Földi paradicsom – Egy idén beöltözött kármelita nővér hivatástörténete

Gyakorló hívő családból származom. Hivatásom története talán ott kezdődik, amikor körülbelül 12 éves koromban elolvastam Gárdonyi Géza Isten rabjai című regényét. Megragadott Árpád-házi Szent Margit alakja. Az évek múlásával azonban mindez lassan elhalványodott, és családalapításra gondoltam.

Hittantanárként kezdtem el dolgozni, és átlagos keresztény életet éltem, s ha valaki nagyon rosszat tett, azt mondtam ítélkezően, hogy majd a pokolban megkapja a büntetését. Magammal pedig teljesen elégedett voltam, és eszembe sem jutott, hogy szükségem volna megtérésre, hiszen jártam templomba, rendszeresen gyóntam, áldoztam.

2016 elején történt, amikor a templomban voltam a családommal, hogy az akkori sekrestyés néni megkérdezte tőlünk, melyikünk szeretné ajándékba kapni Szent Fausztina Az Isteni Irgalmasság című lelki naplóját. Gyorsan jelentkeztem. Rögtön elkezdtem olvasni, de annyira égetett belülről, hogy abba kellett hagynom. Félretettem. Ám nem hagyott nyugton, folyton késztetést éreztem olvasására, és amint újra elővettem, zavartalanul tudtam olvasni. Azután ráakadtam a Szeretetláng lelki naplóra. Magamra ismertem a benne olvasottakban: szürke jámbor vagyok, aki vakon lépked a pokol felé. S

megrázott, hogy Jézus szomorú, egyedül van, mert senki sem gondol Rá, mindenki magára hagyja, és ebbe a „mindenkibe” én is beletartozom. Innentől kezdve elszántan próbáltam mindig Vele lenni, és vágyat éreztem, hogy segítsek Neki lelkeket menteni. Így lett értelme az életemnek: maga Jézus.

Tavasszal, egyik este erős nyugtalanság lett úrrá rajtam, és éreztem, vagy inkább valamiképpen tudtam, döntenem kell: leszek-e Jézus jegyese, vagy nem. Ettől a döntéstől azonban féltem, ráadásul Jézust csupán testvéremnek tudtam elképzelni. Mégis afelé hajlottam, hogy igent mondjak, s mivel féltem, hogy mindez esetleg nem Istentől van, így szóltam: „Jézus, ha szeretnéd, leszek a jegyesed. Szívesen leszek a jegyesed, Jézus.” Amint kimondtam, a félelem és a nyugtalanság megszűnt. Másnap hihetetlenül mély békére és nagy boldogságra ébredtem, amely sokáig meg volt bennem. Ezzel azt hittem, hogy már az Övé vagyok. Van munkám, amit szeretek, és ott van a családom is, akiktől nem akartam elszakadni. Idő kellett hozzá, hogy megérezzem, szerzetesrendeket kellene keresnem. Azt már tudtam, hogy csak Őt akarom.

Kis Szent Terézzel gyermekkoromban találkoztam először egy hittanórán. A hittankönyvben olvastuk, hogy Jézus játéklabdája szeretett volna lenni. Ez a gondolat annyira megtetszett, hogy azt mondtam magamban: „Én is szeretnék az Ő játéklabdája lenni.” A második találkozásom Terézzel már felnőttkoromban történt.

Plébánosomtól megkaptam a Kis Szent Teréz-breviáriumot. Egyszerűen magával ragadott, elolvastam önéletrajzát is, és próbáltam a „kis út” szerint élni, mindent Istentől fogadni, s megkértem, legyen a védőszentem.

Elkezdtem a magyarszéki Kármel honlapját is nézegetni, és a „mennyei Kármel” rovatban megfogott Kinga nővér fotója. A templomban kérdeztem is Jézustól: „A Kármelbe hívsz?” Tudtam, hogy Jézusé akarok lenni, lelkeket menteni és vigasztalni Őt, ne legyen szomorú, de nem tudtam, hogy ehhez szerzetesnek kell-e lennem.

Megkérdeztem az egyik papunkat, ő honnan tudta, hogy papi hivatása van. Erre visszakérdezett: „Apáca akarsz lenni?” Bizonytalan igennel válaszoltam. S amikor megkérdezte, milyen rendek tetszenek, hármat soroltam fel. Köztük volt a Kármel is. Ő azt felelte, hogy járt már ott, és az a hely maga a Paradicsom. (Mégis úgy alakult, hogy először nem a Kármelben próbálkoztam, hanem egy másik monasztikus rendben. Ott már az elején éreztem, hogy valami hiányzik nekem. Kértem Istent, mutassa meg, hová hív. Oda szeretnék menni, ahová Ő szeretné, hogy menjek.) Mivel úgy készültem, hogy szerzetes leszek, rendeltem fekete szoknyát, de az utolsó pillanatban a szállító üzent: elfogyott. Ezt jelnek vettem, és teljesen összetörtem, mert azt gondoltam, Isten mégsem akarja, hogy szerzetes legyek. Azt szerettem volna, hogy elsősorban ne én akarjam ezt, hanem Ő.

2018-ban ilyen lelkiállapotban indultam el a Kármelbe. Útközben eltévedtünk a szüleimmel, és többször úgy éreztem, hogy vissza kellene fordulni. Amikor végre megérkeztünk, és becsöngettünk, úgy elhúztuk az időt a bejáratnál, hogy mire visszaültünk az autóba, bezárult az automata kapu, ezért újra be kellett csöngetnünk.

Petra nővérrel beszélgettem, bár az első alkalommal inkább csak hallgattam. Arra gondoltam, hogy Isten majd Petra nővér által közli velem a szándékát. Petra nővér mosolyogva ajánlotta, hogy olvassam el Kinga nővér naplóját. Lelkesen neki is láttam, de mivel nehéznek írta le a Kármelt – amire Petra nővér is utalt –, úgy találtam, nem ide hív Isten, és boldogan hazamentem.

Mivel Petra nővér említette, hogy érdemes lenne részt vennem egy hivatástisztázó lelkigyakorlaton, megtettem, és Isten megmutatta, hogy valóban szerzetesnek hív. Így

beléptem egy engesztelő rendbe, ahol nem éreztem magam otthon, nagyon hiányzott a belső ima, amit a szív imájának hívtam, és már évek óta végeztem. Szerettem volna hazamenni, ugyanakkor Jézusé is akartam lenni, és féltem, ha elmegyek, elveszítem Őt.

Sokat szenvedtem, és könyörögtem Jézushoz, valamint a Szűzanyához, engedjék meg, hogy hazamehessek. Egy nap, amikor a faleveleket söprögettem, és sírva könyörögtem Nekik, határozott belső hangot hallottam, de nem a fülemmel: „Haladék.” Igen csak meglepődtem, majd tovább könyörögtem. Röviddel ezután hazamentem. Húsvét utáni kedd volt, és boldog voltam, de tudtam, hogy ez az idő most csak „haladék”.

Nem értettem a helyzetet, hiszen úgy tűnt, Jézus mutatta az utat abba a rendbe. Beszélgettem egy szerzetes atyával, aki azt mondta, hogy még csak a kaput akartam megtekinteni, és máris bekerültem, továbbá vannak más rendek is, például a Kármel. Ezt azonban elvetettem, mert itt már jártam. A sok szenvedés, amit az engesztelő rendben éltem meg, olyan mélyen megsebzett, hogy már nem akartam szerzetes lenni, mert féltem tőle.

Újra a világban voltam, újra taníthattam, ez mégsem töltött el felhőtlen boldogsággal. Ismét belső elégedetlenséget, ürességet éreztem, mert nem a helyemen voltam. A vágy is erősödött bennem, hogy Istené akarok lenni, de féltem a szenvedéstől, és attól, hogyan élhetek a családom nélkül. Azt gondoltam, hogy a „haladék” azt jelenti, hogy az engesztelő rendbe kell visszamennem, ahonnan eljöttem.

Sokat segítettek a domonkos nővérek videói, a Clare Crockett nővér életéről szóló videó és más szerzetesek hivatástörténetei. Ők is féltek, elhagyták a családjukat, otthonukat, de nem bánták meg, hogy Istenre bízták életüket, hiszen Ő azt akarja, hogy boldogok legyünk már itt a földön. Döntő mondat volt számomra, ami egy ferences szegénygondozó nővértől hangzott el a rendjükről szóló kisfilmben. A tanácsért felkeresett pap ezt mondta neki:

El kell döntened belül, hogy kivel szeretnél elköteleződni!” – Az én válaszom egyértelmű volt: Istennel.

Irgalmasság vasárnapján értesítést kaptam az engesztelő rendből, hogy nem fogadnak vissza. Az elöljáró hosszas imádkozás és megkülönböztetés után döntött így. Bár valójában én sem akartam teljes szívvel visszamenni, mégis rosszul érintett. Ezután újra fölkerestem egy szerzetes atyát, aki azt tanácsolta, hogy mindennap imádkozzam el egy Miatyánkot és egy Üdvözlégyet, kérjem Istent s a Szűzanyát, mutassák meg, hogyan tovább. Az Úr egyértelműen a szerzetesség felé mutatott, és új vágyként megjelent bennem a papokért való imádkozás. Tanácsolták, hogy nézzek meg apostoli rendeket is. Mivel meg akartam mutatni Jézusnak, hogy komolyan veszem, megtettem.

Közben váratlanul meghalt az édesanyám. Minden megbénult, leállt, csak ez a belső vágy nem: Istené lenni.

Korábban újra többször fölmerült bennem a Kármel, és bár eleinte elhessegettem a gondolatot, mégis írtam a nővéreknek, s megkérdeztem a belépés korhatárát. Meglepett a gyors válasz: negyven év. Megörültem: „Még beleférek!” 2022 márciusában újra eljöttem a nővérekhez vendégként, de nem mondtam meg, hogy érdeklődő vagyok. Arra gondoltam, adok még egy esélyt Jézusnak és magamnak. Ha Ő ide szeretné, hogy belépjek, adjon jelet, mutassa meg ebben a pár napban.

Sima és gyors volt az ide vezető utunk a nővéremmel és a férjével. Az autóból kiszállva könnyed, otthonos érzés fogott el, a nővérek pedig mosolygósak, kedvesek voltak. Siettem a kápolnába. Belépve oda Jézus elárasztott jelenlétével. Másnap a szobámban telefonról imádkozva a zsolozsmát megragadott ez a mondat: „Most van itt az alkalmas idő, most van az üdvösség napja.” Ezután megint bementem a kápolnába, hogy ott imádkozzam, elmélyedjek a napi evangéliumban, ami éppen Jézus színeváltozásáról szólt.

Isten rávilágított, hogy Jézus hív meg embereket a hegyre, akikkel együtt szeretne lenni. Valamiképpen egyértelmű volt számomra, hogy a Kármel hegyére gondol.

Másnap és harmadnap is imádkoztam az aznapi evangéliummal, és azt kaptam, hogy ne mondjak ítéletet a Kármelről anélkül, hogy közelebbről megismerném, valamint bízzam az Atyában és Jézusban. Ezzel a sok jellel a tarsolyomban hazamentem, és írtam a nővéreknek.

Májusban újra itt voltam, most már hivatalosan is mint érdeklődő. Mirjam nővérrel beszélgettem, aki nagyon sokat segített. S hallhattam, ahogy a közösség énekelte a gyönyörű májusi litániát, és örültem, hogy itt ennyire szeretik a Szűzanyát. Végül bemehettem a klauzúrába, ahol minden tetszett. Világos, tágas, a napirend is könnyed, minden a helyén van, csupa-csupa friss levegő kívül-belül. S Isten megmutatta: bár nagy félelem van bennem, de ha egyszer bekerülök, meglepve tapasztalom majd, hogy mégsem ijesztő, inkább nagyon is békés, nyugodt a Kármel. Amikor pedig kint sétáltam, olyan volt, mintha Isten átölelne, és tudtam, hogy ez az a hely, ahol Istené lehetek, Ő meg az enyém. Itt minden megvolt, amit kerestem, mégis

a végére a pontot az utolsó nap szentmiséjén a szentbeszéd tette, amelyben ezt mondta az atya: „Maradjunk itt, maradjunk itt Istennel, itt van a helyünk, Istenhez tartozunk.” Olyan volt, mintha ebben a helyzetben éppen nekem szólt volna, és úgy tűnt, mintha Isten egyenesen kérlelne, hogy maradjak itt Vele.

Hazamentem, és 2022. szeptember 18-án beléptem. Megszűnt az üresség, felszabadult, békés és boldog voltam. Vannak nehézségek, de az Úrral tudom azokat hordozni. Valóban ez a földi Paradicsom. Amint közeledett a beöltözésem ideje, megint elkezdtem félni, hiszen ez komoly dolog, és az otthonom is hiányzott. Ám Isten és a Szűzanya továbbra is vezet. Amint beadtam az írásbeli kérelmet a beöltözésre, megszűnt a félelem. Augusztus 26-án beöltöztem, és attól fogva olyan, mintha mindig is ezt a habitust viseltem volna. Nem is tudom, miért féltem ennyire. Mindennap megköszönöm Istennek, hogy itt lehetek…

Forrás és fotó: Kármelhegyi Levelek, 2024/3.

Magyar Kurír