Isten mosolya a fiatalok számára – Örökfogadalom-tételt ünnepeltek a Don Bosco Nővérek Máriaremetén

A szentmise elején Székely János püspök köszöntötte a jelenlévőket, külön Palmira De Fortunati FMA nővért, a százötven évvel ezelőtt alapított Segítő Szűz Mária Leányai Intézménye egyetemes elöljárójának képviselőjét, Andrásfalvy János szalézi tartományfőnököt, a koncelebráló papokat, a szalézi nővéreket, Skribanek Helga édesanyját, rokonait, illetve a szertartásra Bácsalmásról érkezett fiatalokat.

Már a bevezető, elmélyülésre hívó ének, a Veni Sancte Spiritus jelezte az ünnepi esemény jelentőségét, Székely János gondolatai pedig a szerzetesi hivatás titkának mélységébe vezettek be.

Mint mondta, Ábrahám, a próféták, az apostolok, vagy éppen a kilencéves Bosco Szent János, illetve Mazzarello Szent Mária Dominika  (a szalézi nővérek alapítója) Isten hívására boldogan, nagy odaadással válaszoltak, annak kedvéért elhagyták mindenüket, szolgálva az Urat, aki örök szeretetével egészen a szívére vonta őket. Mindezt így fejezi ki a zsoltáros: „Lelkem hozzád ragaszkodik, jobbod szilárdan tart engem” (Zsolt 63).

A püspök az örökfogadalomra készülő nővérhez fordulva így szólt: „Hálát adunk most azért, hogy életed kapuját kinyitottad Isten felé, kimondod a hatalmas, végérvényes igent.”

A szertartás az ige liturgiájával, majd a jelölt bemutatásával folytatódott, aki a szalézi nővérek karizmájának megfelelően „Isten megelőző szeretetének jele és kifejezése” lesz a fiatalok számára.

Székely János püspök homíliájában leszögezte, Isten nem valamit ad az embernek, hanem önmagát adja, egészen, s az embertől sem vár vagy kér mást, mint önmagát, egészen.

A szónok a továbbiakban Helga nővér életének eseményein keresztül mutatta be az isteni hívás különféle jeleit: „Isten hívása volt az első ima a nagypapáddal, az ágy mellett térdelve; majd gimnazistaként egy biciklitúrán a természetet csodálva a teremtő Isten szépségének vonzása; később Gödöllőn, az egyetemen a mindennapi részvétel a szentmisén. Azután 2012-ben

az Úr megkeresett téged, vállára vett,

s egy lelkigyakorlatot hivatástisztázó alkalommá változtatva mutatta az utat. S jött a nagy találkozás Mogyoródon a szalézi nővérekkel, majd a belépés a boldog közösségükbe, az érzés Monferratóban, hogy bárcsak ennek soha nem lenne vége. S egy folyosó felmosása közben, ahogy átáradt rajtad az Ő kegyelme. Az örökfogadalom pedig azt jelzi, veled lesz egy életen át...”

Székely János felelevenített egy személyes emléket is, ami Isten és ember kapcsolatának fontos jelképévé vált számára. Betlehem mellett, a szaléziaknál tanult éppen, s Júdea pusztájában egy kisbárányt látott elkóborolni a nyáj mellől. Az állatok bégetve hívták vissza az eltévedtet, de a bárány rájuk sem hederített. Akkor a közeli beduin táborból kilépett egy asszony, egy magaslatra állva bégetésre hasonlító hangot adott ki, mire a kis állat rögvest visszatért a nyájhoz: a társai hangjára nem figyelt, de a gazdájára azonnal hallgatott.

Sokféle hang csábít a világban, de az Úr hangja nem hasonlítható ezekhez – fejtette ki a jelkép értelmét a püspök. Ezt hallva megállunk, s olyasmi történik, amit József Attila így ír le: „Reám néztél s én mindent elejtettem. Meghallgattál és elakadt szavam.”

Titokzatos szeretetszövetség születik ekkor, és ennek a szövetségnek mi vagyunk a gyenge láncszeme, Isten a megtartó ereje.

Életünk sziklája Ő – mondta a püspök, aki arról is beszélt, hogy a szerzetesi élet kezdetén sokan felteszik a kérdést: Hogyan fogom bírni, lesz-e erőm végigcsinálni? Rossz a kérdés, így kellene inkább feltenni: Bízok-e abban, aki megszólított és azt ígérte, nem hagy el? Ő Szent Pálnak azt mondta: elég neked az én erőm.

A szerzetesi élet hasonlít a vízen járáshoz: nem természetellenes, nem is természetes, hanem természetfölötti út, s addig tudunk járni rajta, amíg szorosan megmaradunk a Krisztussal való egységben.

Helga nővérhez szólva a szónok hangsúlyozta: „Ne félj, találd meg az ima, a mélység, az Istenben gyökerezés karizmáját, amint arra Mazzarello Mária is buzdította nővértársait,

légy hűséges menyasszonya az Úrnak, akkor is, amikor az út a Golgota felé vezet.

A nárdusnak (ami a pazarló önátadás jelképe) is meg kell törnie, hogy jó illatot árasszon.” A püspök XVI. Benedeket idézve rámutatott: az Egyház titokzatos termékenysége az Istennek odaadott életekből fakad. 

Székely János beszéde végén köszönetet mondott elsősorban az örökfogadalmat tevő édesanyjának, hiszen „a szerzetes az édesanya ajándéka Istennek, a világ számára”, azoknak, akik végigkísérték Helga nővért szerzetesi útján a teljes igen kimondásáig, majd a jelen lévő fiatalokhoz is szólt. Úgy fogalmazott, megrendítő ez a mostani ünnep, az, hogy valaki feltétel nélkül odaadja a szívét Istennek. „Miközben igyekeztek átélni a hivatás csodáját, kérdezzétek meg magatoktól: Mi az Isten álma rólam, mi az Ő terve velem?”

A szalézi nővérekhez szólva pedig ezt mondta a püspök: „Isten hatalmas kincsét kaptátok,

az Úr mosolya lehettek a fiatalok között. Tiszteljétek egymásban az Isten által meghívott embert!”

Helga nővérnek pedig azt kívánta, hogy legyen minden szava, mozdulata Isten mosolya a fiatalok felé, s vezesse őket Hozzá.

A szentbeszéd után a Mindenszentek litániája következett, majd az örökfogadalom-tétel.

Skribanek Helga nővér az oltáron írta alá az örökfogadalom szövegét, hiszen élete „egyesül Krisztus áldozatával”.

A szertartás végén Palmira De Fortunati, a szalézi nővérek legfőbb szerzetesi elöljárójának képviselője Helga nővérnek drága nárdusolajat adott át, jelképeként a nagylelkűség túláradásának, s azért, hogy „Istennek szentelt élete gazdagítsa Isten házát, az Egyházat”.

A szentmise végén az örökfogadalmas Helga nővér köszönetet mondott minden jelenlévőnek, mindazoknak, akik segítették a hivatásában, s külön a családjának, akik közt megtanult szeretni, s akik az oltárhoz kísérték őt.

Öröm és végtelen hála van a szívemben – mondta Helga nővér, és azt kérte mindenki számára, hogy „Mária takarja be óvó palástjával és segítse őket, hogy napról napra közelebb kerülhessenek az ő Fiához”.

Szerző: Körössy László

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír