Fel kell mutatni a szépben az abszolút Szépet – Beszélgetés Fecske Orsolya SSS festőművésszel

– Édesanyja pedagógus volt, édesapja művészeti író, így mintegy beleszületett az irodalomba, a művészetbe. Korán elhatározta, hogy festőművész lesz?

– Valóban, gyermekkorom óta a művészet közegében éltem. De sok minden érdekelt, elsősorban az állatok és a természet. Nagyszüleimnek szép kis gazdasága volt lovakkal, állatokkal. Földművesek voltak, sok időt töltöttem velük a természetben, és ez rengeteget jelent nekem mind a mai napig. Az én „lábatlani kis mennyországomhoz” kötnek a gyökereim, innen származom. Egyébként kezdettől fogva rajzoltam, mindent. Édesanyámék mesélték, hogyha azt szerették volna, hogy csöndben maradjak, elég volt ceruzát adni a kezembe. Egy új filctollkészlet mindig nagy örömet jelentett nekem. Arra is emlékszem, hogy kiscsoportos óvodásként rettenetesen bántott, amikor egy középsős kisfiú jobban meg tudott rajzolni egy gitározó embert, mint én.

Igazából a gimnázium végére vált bizonyossá, hogy a képzőművészet lesz az én utam. Édesapámnak számos festő ismerőse volt, közülük többen a mestereim lettek: Bazsonyi Arany, Vecsési Sándor, Patay László, Eigel István. Érettségi után jelentkeztem a Képzőművészeti Főiskolára, ahová nem vettek fel. Ekkor már régóta Budapesten éltünk, édesapám a Hollósy Galériát vezette, s egy évig mellette dolgoztam. Közben jártam az Irányi utcába, a Dési Huber Körbe. Sokat tanultam Korga Györgytől, és tanultam a már említett mestereimtől is, rajzoltam szorgalmasan. 1992-ben felvettek a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolára, ahol 1996-ban rajztanári diplomát szereztem. Itt Horváth János, Kisléghi Nagy Ádám, Szily Géza, Tóth Csaba voltak a tanáraim.

– Fiatal felnőtt művész volt már, amikor úgy érezte, szerzetesi hivatásra szólítja az Úr, és belépett a Szociális Testvérek Társaságába. Hogyan történt ez? Vallásos családból származik?

– Apai ágról a nagyszüleim mélyen hívők voltak. A családomat meghurcolták az előző rendszerben. Gyermekkoromban a szüleim nagy ünnepeken eljártak templomba, és a katolikus értékrend áthatotta az életüket, de rendszeresen nem gyakorolták a vallásukat. Ennek ellenére a családi életünk jó talaj volt a hivatásom későbbi kibontakozásához. Minden hivatás az Isten szívében születik meg, azzal a személlyel együtt, aki a világra jön. Apai nagyapám ugyancsak tanár volt, és művészettörténettel is foglalkozott. Karon ülő koromtól kezdve gyakran vitt engem templomba és kiállítótermekbe. Erre a két helyre. Így utólag nézve, ez meghatározó lehetett az életemben. Minden templom előtt elénekeltük vele a Jézuska, Jézuska! Figyelj most reám kezdetű kis dalocskát. Van ebben két sor, ami így szól: „Szívemet egészen neked adom. Szeress te is engemet nagyon, nagyon.” Hiszem, hogy a gyermekek imáját meghallgatja az Isten. Így történt ez velem is. Isten komolyan veszi az őszinte vágyat. Egészen döbbenetes egyébként, ahogyan egy kisgyerekben élni tud a természetfeletti valóság, ha hagyják. Valahol itt, életemnek ebben a korai szakaszában indult el az én hivatásom is.

Tizenhárom éves koromban aztán elütött egy autó, és majdnem ottmaradtam...

Ez volt az a pont, amikor az egész család nagy fordulatot vett, és visszatért a gyakorló katolikus élethez. Amikor meggyógyultam, a nagymamám kézen fogott, és elvitt a templomba, hogy kezdjek el hittanra járni. Nagy nyitottságot, kedvet éreztem ehhez. Tizenhat évesen lettem elsőáldozó, huszonegy évesen bérmálkoztam. Éppen a bérmálkozásra való felkészülésem idején történt, hogy Ráckevén segédkezhettem a templom kifestésében. Ekkor ért el a meghívás kegyelme, és ezen a nyáron találkoztam életemben először szerzetesnőkkel, a győri orsolyita apácák személyében.

– Orsolya, orsolyiták…

– Igen, ez érdekes. Többször beszélgettem velük. Azon a nyáron láttam először olyan fiatalt is, egy kispapot, aki elköteleződött Isten mellett. Épp gyakorlaton volt a katolikus templom plébánosánál. Az ő példája is sokat számított nekem. Egyik nap festőtársaimmal Jákob lajtorjáját festettük. Délután, a munka végeztével már csak egyedül ültem az állványon, a lajtorja alatt. Egy kölcsönkapott kazettáról Vangelis 1492 című gyönyörű zenéje szólt, a pánsípok és a hárfa hangja. Igazi mennyei dallam volt. Ahogy ott ültem, egyszer csak erősen elfogott a vágyakozás:

Istenem, milyen jó volna ezt csinálni egész életemben, de úgy, hogy egészen a tiéd vagyok! Ma már tudom, ekkor nyert kifejezést az az vágy, ami egyszerre volt Istené és az enyém: festeni, és az övé lenni.

Ez az élmény nagyon mély változásokat hozott az életemben. Ettől kezdve naponta jártam misére, havonta gyóntam, a napjaimnak része lett a breviárium imádkozása. Érzékennyé váltam Isten szólítására. Ma már látom, hogy ő végzi el bennünk a munkát, ha engedjük. A mi dolgunk, hogy együttműködjünk vele, és nyitottá tegyük a szívünket, hogy megérinthessen bennünket. Ez nem mindig egyszerű, mert nehéz elhinni, hogy Isten szeret, és személyesen szólít minket. Engednünk kell, hogy lebontsa a falakat, melyeket mi magunk emeltünk közé és közénk, s ezáltal szabaddá váljunk a vele való kapcsolatra és az életre.

Ehhez a kezdeti meghívásélményhez visszatérve, az is érdekes, ahogyan megnyílik a szemünk egy-egy ilyen ráhagyatkozás után. Amikor Jákob lajtorjája alól levonultam a plébániai szobámba, észrevettem, ami addig egyáltalán nem tűnt fel: hogy az ágyam közelében könyvhalmok állnak, új könyvekkel. És mi volt legfelül? Puskely Mária Szerzetesek című kötete, valamint Arnaldo Pigna A megszentelt élet című munkája. Ez utóbbi később noviciátusi tananyag is volt. Kölcsönkértem az atyától a könyveket, és ő azt mondta, vidd csak, a tied, neked adom őket! Faltam mindkettőt. Pigna könyvéből nem sokat értettem, akkor még túl nehéz olvasmány volt nekem. De amikor csak úgy találomra először fellapoztam Puskely Mária könyvét, hogy lássam, mit üzen, kapok-e általa választ, éppen a szociális testvérekről szóló résznél nyílt ki. Gyorsan be is csuktam, mert akkor még egészen más kép élt bennem a szerzetességről. 

– Innen egyenes út vezetett a szociális testvérekhez?

– Annyira azért nem. Ekkor kezdődött a megtérésem, az, hogy komolyan vettem: Istennel járom az utamat. Ám még sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy végleg ki tudjam mondani az igent. Nem sokkal később történt, hogy egy Szombathelyről Pestre tartó vonatúton véletlenül összetalálkoztam egy kedves testvérrel, aki a kezembe nyomta a címüket, mert éppen a füle hallatára meséltem valaki másnak a kupéban, hogy nem találtam imaközösséget. Nekik remek felnőtt imaközösségük volt. Meghívott, én pedig elmentem. Ekkor kezdődött, és aztán egyre inkább elmélyült a kapcsolatom a testvérekkel. Közben azonban ösztöndíjasként kikerültem Rómába, négy évig ott tanultam, majd diplomáztam a képzőművészeti akadémián. Ez az időszak nagyon sokat érlelt rajtam, és a szerzetesi élet irányába terelt.

Sok hiteles, jó emberrel találkoztam, akik segítettek. Három éven át Római Szent Franciska kolostorában élhettem, bencés apácák között, az ő kollégiumukban. Mit ad Isten, később egy bencés lelkiségű közösségben kötöttem ki… Az egyik nővértől megkaptam Mercier kardinális szentlelkes imádságát: „Ó, Szentlélek Úristen, lelkemnek Lelke, imádlak téged! Vezess engem, erősíts engem, oltalmazz engem…

Megígérem, hogy megteszek mindent, amit kívánsz, és elfogadok mindent, amit engedsz, hogy az életemben megtörténjen, csak add, hogy meglássam, mi a te akaratod.”

Ezt mindennap elmondom azóta is. Hiszem, hogy a Szentlélek nem hagy cserben minket. Néha nagyobb kanyarokkal, de biztosan vezet. 2000-ben végeztem el az akadémiát. Ott lehettem Rómában a szentévben, amikor egymást érte a sok nagyszerű jubileumi esemény, és a kegyelem sodrában eljutottam odáig, hogy teljesen Isten kezébe adjam az életem, kimondjam az első bátortalan igenemet. Erre az igenre azután béke költözött a szívembe.

Nemsokára hazajöttem, folytattam az előző nyáron megkezdett munkámat, az encsi Szent Anna-templom festését. Itthon különböző hatások értek, és kicsit elbizonytalanodtam. Alapvetően fontos kérdés volt számomra, hogy tisztán lássam: Mire hívsz engem, Uram? Igent mondtam a hívásodra, de most kétségeim támadtak. Lehet, hogy mégis másfelé vezetne ez az út? És akkor eszembe jutott a gyerekkori lelkivezetőm jó tanácsa: ő, mielőtt tisztázta volna a papi hivatását, elment zarándokolni, hogy a Szűzanya kezébe helyezze az életét, és a tanácsát kérje. Encsről éppen zarándoklatot indítottak Međugorjéba. Jelentkeztem. Szegény plébános atyát megleptem, de beleegyezett, hogy a munka kellős közepén elmenjek. Útnak indultam hát. Eltelt egy nap, kettő, de nem történt semmi, nem kaptam választ. Kezdtem elkeseredni, mert a zarándoklat háromnapos volt, és tudtam, hogy másnap, vasárnap hazaindulunk. S akkor a szombat esti szentmisén felolvasták Lukács evangéliumából azt a részt, amelyben Jézus azt mondja a követésére jelentkező embernek: „A rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania.” Akit Jézus arra kér, hogy kövesse, annak a kifogására azt feleli: hagyd a holtakra, hogy eltemessék halottaikat. Egy harmadik embernek pedig, aki mielőtt csatlakozna hozzá, el akar búcsúzni a szüleitől, ezt mondja: „Aki az eke szarvára teszi kezét és hátrafelé néz, nem alkalmas az Isten országára.” Ahogy meghallottam Međugorjéban Jézusnak ezt a mondatát, azonnal tudtam, hogy én az eke szarvára tettem a kezem. Nem voltak többé kétségeim, és mind a mai napig nincsenek.

Azzal, hogy bátortalanul ugyan, de mégiscsak igent mondtam neki, ajtót nyitottam számára. Elindult egy titkos párbeszéd közöttünk, ami hiszem, hogy minden hívásnak része. Ha meg akarjuk hallani őt, akkor többet mond, és közelebb jön hozzánk.

Az utunk során egy-egy ilyen kimondott „igen” olyan, mintha ajtókon mennénk keresztül, s ahogyan ezek föltárulnak, újabb és újabb perspektívák nyílnak meg.

Ő vezet bennünket, de ehhez az kell, hogy be tudjunk, be akarjunk lépni az ajtókon. A međugorjei zarándoklat egy ilyen ajtó feltárulása volt az életemben.

– Hogyan fér össze egymással az életében a művészet és a szerzetesség?

– Az, hogy szerzetes vagyok, azért lehetséges, mert Isten elhívott engem. Ez a létállapotom, ami személyemben, lelkemben meghatároz engem. Olyan ez, mint amikor valaki férjhez megy, és családban él. Ahogyan a családi hivatással is együtt jár egyfajta küldetés, a szerzetességnek is megvan a maga küldetése a többi ember felé. A Szociális Testvérek Társaságának karizmája így foglalható össze: modern korunkban Istennek szentelve a világban élni, közösségben, bencés lelkülettel, mély szociális tudatossággal, s a Szentléleknek átadottan tenni mindazt, amit teszünk. Ez egyszerre aktív és kontemplatív élet. Apostoli élet társasága vagyunk, azt az életet szeretnénk tehát élni, amit Jézus élt. Imádkozott, az emberek között járva hirdette az örömhírt, és szeretett. Az én eszközöm ehhez a művészet. Így kapcsolódik össze a szerzetesi és a művészi hivatásom. Mindkettőnek ugyanaz a gyökere. Én a magam feladatával vagyok küldetésben, ott, ahol szolgálhatom az embereket az Úristen szándéka szerint, az ő dicsőségére, hogy az élet növekedjék. Apostoli eszközöm ehhez a művészet.

– Karácsony a Megváltó Szeretet-Isten születésének ünnepe. Mit jelent ez az Ön számára szerzetesként, művészként?

– Még egészen pici gyermek voltam, amikor már betlehemi jeleneteket rajzoltam. Fogalmam sincs, hogyan talált meg ez. A családunkban gyönyörű karácsonyokat éltünk meg, külön rituáléja volt annak, ahogyan az angyalok csengettek. Az öcsémmel biztosra vettük, hogy valóban ők érkeznek ilyenkor. Megérintett ennek az ünnepnek a misztériuma, a kedvessége, szépsége, és mindmáig Betlehem titka az egyik legkedvesebb témám. A Youtube-on elérhető az egyik legutóbbi ilyen munkám, egy kis karácsonyi animáció, amit néhány évvel ezelőtt készítettem.

Ahogy idősödöm, és már túl vagyok az életem közepén, több nehézség, testi gyengeség ér el, mint azelőtt. Hálás vagyok ezért, mert ez közelebb visz a titokhoz, ahhoz, hogy mit is jelent Isten igéjének megtestesülése, az a felfoghatatlan valóság, hogy egy földi anya méhében érkezik közénk, és magára vállalja a szenvedés minden nehézségét, a legnagyobb lelki és testi fájdalmakat, amiket ember valaha megélt.

Egészen idáig megy az irgalomban, a velünk való együttérzésében, irántunk érzett szeretetében. S mindez a jászolban kezdődik. Az idén megrendezett budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus új dimenziókat nyitott az Oltáriszentséggel való kapcsolatunkban. Nagyon foglalkoztat, és mélyen érint a szentáldozás, Isten életének kézzel fogható megtapasztalása: születése és élete, szeretete, amely kiárad minden egyes emberre, a keresztfán értünk adott teste és vére, melyet magunkhoz veszünk... Karácsony és húsvét, ez a két összetartozó valóság mélységesen megrendít.

A jászolban, azt hiszem, most ezt fogom látni: Jézus életét, amit újból és újból odaajándékoz nekünk.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. december 19–26-i ünnepi számában jelent meg.