Elköteleződni jó! – Gabriel Veronika segítő nővér 25 éve tett szerzetesi fogadalmat

– Minden ember életében fontos pillanat, amikor felismeri élethivatását. Nálad hogyan történt ez?

– Hívő, a hitét gyakorló katolikus édesanya és nem hívő, magát agnosztikusnak valló édesapa gyermekeként katolikus módon nevelkedtem. Mindig hittem Istenben, és különböző élethelyzetekben megtapasztaltam az ő közelségét, védelmét az őrangyalom által, illetve azt, hogy meghallgatja az imámat a békéért, ha mások között konfliktus támadt.

Amikor a gimnázium végén pályaválasztásra került a sor, arra gondoltam, hogy díszlettervezőnek megyek, mert szerettem a rajzolást, festést és a színházat. De az érettségi után egyszer a bécsi belvárosban sétáltam, ahol éppen utcai evangelizáció zajlott. Megálltam, mert tetszett a zene, amit énekeltek. Egy hölgy, akiről később kiderült, hogy szerzetes, adott nekem egy mosolygós arcot ábrázoló matricát, amire a következő szavak voltak ráírva: „Örülj, Isten szeret téged.” Ezek a szavak megérintették a szívemet. Szerettem volna száz ilyen matricát megvenni, hogy másoknak is adhassak belőle, de nem volt annyi a hölgynél. Így megadtam a címemet, és megrendeltem a matricákat. A matricákkal együtt érkezett egy meghívó is egy nyári evangelizációs táborra, amire elmentem. Ott találkoztam először olyan fiatalokkal, akik teljes szívükből hittek Istenben, és együtt imádkoztak. Így mélyen megtapasztaltam Isten szeretetét és azt, hogy Jézus valóban él. Válaszként egy magányos, személyes imában odaadtam Neki az életemet, és kértem, hogy mutassa meg a hivatásomat, mert azt szeretném tenni az életemmel, ami az Ő akarata számomra. Addig meg sem fordult ez a kérdés a fejemben. 

A tábor után elkezdtem mindennap imádkozni a rózsafüzért és olvasni a Szentírást, később mindennap részt vettem a szentmisén. Hitszemináriumokon és zarándoklatokon is részt vettem. Hetente jártam egy fiatal felnőttek számára szervezett hittanra ahhoz a társasághoz, akikkel a táborban voltam. Szűz Mária međugorjei üzeneteiből, amelyekkel a táborban más részvevők által találkoztam, tanultam a Szentírással imádkozni és szerdán és pénteken böjtölni. Közben imádkoztam a hivatásomért. A következő év májusában gondoltam először arra, hogy a szerzetesi élet a hivatásom. Ezt megosztottam egy pappal és egy nővérrel, akik azt tanácsolták, várjak még egy kicsit, hogy lássuk, vajon csak fellángolás-e ez, vagy valódi hivatás.

Egy pár év múlva felvettem a kapcsolatot a Segítő Nővérekkel és Jézus Kistestvéreivel, akiknek a tájékoztatója, amelyet egy információs központban kaptam, vonzott engem. A Segítő Nővéreknél a tisztulás útjának a gondolata érintett meg, amely már a földi életben elkezdődik. Felvettem a kapcsolatot a nővérekkel, egyikük lett a lelki kísérőm. Nyáron részt vettem életem első nyolcnapos, egyénileg kísért Szent Ignác-i lelkigyakorlatán, majd közel egy év múlva beléptem a rendbe.

– Miért éppen a Szent Ignác-i lelkiségben élő Segítő Nővérek közösségét választottad?

– Fiatal felnőttként belebonyolódtam a sok böjtölésbe és rózsafüzér imádságba. Eltolódott a hangsúly a felebaráti szeretetről a teljesítmény hajszolására. Ez nem azt jelenti, hogy az ima és a böjt nem fontos és jó, de én akkor túlzásba vittem ezek gyakorlását, és ezért nem tudtam az életemet kézbe venni.

A Szent Ignác-i lelkiség, amelyet a segítő nővérek által megismerhettem, segített nekem a lelki életet a hétköznapi élet feladataival összekapcsolni és egyensúlyba hozni.

– Megosztanád velünk a kedvenc mondatodat az alapítónőtől, illetve Szent Ignáctól?

– Az alapítónőtől nagyon megérintett a következő mondat: „Legnagyobb vágyunk legyen ahhoz hozzájárulni, hogy Üdvözítőnket megismerjék és szeressék.” Ezzel teljesen azonosulni tudok. 

Kedvenc mondatom Szent Ignáctól: „Kevesen tudják, mily nagy dolgokat művelne velük az Isten, ha magukat teljesen átengednék vezetésének.” Mély vágyam az, hogy teljesen átengedjem magamat az Úr vezetésének.

Ezenkívül a harmincnapos lelkigyakorlaton, amelyet 2018-ban a terciátus (a Szent Ignác-i szerzetesi képzés harmadik és utolsó szakasza) alatt végezhettem, az Ő közbenjárására sokszor hallottam Jézus biztatását: „Szabad vagy!”

– Számodra mit jelent segítő nővérnek lenni, akként élni? Mi az, ami a segítő nővéri karizmában számodra különleges jelentőségű?

– A karizmánkban az fogott meg legjobban, hogy szeretnénk a gondviselésben bízva és ráhagyatkozva a felebaráti szeretetet élni a föld és a túlvilág legelhagyatottabbjaiért. Számomra azok, akikkel dolgozom, a legelhagyatottabbakhoz tartoznak: és ők nem csak a fogyatékossággal élő emberek, hanem főleg a szüleik, testvéreik és egyéb hozzátartozóik is.

– Megosztanál egy személyes élményt a 25 éves szerzetesi életedből? Vagy inkább úgy tenném fel a kérdést: mi lenne, amit ebből a 25 évből kiemelnél?

– Nagyon közel éreztem magam az alapítónőnkhöz, amikor a kétezres évek elején elkezdtem Csobánkán felkutatni és meglátogatni az itt élő értelmi akadályozott felnőtteket és a fogyatékossággal élő felnőttek bentlakásos otthonába járni. Hittant tartottam ezeknek a felnőtteknek, misére kísértem őket, táncoltam velük egyszerű és egyszerűsített körtáncokat, néha fel is léptünk a faluban, egyszer Máriaremetén is a karizmák ünnepe alkalmából. Kézműves-foglalkozásokat is tartottam számukra. Fiatalok segítségével évente hittantáborokat is szerveztünk nekik 2007 és 2020 között. Ezek mind szép és mély élmények és emlékek.

– Úgy tudom, voltál egy rövid ideig misszióban is. Hol voltál, és mi volt ott a küldetésed?

– 2001. január végétől március végéig voltam Indiában. Az akkori szerzetesi elöljáróm tekintettel volt arra a kérésemre, hogy szeretnék fogyatékossággal élő emberekkel foglalkozni; ezért olyan helyre küldött, ahol erre lehetőségem volt. Fogyatékossággal élő gyerekekkel játszottam, etettem, tanítottam őket. Ahol voltam, hinduk, muszlimok és keresztények békésen éltek együtt.

– Elköteleződésed, vagyis szerzetesi fogadalmad a mindenszentek és halottak napjának ünnepéhez kötődik, amely egyben rendünk főünnepe is. Mit jelent neked imádkozni és dolgozni a tisztulás útján lévőkért?

– Időt szánni arra az emberre, aki szenved. Meghallgatni. Vele lenni, ott maradni vele a szenvedésében, kitartani vele, ugyanakkor nem megállni a szenvedésnél, hanem azzal a meggyőződéssel, hogy az átmenet egy új életre, reményt közvetíteni. Imában hordozni az illetőt. A szentek közösségének hitében kérhetem elhunyt testvéreinket is, hogy imádkozzanak velem együtt az illetőért, ezt meg is szoktam tenni. Kiemelten imádkozom azokért az elhunytakért, akikről hallottam, hogy nem teljes szeretetben és kibékülve távoztak a földi életből.

– Mit üzensz azoknak, akik az életre szóló elköteleződés (legyen az szerzetesi, anyai/apai vagy papi) döntése előtt állnak?

– Először is azt gondolom, hogy elköteleződni jó. Keretet, tartást ad az életnek. Azt üzenem, hogy imádkozzanak a hivatásukért, és keressenek egy tapasztalt lelkivezetőt, aki a keresésben kísérni tudja őket. Bízzanak abban, hogy az az életforma, amit az Úr nekik szán, amelyre mély és tartós vágyat éreznek, az jó, és hogy érdemes lesz erre az útra lépni és kitartani benne!

Forrás és fotó: Segítő Nővérek

Magyar Kurír