Kereszt és irgalom – Interjú Fazakas Gyöngyi Mária szervita nővérrel – 1. rész

– Hogyan jött létre a szervita rend?

– A kezdetek Firenzébe nyúlnak vissza. 1233-ban hét gazdag firenzei nemesnek közös istentapasztalata volt a dómban. Azt érezték, hogy a Szűzanyán keresztül Isten meghívja őket, hagyják ott a gazdag kereskedői életet, és vonuljanak el a világtól, hogy Isten dicséretében és a Szűzanya szolgálatában éljenek. Volt köztük házas és nőtlen is.

Nagyon szép, amikor énekeljük a himnuszt, hogy „Nincstelenül a nincstelen Krisztust követték”. Ez a hét ember megtalálta az igazi drágagyöngyöt, Krisztust, és ezért képesek voltak mindent elhagyni. Otthagyták világi foglalkozásukat, egyszerű ruhát öltöttek. Először Firenze külvárosában éltek, rendkívül egyszerűen: imádságban, istendicséretben. Abban az időben, amikor a városállamok között dúlt a harc, ők a testvériség és a béke jelei lettek. Nagyon sokan keresték fel őket, csatlakozni akartak hozzájuk, de ők úgy érezték, hogy zavarja lelki életüket a nyüzsgés. Akkor Firenze püspökétől megkapták a Senario-hegyet, hogy elvonulhassanak oda.

Ez egy csodálatos hely: a fenyvesek között egy pici ház volt, ahol oratóriumot alakítottak ki. Ez a szervita rend „bölcsője”, ahol ma gyönyörű templom és rendház áll. Van ott egy nagyon szép forrás is. Az elmúlt években többször is jártam a Senario-hegyen, de csak idén találkoztam ezzel a forrással, ahol nagyon szép istenélményem volt.

Az alapító testvérek kaptak egy jelet: télen kivirágzott a szőlő, és ők ezt úgy értelmezték, hogy induljanak el a világba, és alapítsanak rendházakat. Először csak Itália területén születtek új közösségek, utána azonban már Franciaországban, Németországban is. Ők heten soha nem tartották magukat alapítóknak, mert mindig a Szűzanyát tekintették annak, hiszen ő akarta, hogy a rend létrejöjjön.

A rend történetében a hét szent alapítón kívül nagyon fontos személy Benizzi Szent Fülöp. Azon a napon született, amikor a rend, és később ő lett az, aki megmentette a szerzetesközösséget a betiltástól. [1276-ban V. Ince pápa – az 1274-es lyoni zsinat újabb szerzetesrendeket tiltó rendelkezéséhez igazodva – megszűntnek nyilvánította a szervita rendet, de Benizzi Fülöpnek, aki akkor generális volt, sikerült elérnie XXI. János pápánál a határozat visszavonását – a szerk.]

– A szervita nővérek történetében kik a meghatározó személyek?

– Az első női alak a rend történetében, akit említenék, Falconieri Szent Julianna. A hét szent alapító egyikének, Szent Eleknek volt az unokahúga. Elek egy nagyböjti prédikációja, amelyben az örök életről beszélt, mély hatással volt Juliannára. Elhagyott mindent, és úgy szeretett volna élni, mint az alapítók. Ő maga nem hozott létre közösséget, de „családfője” a rendnek.

A 18. században és a napóleoni elnyomatás után sok női szervita kongregáció született. Ekkor, a 19. század második felében jött létre a miénk is. Kongregációnk alapítója, Veronica Donati ellentmondásos személy volt, aki lelkesen szerzetesrendet akart alapítani és fiatalokat nevelni. Ugyanakkor találkozott egy fiatalemberrel, akihez hozzáment. Később otthagyta a férjét, és újra közösséget toborzott maga köré. Az első közösség Firenze külvárosában telepedett le. Több helyről elküldték a nővéreket – megfordultak legalább tíz helyen –, mert az akkori politikai helyzetben nem engedték a közösségek működését. Ám ha az egyik helyen feloszlatták a rendet, akkor elmentek máshova. Végül Veronika lemondott a rend vezetéséről.

Akkor a rendi atyák találtak egy özvegyasszonyt, aki a szervita harmadrend tagja volt, Szent Annáról nevezett Cinganelli Juliannát, és rábízták a közösséget. Ő anyai szeretetet, családias hangulatot hozott a rendbe. Képes volt arra, hogy a krisztusi szeretetben, az Istennel való kapcsolatával átformálja a közösséget.

A nővérek tanítottak, de kezdetben nem volt képesítésük. Ám Julianna nagyon fontosnak tartotta, hogy megszerezzék. A tanítás, nevelés mellett szinte azonnal megjelent a szolgálatok között a katekézis tartása, valamint az idősek, betegek segítése. A közösség nevében mindig megmarad a kifejezés: a Fájdalmas Anya Szolgálói. A rend karakterében meghatározó a fájdalmas anya tisztelete. Ahogy a fájdalmas anya ott állt a kereszt tövében, mi is ott próbálunk állni az emberek keresztjeinek tövében, hogy közreműködjünk megváltásukban. Ám nemcsak az emberek mellé állunk, hanem elvisszük a feltámadás fényét is: minden szenvedésből, nehézségből van megújulás, feltámadás.

– Ön erdélyi származású. Van kötődése a Csíksomlyói Szűzanyához?

– Ezt a kapcsot én csak később vettem észre. Ahogy mondják, a szenteket sem mi választjuk, hanem ők választanak bennünket… Én azt érzem, hogy a Csíksomlyói Szűzanya választott engem, és mellettem állt hivatásomban. Az örökfogadalmamat is a csíksomlyói búcsú napján tettem 2000-ben.

– Hogyan lett szervita nővér?

– Egyszerű családból származom, szüleim munkásemberek voltak. Két nővérem van. Hatéves voltam, amikor édesapám kilépett a családból, és másikat alapított. Megviselt, mert nagyon kötődtem hozzá, úgy hívtak apám után: „kicsi Kálmánka”. Az isteni gondviselés már életem fogantatásánál megmutatkozott, mert később tudtam meg, hogy édesapám nem akarta a születésem. Olyan közel állnak hozzám Jeremiás szavai: „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek.” Édesapám nem akart, de a Jóisten igen. Édesanyám, amikor várt engem, azt álmodta, hogy jön felé a nagypapám – aki nagyon vallásos ember volt, Csíksomlyóra vezetett búcsúkat –, egy csomagot hoz, amiből egy kislány esik ki. Gyerekkoromban rendszeresen jártunk templomba. Elsőáldozó, bérmálkozó voltam, ám tizennyolc éves korom körül nekem is került egy barátom, és olyan útra tértem, amivel nem dicsekszem. Elhagytam a szentségeket, nem gyóntam, nem áldoztam. Hagyományos kereszténységben éltem, de hiányzott az élő kapcsolat Istennel.

Az iskolában, ahova jártam, két osztály volt: elektronikai vagy asztalos végzettséget lehetett szerezni. Én asztalos lettem. Közben kötelező volt érettségizni, aminek nem nagyon láttam értelmét, pedig ápolónő szerettem volna lenni. A szívemben ott élt a vágy, hogy a betegek mellett legyek, de ezt nem tehettem. Aztán egy évig bútorgyárban dolgoztam. Ott az egyik munkatársam meghívott a Csíksomlyói Ifjúsági Találkozóra. Az volt a mottója: „Újjá kell születnetek”. Akkor éreztem, hogy valami elindul bennem. Szentgyónást végeztem, az összes bűnömet rádobtam egy nagy tűzre. A találkozón hallottam beszélni egy afrikai Szeretet Misszionáriusai-nővért. Sugárzott, nagyon megérintett.

Ezután Magyarországra, Egerbe jöttem meglátogatni a rokonokat. Odaköltöztem az unokatestvéremhez. Valójában már tizenhat évesen Egerben maradtam volna a legszívesebben. Megfigyeltem, hogy néha az Úr használja a vágyaimat, ám teljesen másra, mint ami az én elképzelésem. Dolgozni kezdtem az egri Markhot Ferenc Kórházban mint ételkiosztó. Nagyon szerettem: a mosogatáson kívül az is a mi feladatunk volt, hogy felvigyük a betegeknek az ételt.

Néhány hónap múlva, 1991 májusában érkeztek a szervita nővérek az egri Fájdalmas Anya-plébániára, ahova jártam. Emlékszem, nagyon nyitottak voltak. Nekem ez akkor kicsit furcsa is volt. A chilei Damiana nővér mindenkit megpuszilgatott; olyan volt, mint egy jóságos édesanya.

Úgy kerültem közelebb hozzájuk, hogy egy téli estén a plébános, Balogh Gyula havat lapátolt; átmentem segíteni, elkezdtünk beszélgetni. Meghívott az ifi hittanra, ahová a nővérek is jártak. Egyik hittanostársam aztán elvitt a nővérek kápolnájába. Emlékszem, nagyon megérintett ott a légkör. Úgy éreztem, nem elég, amit csinálok: a szentmisére járás, az elmormolt imák. Járni kezdtem a nővérekhez imádkozni, bekapcsolódni az életükbe. Idővel kulcsot adtak nekem, akkor is mehettem, amikor ők nem voltak otthon. Edit nővér a kezembe adta a Szentírást, amit akkoriban nemigen olvastam. Kezdett kibontakozni előttem a szöveg. Amennyi időm volt, ott töltöttem a kápolnában. Éreztem, hogy az Úr alakítgat.

Húsvét másnapján szentmise után „divatbemutatót” tartottunk a plébánián. Mondták, hogy én is vonuljak végig a „kifutón”, mert akkor vettem egy kosztümöt. Emlékszem, rámutattam Damiana nővér ruhájára: „Nekem ez jobban tetszik!” Valóban azt éreztem, hogy Jézus vonz, és azt akarja, hogy teljesen az övé legyek. Először nagyon megijedtem, mert nem éreztem méltónak magam erre a hivatásra. De sokat segített a lelkivezetőm és a közösség, így 1992. december 8-án elindultam ezen az úton.

A szervita nővérek ott éltek az egri Fájdalmas Anya-plébánián. Bekapcsolódtak a karitász szolgálatába, időseket látogattak, valamint áldoztatni jártak a kórházba. Novícia voltam, amikor Seregély István érsektől megkaptam az áldoztatási engedélyt. Nagyon-nagyon sokat adott ez nekem. A plébánia mellett egy idős nénit is ránk bízott Isten, aki egyedül, elhagyatottan élt. Ápoltuk őt, amikor pedig olyan helyzetbe került, elhoztuk a plébániára, majd az újonnan épült rendházunkba is. Szép történet ez, mert a néni mindig azt mesélte, hogy „táncos lábú” nő volt, és nem törődött Istennel. Ám amikor gondoskodtunk róla, mindig áldotta Istent, és az a legszebb, hogy valóban közelebb került hozzá. Mindez megerősítette a közösségben is, hogy az idősgondozás lesz a feladatunk.

Később felajánlották a rendnek a megürült maklári plébániát. Mikor oda készültünk, egy világi rendi tagunk sírva jött, hogy meghalt a menye, a fia iszik, és két kislány maradt árván. Az egyik nővér egész éjszaka nem aludt, érezte, segítenünk kell rajtuk. Magunkhoz vettük a két kislányt. Egy év múlva csatlakozott egy harmadik lány is. Majd egy alkoholfüggőségben szenvedő nőt is befogadtunk a plébániára.

Új szakasz kezdődött a rend életében, amikor a Magyarországon 1920-ban alakult szervita kongregáció, a Szűz Mária Szolgálóleányai közössége kérte, hogy egyesüljünk. A fúzió 1999-ben jött létre. A nővérek idősek voltak, nem voltak fiatal belépők. Átélték a szétszóratást, amikor tanúságot tehettek a Krisztus iránti szeretetükről és a karizmájukról. Örülünk, hogy befogadhattuk őket. Az idős nővéreket kihoztuk az idősek otthonából, és az egyik szolgálatunk az lett, hogy elkísérjük őket betegségükben. Idén is két nővért kísértünk a mennyország kapujáig.

A budapesti, kelenvölgyi rendházunkat, amit „Názáreti Hajléknak” is nevezünk, a Krizsán lányoknak [Krizsán Erzsébet, rendi nevén Mária Doloresz szervita nővér és testvére – a szerk.] köszönhetjük, akik Istennek szerették volna szentelni az életüket, ám a szocializmus idején nem tudtak szerzetesi pályára lépni. Tíz évig lemondtak a gyümölcsről, hogy meg tudják venni ezt a házat. Sokat imádkoztak, engeszteltek, betegeket látogattak, és a környezetükben senki nem halt meg szentségek nélkül.

Azokban az ingatlanjainkban, ahol már nem élnek nővérek, átadjuk másoknak. Például a rákosszentmihályi házunkat odaadtuk annak a lánynak, akit először fogadtunk be. Ő már férjnél van, és három gyermek édesanyja. A házban terápiás fejlesztő- és játszóházat működtet, a Bíbolakuckót, ahol különböző képzéseket tartanak szülőknek, pedagógusoknak, illetve programokat gyerekeknek.

* * *

Az interjú második, befejező részét holnap este közöljük portálunkon.

Forrás: Szerzetesek.hu

Fotó: Szerzetesek.hu, Győri Egyházmegye

Magyar Kurír