Je Jo Ken – Film Jaschkó István SJ kínai missziójáról

Szekeres Csaba rendező a filmvetítést követő beszélgetés során elmondta: tizenévesen a 16. századi jezsuita misszionárius, Xavéri Szent Ferenc hatása alá került, így megszólítva érezte magát, hogy dokumentumfilmben feldolgozza Jaschkó István SJ, kínai nevén Je Jo Ken, vagyis „gyökérből sarjadó levél” életét.

A történet szorosan összekapcsolódik a magyar jezsuiták 1930-as években új lendületet kapó kínai missziójával, amelyre többek között Bangha Béla és Csávossy Elemér is jelentkezett, ám nem rájuk esett a választás.

A Dunatáj Alapítvány filmje 2002-ben készült az akkor 91 éves, Tajvanon élő szerzetes visszaemlékezései alapján. A filmből kiderül, hogy Jaschkó István már gyerekként szerette tágítani a határait: felvidéki gimnazistaként egy cserkészfelvonuláson magyarul énekelt, ezért kitiltották az ország összes középiskolájából, végül a gödöllői premontreieknél érettségizett. Evangélikus édesapja kitagadta, amikor megtudta, hogy a jezsuita noviciátusba készül. Végül egy Szent Ignác-i lelkigyakorlat nyolcadik napján az apa katolizált. A kilencgyermekes családban Jaschkó István két fiú- és két lánytestvére döntött a szerzetesi hivatás mellett. A Kassán töltött gyermekkortól, a katolikus és protestáns gyökerektől, a jezsuitákkal való találkozáson, majd elköteleződésen, orvosi, filozófiai, teológiai tanulmányokon át vezetett az út – amelyet öt társával együtt hajóval tettek meg – a kínai Támingba, a falakkal körülvett „nagyhírű városba.”

A missziós központ Pekingtől ötszáz kilométerre, délre található; Jaschkó István SJ „primitív civilizációként” beszélt róla, látva a helyiek anyagi nélkülözését és lelki nyitottságát. Az Európában megszokott életkörülmények közepette az idegen nyelvi környezetet volt a legnehezebb megszokni. A szerzetes mosolyogva beszélt ennek buktatóiról, amikor a magyar jezsuitákat egy spanyol tanár oktatta angol könyvből a kínai nyelv rejtelmeire. De előfordult, hogy a latint fordították kínaira.

Jaschkó István 1936-ban kezdte meg missziós működését. Sanghajban teológiát és filozófiát tanult, itt szentelték pappá 1941-ben. A kisszemináriumban végzett prefektusi szolgálata mellett naponta hirdette a környező falvak népének az evangéliumi boldog életet, ahogyan ő nevezte az örömhírt.

De a test gyógyítására is meghívást kapott. Orvosi diplomáját hasznosítva két kórházat alapított. Ekkoriban Kínában a gyermekbénulás kialakulásáért felelős, rovar által terjesztett poliovírus és a ma már rutinműtétnek számító szürkehályog-beavatkozás okozta a legnagyobb problémát. „Vakon jöttek, majd látón mentek haza” – mondta a jezsuita szerzetes, aki a kórházak személyzetét maga képezte, a magyar katolikus misszióban szolgáló kalocsai iskolanővérekkel együtt.

A kórház fenntartásához nagyban hozzájárultak a kecskék, a tejük eladásából származó pénzt gyógyszerek, műszerek és egyéb felszerelés beszerzésére fordították. A kommunista hatalomátvétel után a kórházakat államosították, Jaschkó Istvánt letartóztatták, később munkatáborba küldték, ahol két évig kötelet font. 1954-ben kiutasították Kínából, majd egy év makaói tartózkodás után érkezett Tajvanra. A Dunántúl nagyságú szigeten 20 millióan élnek, ám a szárazföld kétharmadát magashegység borítja, így a tengerparti sík területeken nagy a népsűrűség. Jaschkó István SJ itt is megtalálta küldetését: felfigyelt arra, hogy az értelmi fogyatékossággal élők a társadalom páriái, sem az állam, sem jótékony szervezetek nem foglalkoznak velük. Elhatározta, hogy iskolát indít számukra. Cikket írt egy helyi lapba, mindjárt hatvanan jelentkeztek. Az első otthonokat adományokból hozta létre. A legnagyobb győzelemnek a szemléletformálást tartotta, melynek nyomán egyszer ötszáz szülő vonult a parlament elé, állami szerepvállalást, jogi szabályozást követelve a fogyatékosellátás terén. A demonstráció eredményeként az állami felelősségvállalás sem késlekedett.

A fogyatékkal élők oktatását-nevelését a magyar misszió legfontosabb munkájának tartja. „A tajvani Albert Schweitzernek” is nevezték, és az általa alapított Hua Kuang Institute mintájára jöttek létre a további intézetek – derül ki a filmből, melynek egyik jelenetében az intézmény terápiás munkájával is megismerkedhetünk. Ma már a helyi egyetem diákjai és külföldiek önkéntesként segítik a munkát.

Szolgálatát, hitvallását a „compassio” szóval fejezi ki, amely számára azt jelenti:

nagyra becsülni minden embert. A vele való együttérzés, elfogadás a megtartó erő.

Ez a szemlélet hatott a helyi buddhista szerzetesnőkre is. Jaschkó István SJ megemlíti, hogy egyikük, miután megismerkedett Kalkuttai Teréz anya írásaival, új, szociális irányt szabott működésüknek.

A jezsuita misszionárius hiteles követője lett annak, aki meghívta őt. A filmben nem említi a hosszú, több mint hatvanéves missziós küldetését kísérő szenvedéseket, sem a nélkülözést, sem a háborúval, majd az üldöztetéssel, munkatáborral, kitoloncolással járó nehézségeket. Őt kizárólag a magvetés érdekelte. Hivatását Isten szívéből jövő vágynak élte meg, amit csak az érthet, akinek szól.

Jaschkó István atya 98 éves korában, 2009-ben hunyt el Tajvanon. Munkálkodása eredményeként mára „családi intézetek” jöttek létre, ahol egy nevelő négy gondozott életvezetését támogatja. Ezek az otthonok Tajvan hegyein működnek.

A jezsuita szerzetes missziós életműve olyan, mint a hegyre épült város, a tartóra tett mécses példázata – magához vonz, tettekre indít, irányt mutat. Követésre ösztönöz.

Medveczky Rita írása teljes terjedelmében ITT olvasható.

Forrás és fotó: jezsuita.hu

Magyar Kurír