Két kofferrel a világ másik felére – Horváth Árpád jezsuita Torontóban folytatja szolgálatát

Horváth Árpád SJ a torontói magyar Szent Erzsébet Plébánián Forrai Tamás SJ helyét veszi át, a Mária utcai templom igazgatóságát pedig Nagy Bálint SJ viszi tovább.

– Mi a legkedvesebb emlék, amit magaddal viszel?

– Sok szép emlék, rengeteg ember, találkozás, csillogó szemek, gombóc a torokban, a meghatottság pillanatai – ez mind bennem van. A papi élet sok ilyen lehetőséget tartogat, amikor megtapasztalhatjuk az emberek jóságát, háláját. Ha ki kell emelnem valamit, azokat a pillanatokat említeném, amikor sikerült úgy élni a hivatásomat, hogy a csend, az összeszedettség, a béke volt a kerete. Bármennyire mozgalmas legyen egy templom élete, még a liturgiában is helye van a csendnek. A zenében is ez strukturálja a művet. A plébánián bevezettem Krisztus Király ünnepe, a plébánia búcsúja előtt a negyvenórás szentségimádást.

Számomra az volt a legmeghatóbb pillanat, amikor átmentem hajnali háromkor, és ott volt nyolc-tíz ember az Oltáriszentség előtt.

A Jézus Szíve-templomban pedig Jézus Szíve ünnepe előtt rendeztünk hasonlót, a vigíliamisétől egészen a másnapi ünnepi miséig tartott. Ugyanígy szeretem a vasárnap esti tízes misét is, amit bevezettünk. Egy-egy vasárnap ezernél is több ember megfordul nálunk a négy esti szentmisén. Amikor vége a napnak, ők elmennek, én feljövök a rendházba, és nem bírok elaludni. Olyan szép a sok találkozás, a liturgia varázsa, a zene, a paptestvérek, akikkel együtt misézünk, gyóntatunk. Ez Isten országa, Isten dicsősége, amiért nagy hála van bennem.

– Sokan kérdezik, fogod-e folytatni sokszínű Facebook-bejegyzéseidet.

– Facebook-posztjaimnak két éle van. Sokan szeretik, és szívesen olvassák őket. De tudom, hogy vannak, akik megmosolyognak, hogy milyen extravertált ez a pap, és létezik-e olyan gondolata, amit nem oszt meg. Persze, rengeteg mindent nem posztolok ki, igyekeztem napi egy-kettőhöz tartani magam, de valamikor napokig semmit nem írtam.

Az egyház jelenléte az online világban küldetés is. Ha nem volnék egy templom igazgatója, amelyhez több ezer ember kapcsolódik, akkor lehet, hogy nem posztolnék.

A mostani hosszabb szabadságomról is írtam gondolatokat, egyrészt hogy az emberek lássák, megvagyok és visszajövök, másrészt a sok negatív hír között szerintem fontos, hogy a szép, a jó is jelen legyen. Volt olyan szempont is, hogy kicsit bemutassam a szomszéd országokat. Nemcsak Itáliában vagy Ausztriában, de Albániában, Koszovóban is lehet nyaralni, ezeken az egyszerű, de gyönyörű helyeken.

– Három éve kezdted el irodalmi doktori képzésedet az ELTE-n a horvát mágikus realizmus témájában. Mi lesz a tanulmányaiddal?

– Hogy összekössem az előző kérdéssel, valószínűleg most többet fogok írni, bár nem biztos, hogy a közösségi oldalakra. Negyedik évemet kezdem a PhD-képzésen, így már nem kell órákra járnom, helyette publikálni fogok, amihez vannak terveim is. Az ötödik évben pedig majd megírom a dolgozatomat. Most fél évet halasztani fogok, hogy Kanadában ne egyszerre zúduljon rám ennyi feladat. Ezenkívül a jezsuita lapokban és más keresztény médiumban is fogok publikálni. A Szív újságnál, melyet 17 évig szerkesztettem, már be van ütemezve három-négy cikkem. A Jezsuita Kiadónál 137 könyvet adtam ki mint szerkesztő, sorozatszerkesztő vagy igazgató, de egyet sem az én nevem alatt. Talán majd az ötvenedik születésnapomra, volt róla szó. De ez csak terv, inkább a munkatársaim részéről.

– Mekkorát sajdult a szíved, hogy a lapot 17 év után itt kell hagynod?

– Továbbra is szívügyemnek fogom tekinteni, de ki akarok lépni belőle. A lap 110 éves története során én voltam a leghosszabb ideig főszerkesztője. Látjuk, hogy a nyomtatott sajtó milyen nehéz helyzetben van, de A Szívet a rendtartomány fontosnak tartja. Az viszont biztos, hogy erősíteni kell a jelenlétét az online felületeken. A könyvkiadás ugyancsak a feladatunk, és legtöbb kötetünk – leginkább Mustó Péter atya könyvei – olyan köröket is elér, amelyek az egyházi élet peremén helyezkednek el. Ez kifejezetten jezsuita küldetés.

– Idén is ott töltöttél több hetet, korábban is voltál Kanadában. Mitől tartasz leginkább?

– Hát, tartok tőle, hogy megkapom-e a vízumot a határon, mert azt csak ott döntik el a hivatalos szervek. De Kanada bevándorlóország, sokan mennek oda, papok is. Mi régóta ott vagyunk a magyar Szent Erzsébet Plébánián, mely épp ottlétem idején, négy év múlva lesz százéves. De leginkább attól tartok, hogy én soha nem éltem egyedül. Családban nőttem fel, majd kollégista voltam, aztán a jezsuita közösség lett az otthonom. Torontóban is létezett rendi közösség, de pár hónapja elhunyt Marosfalvy László atya, Forrai Tamás utolsó ottani magyar rendtársa. Tamás atyával egyébként egy hónapig együtt leszünk, de aztán hazajön, így

életemben először fogok egyedül élni. De örülök, hogy kipróbálhatom, hogy úgy élhetek, mint a legtöbb paptársam.

Vannak előnyei is, és teljesen magányos sem leszek, hiszen ott vannak a torontói jezsuiták, a főegyházmegye, és András Attila provinciális atya is jelezte már, hogy meg fog látogatni. Meg hát nagyszerű emberek vesznek majd körül. A torontói a legnagyobb tengerentúli magyar közösség, így ott a helyünk. Különösen erős az ’56-os nemzedék, melynek rengeteg támogatást köszönhetünk. Ráadásul a Délvidékről vándoroltak ki a legtöbben, így van ennek olyan olvasata is, hogy a földijeimhez megyek.

– Mennyiben viszed tovább a Forrai Tamás által évek óta végzett munkát, és ahhoz képest tervezel újdonságot?

– Új dolgot nem tudok mondani, talán csak azt, hogy igyekezni fogok visszafogottabban, elmélyültebben és nagyobb alázattal élni. Nyilván máshogy kezd egy új szakaszt az életében egy 49 éves pap, mint amikor 33 évesen újmisés voltam. Jobban fogok figyelni, hogy legyen szabadnapom, énidőm, hogy ne égjek ki. Nagy kísértés van abban, hogy sokfelé hívnak, és mindenhova elmenjek.

Szent Ignác beszélt arról, hogy hol tudunk multiplikátorok lenni, vagyis nem nekünk kell mindent csinálni, hanem olyan civil munkatársakat találni, akik megértik a küldetésünk lényegét, és belemerítkeznek a lelkiségünkbe.

Új lesz, hogy meg kell tanulnom főzni, és szeretnék újra sportolni együtt másokkal, kimozdulni csoportokkal, közösségekkel.

– Hogyan zajlik egy templom átadás-átvétele? Mit kötöttél utódod, Nagy Bálint lelkére?

– Tulajdonképpen nem volt rá szükség, Bálint atyával néhány napja megtörtént az átadás-átvétel, de ő itt nőtt fel a szomszéd utcában. Talán jobban is ismeri a templomot, mint én. Itt keresztelték, gyerekként ide járt misére, itt volt ministráns, majd cserkész, és itt kapta a hivatását is. Nagyon érzi ezt a környéket, az embereket. Vasárnapokon misét is tartott, közösségi programokat szervezett. Tulajdonképpen mindenki ismeri, nincs min aggódni. Biztosan vannak új tervei is, de úgy látom, nem szeretne azonnal gyökeres változtatásokat. Sokan megkeresték már, de mindenkitől időt kért. A vasárnapi nyolc szentmisét és a rengeteg induló programot, csoportot le kell fedni, jezsuita felelősöket kell találni, ez nagy feladat, de nagyon bölcsen csinálja. Derekasan beleállt, én pedig már nem szeretnék ebbe beleszólni.

– Végezetül: egy ekkora váltás előtt, ennyi tapasztalattal a hátad mögött, mit üzennél a fiatalabb énednek?

– Ez nehéz kérdés, mert sok hibát elkövettem, sok mindent csinálhatnék másképp. Mégsem tudnék olyasmit mondani, amit újmisém óta nagyon megbántam volna. Annyira hálás vagyok, hogy 49 évesen valami egészen újba belekezdhetek, két kofferrel elindulhatok a világ másik felére. Ez nagy kegyelem és szabadság. Teljesen meg vagyok békélve a 26 éves jezsuita múltammal, a 17 éves papi tapasztalatommal meg a 49 évemmel, és nem biztos, hogy vissza szeretnék menni a múltba. Számos dolog van, amit csak ebben az életkorban tudhatok a magaménak. Van rengeteg tapasztalatom, egyfajta bölcsességem is. Mára eléggé élesen kialakult bennem, hogy mit tartok jónak, és ezt már meg merem fogalmazni úgy, hogy közben tisztelettel vagyok a másik iránt.

Forrás és fotó: jezsuita.hu

Magyar Kurír