre. Mivel annyira fiatal volt, közösségi vezetést alakított ki néhány másik lánnyal a táborban; megbeszélték, hogyan segíthetnek a gyerekeknek. Előttük egy fiútábor volt a helyszínen, ennek a férfi vezetője adott Idáéknak egy botot, mondván, ez az egyetlen hatásos eszköz a fegyelmezéshez. Ida azonban eldobta, és azt mondta: a mi módszerünk más. A barátnője, akivel nyaralni ment volna, mackóbábokat küldött neki, így Ida bábozott a gyerekeknek, akiket meg kellett tanítani rendesen mosakodni, enni is.

A tizenhat éves Ida már ekkor rádöbbent: nem elég csak arra megtanítani a gyerekeket, hogyan kell rendesen élni, még ennél is fontosabb, hogy megismerjék az evangéliumot. Leült velük az erdőben, és elkezdte őket tanítani. Látta, hogy nem nagyon figyelnek. Fölvett egy-két gallyat a földről, és azt mondta: „Itt van Péter, és itt van Jézus.” Párbeszédes formában eljátszott nekik különböző kis jeleneteket. Közben jött valaki táborügyben, hogy tanácsot kérjen tőle. Ida letette a gallyat, megbeszélte vele a teendőket, majd amikor újra felvette, a gyerekek kiabálni kezdtek, hogy összekeverte Pétert és Jézust. Felismerte, hogy a szemléltetés mennyire sokat jelent a gyerekeknek; így kezdett kialakulni a tanítási módszere, közismert nevén az Öt Pont Szemléltető Módszer, melyet mind a mai napig előszeretettel használ sok katekéta.

Egy év múlva Ida egyik barátnője elhívta őt egy lelkigyakorlatra, amit egy jezsuita atya tartott. Először azt mondta, nincs kedve, különben is náthás. A barátnője azonban tovább győzködte. Idát megfogta, ahogy a jezsuita szerzetes megszervezte a lelkigyakorlatot, hogy mindenre volt gondja, így arra is, hogy legyen elég ennivaló, pléd, ágy, ahol aludni lehet. Ida végül igent mondott. Ezen a lelkigyakorlaton istenélményben volt része. Beszélgetett Istennel, és úgy érezte, nem egyszerűen arról van szó, hogy Isten mindenkit szeret, hanem azt mondja neki: „Én Idát szeretem. Téged szeretlek.” Ez a személyes szeretettapasztalat döntően meghatározta az egész életét. Ettől kezdve mindig azt kérdezte Istentől: „Mit adhatok neked?” Imádságos párbeszédbe kezdett Istennel. Egy füzetbe elkezdte leírni aggodalmait, érzéseit, gondolatait Istennek. Mi lesz, ha a kommunizmus elterjed, hogyan lehet továbbadni a hitet? Míg azt gondolta, hogy majd az Egyház gondoskodik erről,

szívében meghallotta Isten hangját: „Ida, te vagy az Egyház!” Úgy ment haza Kassára erről a lelkigyakorlatról, hogy azt mondta: „Mindenemet, ha kell, az életemet is odaadom teljesen Istennek.” 1940. október 7-én, a tizennyolcadik születésnapján, a kassai ferences templomban magánfogadalmat tett.

Amikor évtizedekkel később megkérdeztük tőle, miért pont a tizennyolcadik születésnapján és miért a ferences templomban, azt válaszolta: nagykorú lett, és a ferences templom volt nyitva, ahol éppen szentségimádást tartottak.

– Tehát nem arról volt szó, hogy már ekkor közösséget alapított?

– Ekkor még „csak” annyi történt, hogy teljesen átadta Istennek az életét. Jött a háború. Ida közben elvégezte a Pázmány Péter Egyetemen a magyar–latin–filozófia szakot. A környezete hamar észrevette, hogy valami megváltozott Idában, sugárzott belőle a derű, az öröm. Kérdezték tőle: „Mi történt veled?” „Átadtam az életem Istennek, hagyom, hogy ő irányítson” – válaszolta. Többen is csatlakoztak hozzá, elsőként a cserkésztársa, a szintén kassai származású Jaschkó Hermina, aki elhívta őt az említett lelkigyakorlatra. Kezdetben hatan voltak, de valószínűleg többen is, csak mások lazábban kapcsolódtak a közösséghez.

Az Ida nővér által létrehozott 

társaság célja az volt, hogy hatékonyan átadják az örömhírt és az Egyház tanítását mindazoknak, akiket a politikai helyzet miatt talán többé nem is látnak majd.

Amikor a háború után a gyorsan kibontakozó kommunista rendszer már egyre nyíltabban üldözte az Egyházat, a nővérek legépelték, titokban sokszorosították a hittanleckéket, és elküldték gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt. Teadélutánokat is tartottak, meghívásra válaszolva házhoz mentek a nővérek, beszélgettek a világi hívekkel. Bábokat is vittek magukkal, játékos formában tanították a hitet, de ha valamilyen gyanús alak jelent meg, azonnal más témára váltottak. A közösség Budapesten, a Mária utcában kapott egy lakást is.

– A társaság legfőbb karizmája az örömhír terjesztése. Hogyan mutatkozik meg ez a mai világban?

– Szeretnénk olyan mély lelki élményt és tiszta egyházi tanítást adni az embereknek, hogy felébredjen vagy megerősödjön bennük az a vágy, hogy közelebb kerüljenek Jézus Krisztushoz, hogy mindenben közösségre lépjenek vele, különösen a szentségek által. Hittant tanítunk a plébániákon, katolikus iskolákban, gyerekeket, fiatalokat, felnőtteket készítünk fel a szentségekre, lelkigyakorlatokat tartunk az egész országban.

Kaliforniában van két lelkigyakorlatos központunk: egy a San Bernardinó-i egyházmegye területén, a Nagy Medve-tónál a hegyekben, a másik pedig Santa Ana városában, az orange-i egyházmegyében. Magyarországon itt van a központi házunk, a pestszentlőrinci főplébánia szomszédságában.

– Jelenleg hány országban vannak jelen, és hányan vannak?

– Itt, Pestszentlőrincen négyen vagyunk. Van egy házunk Tajvan szigetén, ott öten vannak. Kaliforniában három egyházmegyében vannak rendházaink. Összesen negyvenheten vagyunk az egész világon.

– Ön Amerikában született, amerikai szülők gyermekeként. Hogyan ismerkedett meg a Jézus Szíve Nővérek Társaságával, milyen körülmények között csatlakozott hozzájuk?

– Hiszem, hogy Ida nővérrel és társaival soha nem kerültem volna kapcsolatba, ha ők nem követik Isten akaratát, és nem figyelik, hogy Isten miként vezeti őket. Ezért szeretnék egy kicsit visszatérni Ida nővér történetére, mielőtt magamról beszélek. Az Actio Catholica révén a közösség kapcsolatban állt Mindszenty József bíborossal, hercegprímással. Miután a bíborost 1948. december 26-án a kommunisták letartóztatták, Potyondi Imre püspöki helynök figyelmeztette Ida nővért: ha lehetőségük van rá, hagyják el Magyarországot. Ő úgy gondolta: mivel ez a tanács egyházi személytől jött, biztosan Isten akarata. Ida nővér 1949-ben hagyta el az országot, majd öt társa egy évvel később követte. Innsbruckon keresztül végül Torontóba kerültek. Nem riadtak vissza a kezdeti nehézségektől és áldozatvállalástól. Bevándorlási vízumuk feltételeként szerződéssel kötelezték el magukat, hogy egy évig kanadai családoknál háztartási alkalmazottként dolgoznak. Miután letelt az egy év, két nyáron át dohánytermelőkhöz szegődtek el, hogy munkásként segítsenek a termés betakarításában. Így tudták előteremteni a pénzt egy szerény kis ház, valamint használt nyomdai felszerelés megvásárlásához. A nyomdával átmenetileg megélhetést szerettek volna biztosítani maguknak, és alkalmat adott az angol nyelv elsajátítására is.

1956-ban James Francis McIntyre bíboros, érsek meghívta a Jézus Szíve Nővérek Társaságát. Így jutottak el a nővérek a Los Angeles-i főegyházmegyébe, itt telepedtek le. Én Los Angelesben születtem. Van bennem ír és német vér is, de a szüleim, a nagyszüleim már született amerikaiak voltak. A szüleim nem neveltek vallásos szellemben, meg voltam keresztelve, de nem jártunk templomba. A nagynéném, édesapám húga 1969-ben belépett a társaságba, így kerültem kapcsolatba velük; hétéves voltam akkor. Többször meglátogattuk a nagynénémet, és a nővérek mindig nagyon aranyosak, kedvesek voltak, játszottak velem. Tudni kell, hogy nem viselünk apácaruhát, ez a kezdetektől így alakult ki. Hétéves gyermekként semmi különlegességet nem láttam a nővéreken. Ida nővér módszerét követve a társaság tagjai családi táborokat szerveztek, és mivel az édesapám nagyon jóban volt a húgával, mi is mentünk. A nővérek lelkigyakorlatokat is tartottak, ezek során kezdtem megismerkedni a hittel, a Bibliával, a rózsafüzérrel. Nyolcadikos koromban lettem elsőáldozó. Lassan kialakult bennem a vágy, hogy jobban megismerjem a Jóistent. Középiskolásként orvos, nőgyógyász szerettem volna lenni, életeket akartam menteni, világra segíteni. Isten úgy segített nekem, hogy éreztem a hívását: „Gyere, ide, a nővérekhez, itt is életet menthetsz, csak másként.” Tizennyolc évesen léptem be a társaságba.

– Magyarországra mikor került?

– Ida nővér számára hamar világossá vált, hogy nemzetközi közösséggé alakít bennünket az Úr. A hat magyar nővérhez egy kínai nővér csatlakozott először, majd Los Angelesben is szépen növekedett a közösségünk, a kínai és amerikai nővérek mellett mexikóiak is beléptek. Az első missziónk Tajvanon volt. Hermina nővér bátyja jezsuita pap volt, aki Kínában szolgált, és a nővéreink rendszeresen imádkoztak is a kínai misszionáriusokért. Ida nővér alapelve az volt:

ha Isten szólít minket, mi megyünk, ahová kell.

Abban azonban nem reménykedett igazán, hogy még az ő életében visszatérhetünk Magyarországra. Közeledett az alapításunk ötvenedik évfordulója, így az akkori legfőbb elöljárónk 1988-ban lehetőséget adott Ida nővérnek és azoknak, akik ott voltak vele az alapításkor, hogy 1990-ben visszatérjenek Magyarországra, és meglátogassák a rokonaikat; hiszen utoljára a kommunizmus alatt látták hazájukat. Közben a világ megváltozott, megtörtént a rendszerváltozás. Magyarországon találkoztunk azokkal a papokkal, akikkel korábban kapcsolatban voltunk, leveleztünk. Ők találkozókat szerveztek nekünk, ahol bemutatkozhattunk, és mindenütt elhangzott a püspökök és papok részéről: milyen jó lenne, ha visszajönnénk, szükség van ránk – de ennél több nem történt.

1991 nyarán találkoztunk jó barátunkkal, Lukács László piarista atyával, akitől tanácsot kértünk: sokan mondják, milyen jó lenne, ha visszajönnénk Magyarországra, és mi szeretnénk is, sokat tudnánk segíteni itt, ám nincs konkrét meghívás… Mit tegyünk? László atya felhívta Varjú Imre atyát, aki itt volt plébános, és ő két nappal később találkozót szervezett nekünk, amire elhívta az akkori alpolgármestert is. Imre atya közbenjárására az akkori váci püspök, Marosi Izidor jóvoltából megkaptuk a telket, amelyen a rendházunk ma is áll. 1992-ben tértünk vissza Magyarországra hárman: Batta Éva nővér, Fogassy Judit nővér és jómagam, hogy evangelizációs tevékenységünket Magyarországon is folytassuk. Azóta szolgálok itt, három év kivételével, amit Amerikában töltöttem.

– Milyen személyiség volt Ida nővér?

– Nagyon határozott, céltudatos, intelligens és okos. Ha valami nem volt rendjén, őszintén megmondta. A hitünkről úgy tudott beszélni, hogy felébresztette bennünk a vágyat, hogy magával Krisztussal akarjunk találkozni. Amikor őt hallgattuk, arra vágyódtunk, hogy megismerjük azt az Istent, akiről Ida nővér mesélt. Nagyon mély, bensőséges kapcsolatban volt a Jóistennel. Emellett derűs természetű volt, a humora kiváló volt, s nagyon szeretett főzni, kirándulni.

– Említette, hogy a misszió is a karizmájukhoz tartozik. Gyakran úgy érzem, hogy napjainkban a kereszténység és a világi társadalom teljesen elvált egymásról, alig van kapcsolódási pont, a hívők és a vallás iránt közömbösek vagy az ateisták elbeszélnek egymás mellett. Mi lehet ebben a világban az Önök küldetése?

– Mire vágynak az emberek? Jóságra, örömre, kitartásra, hűségre. Lehet, hogy mindez nem nyilvánul meg láthatóan, de ettől függetlenül ez a vágy bennünk van, Isten így teremtett meg bennünket. A felsorolt fogalmak mindenki számára fontosak, és az emberek szeretnék megélni méltóságukat. Mi pedig szeretnénk tanítani és hirdetni, hogy Isten válasz minden bajunkra, gondunkra. A természetfeletti hatalmára kell rávilágítanunk, az emberekben pedig felébreszteni a vágyat, hogy lépjenek Isten felé. Nem kell nagy dolgokra gondolni, lehetséges ez a legegyszerűbb módon is. Egyszer elmentem a városházára elintézni egy ügyet. Elkezdtünk beszélgetni az ügyintézővel, elmeséltem, hogy apáca vagyok és hogyan kerültem Amerikából Magyarországra. Ilyen alkalomkor az emberek rögtön elkezdenek beszélni az Egyházzal kapcsolatos tapasztalataikról. Ezek nagyon szép lehetőségek; talán soha többé nem találkozom az illetővel, de ha ő egy kedves, mosolygós valakivel találkozik, aki az Egyházat képviseli, akkor az megmarad benne. A missziós küldetésünkhöz tartozik az is, hogy egyházközösségekbe, iskolákba és egyházi rendezvényekre hívnak bennünket. Ilyenkor az a cél, ha az emberek megtapasztalják Isten közelségét, segítséget és bátorítást kapjanak, hogy tanúságot tudjanak tenni róla. Ezt bárki megteheti.

Legyünk bár tanárok, újságírók, közgazdászok, fizikai munkások, bármilyen hivatásban a Jóisten jeleivé válhatunk.

A különbség az, hogy mi mint szerzetesek az Istennek való odaadottságunkban, odaszentelődésünkben arra vagyunk hivatva, hogy már pusztán az életünk által az ő országának és a vele való teljes közösségnek a jelei legyünk.

Fotó: Lambert Attila;  Jézus Szíve Nővérek Társasága

Bodnár Dániel/Magyar Kurír