Konszekráció vagy konzerváció? – Elżbieta Waskowa CSSE nővér a hivatásgondozásról

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Elżbieta Waskowa nővér vagyok, a Szent Erzsébet Nővérek Kongregációjából, vagy egyszerűen Erzsébet-nővér. Az Oroszországot és Kazahsztánt felölelő régióban vagyok felelős a hivatásgondozásért.

Nem is olyan régen elmentem a boltba fonalat venni; az eladó ismer minket, nővéreket, s rendszerint rövid beszélgetésbe elegyedik velünk. A mi beszélgetésünk így végződött:

Az Ön életmódja teljesen érthetetlen a modern világ számára.”

Elgondolkodva ballagtam hazafelé; fél órával később Janez atya felhívott, és megkért, hogy meséljek neki a hivatásgondozás során szerzett tapasztalatainkról. Ha annyira érthetetlen és népszerűtlen az életmódunk, akkor mi vonzza hozzánk a lányokat és a fiatal nőket? Öntsünk tiszta vizet a pohárba!

Valószínűleg mindenki azt várná, hogy az első pont a hivatásokért végzett ima lesz. Nem, ezt a pontot későbbre hagyjuk, és majd elmagyarázom, hogy miért.

Először is érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon szükségünk van-e új hivatásokra? Mi nővérek, akik egykor elhagytuk hazánkat és Oroszországba érkeztünk, szeretnénk-e, hogy legyenek utánunk jövő hivatások, vagy egyszer elválunk, meghalunk, és ezzel mindennek vége? Ezek fontos kérdések, amelyek nélkül nem lehetséges továbbgondolkodás.

Először is beszéljünk rólunk – e szolgálat alanyairól.

1. Ne légy konzerv

Mindenki ismeri a hasonló hangzású „konszekráció” és „konzerváció” szavakat? Így

fennáll az a veszély, hogy konzervekké válunk, saját levünkben főlünk meg.

Szemellenzőt öltve csendesen ücsörögünk, és közben végezzük munkánkat. Nos, ez nem kísértés? Az Isten az, aki hív, nem igaz? És most is egész jól végzem a rám bízott munkát. Nem azt mondom, hogy szuperhaladónak és a modernnek kell lennünk. Csak nyissuk ki a szemünket, és ne legyünk süketek és vakok a körülményekre. Nem rossz ötlet érdeklődni a világ történései iránt. Hiszen Krisztus él. Nem ragadt bele egyetlen konkrét évszázadba sem. Nézzék meg az alapítóikat – ők mind a világból valók voltak és a világért dolgoztak.

2. Ismerd fel az idők jeleit

Erről beszél nekünk Ferenc pápa. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy az itt működő szerzetesi közösségek mindegyike kontemplatív-apostoli, és ez azt jelenti, hogy nem elzárt szerzetesi életet választottunk, hanem jelen vagyunk azok között, akikhez Isten küld bennünket. Mindannyiunknak van okostelefonja és hozzáférése az internethez:

ha új hivatásokat szeretnénk, vajon honnan kellene tudniuk rólunk az embereknek?

Ne feledjék, hogy a mai ember számára könnyebb először figyelni és mentálisan felkészülni, nehogy illúziói legyenek. Nagyszerű lehetőségünk van arra, hogy pusztán a megjelenésünkkel prédikáljunk – miért ne tennénk meg?

E témának külön találkozót is szentelhetnénk. Természetesen a közösségi médiában való szolgálat valódi munka, amelyet vállalni kell. Önök közül sokan tudják, hogy számos közösségi hálón csatornákat működtetünk. Nincs profi médiaszakemberünk, és mindent – az ötlettől a szerkesztésig – főként két ember végez egy nővércsapat támogatásával. De ez óriási előrelépés a hivatásokkal végzett munka terén. Valóban nem könnyű, de tisztában vagyunk azzal, miért csináljuk.

Nagyon megértem, hogy amikor nincsenek fiatal nővérek a közösségben, igen nehéz nekiállni és elkezdeni. De még a közel 90 éves nővérünk, Adela Pekutowska is jártas a telefonhasználatban és a Telegram-bejegyzéseink olvasásában. Tehát a lényeg a szándék, a lehetőségeket pedig meg lehet találni.

3. Készen kell lenni arra, hogy Istennek más terve van

Amikor különféle találkozókat tartok lányoknak, mindig azt mondom:

nem az a célom, hogy „becipeljem” vagy „becsábítsam” őket egy kolostorba.

A legfontosabb dolog az, hogy megadjuk nekik azt az alapot, amelyre bármilyen hivatás épülhet. Ha valaki egy ilyen találkozóra betoppan, az biztosan nem véletlen, és az illetőnek minden esélye megvan rá, hogy felismerje hivatását: akár a mi közösségünkbe szóljon, akár másik közösségbe; esetleg egyáltalán nem akarja összekötni életét a szerzetességgel. Különböző esetekkel találkoztunk: előfordult például, hogy biztosak voltunk abban, hogy az illető lány belép hozzánk. Úgy tűnt, a vágyai és lehetőségei találkoztak. De egy ponton minden felborult, és a lány bejelentette, hogy férjhez megy. Most már csodálatos feleség és édesanya. Egy másik lány az úgynevezett „megkülönböztetés napjai” után egy másik kongregációba lépett be. S ez egyáltalán nem veszteség számunkra, hanem ellenkezőleg: nagy öröm. Keresett és talált. Azt az utat követte, amelyet az Úr javasolt neki, vagy talán az Úr kitalált számára egy B tervet.

Gyerekkori egyházközségem egyik plébánosa egyszer a következő mondattal kezdett bombázni: „Elżbieta, nézzél a tükörbe, hiszen a homlokodra van írva, hogy kolostorba kell lépned.” 15 éves voltam, és épp akkor érkeztek hozzánk nővérek – megjegyzem, Erzsébet-nővérek. De eszem ágában sem volt kolostorba lépni. Pár hónapnyi kitartó unszolás után udvariasan, de határozottan megkértem a plébánost, hogy ne beszéljen így. Nem tudom, hogyan végződhetett volna ez a történet, főként azért, mert eszembe sem jutott, hogy életemet a szerzetességgel kössem össze. Tíz évvel később, amikor az az illető atya nővérként látott, azt mondta: „Elżbieta, hát nem megmondtam!” Ezen elgondolkozva pontosan tudom, mit nem szabad tennem, nehogy elriasszam az érdeklődőt.

4. Légy lelki baráttá

A legnehezebb és egyben a legegyszerűbb kérdés a hivatás dolgában a döntés. Valójában semmi sem egyszerűbb, mint „igen”-t mondani Istennek. De

a mérleg másik serpenyőjében tüstént megjelenik az, amit el kell hagynod, amit megszoktál, az összes begyűjtött „poggyász”.

És ez nem egyszerű. A mai embernek nagyon nehéz komoly lépésre elszánnia magát. Legyen szó bármely hivatás választásáról. Ez csak választás kérdése. Tessék megnézni, hogyan változott a kolostorba, szemináriumba vagy házasságra lépők életkora. A mai ember fél felelősséget vállalni döntése következményeiért. És pontosan ebben a helyzetben, amikor valaki csupán félve fejezi ki vágyát, hogy életét Istennek szentelje, meg kell próbálni számára „lelki baráttá” válni. Nem felügyelőként, nem olyan valakiként, aki maga felé húzza a másikat, hanem barátként, aki meghallgatja a kétségeidet, bátorít, és a végén egyszerűen ott lesz az esetleges döntéshozatal pillanatában. Bizonyára mindannyian voltunk már abban a helyzetben, amikor első alkalommal láttunk egy embert a templomban, és máris siettünk énekeskönyvet és zsolozsmáskönyvet adni a kezébe; mindez persze jó szándékkal történik, de az illető valószínűleg meglepődik. Fontos, hogy ne siessük el a dolgot, és tanuljuk meg felismerni a helyzetet. Mindannyiunknak van tapasztalata arról, hogyan segítsen egy másik embernek döntése meghozatalában.

5. Ne irigyeld, hanem evezz vele egy csónakban

Nem titok, hogy az Egyház évtizedek óta hivatásválságot él át. Egyszer, amikor erről a témáról beszélgettem egy pappal, ezt hallottam tőle: „Nem lehet az Erzsébet-nővéreknek panaszra oka!” És ez így igaz, egyáltalán nem panaszkodunk! Nagyon fontos, hogy

ne nézzünk sanda szemmel, ha egy szomszédos kongregációban új hivatás születik.

Nem arra kell gondolnunk, hogy „milyen mézesmadzagot” használnak, hanem hogy „a mi méheink konkrétan milyen mézet gyűjtenek be”. Mindannyian egy csónakban evezünk Krisztus felé, és nagyszerű dolog az, ha őszintén tudunk örülni egymásnak.

Pár éve, amikor egy ifjúsági találkozón voltunk Szentpéterváron, a résztvevőkkel sétáltunk a városban, és találkoztunk Teréz anya nővéreivel, akik szintén sétáltak, de rózsafüzérrel a kezükben. Megálltunk, néhány szót váltottunk, és az egyik nővér ezt mondta: „Tudjuk, hogy vannak helyi hivatások. Őszintén örülünk, hogy az Úr megajándékozott benneteket velük. Ne feledjétek, hogy folyamatosan imádkozunk értetek.” Életemben először láttam ezt a nővért, és bár nagyon jó az arc- és névmemóriám, nem maradt meg bennem az arca, mert az út további részében ezekre a megható és életigenlő szavakra gondoltam. Ez nagyszerűen példázza a köztünk lévő együttműködést.

6. Higgy abban, amit megélünk, és amiről beszélünk

Amikor valakivel beszélgetésbe elegyedsz, meglátszik rajtad, ha nem hiszel saját szavaidban. Mindenkinek meg kell fontolnia, hogy mit és hogyan beszéljen, nekünk pedig, Istennek szentelt személyeknek, kétszeresen is, mert az emberek odafigyelnek arra, amit egy pap vagy egy nővér mond. Jó lenne, ha élő tanúságtevői lennénk az élő Krisztusnak. Különben hogyan találhatja meg egy kereső ember azt, amit a szíve keres? Könyvekből? Aligha.

Csak az élő példa ragadós, az tud lángra lobbantani, lelkesíteni.

Apropó, szándékosan nem készítettem prezentációt, mert a legjobb prezentáció – a most köztetek ülő nővéreim eleven példája.

7. Merj kockázatot vállalni

Az ember válasza Isten hívására valódi kockázatot jelent. És ez nem csak a döntést hozó személyt érinti, hanem a fogadó felet is.

Félsz egy másik embert befogadni otthonodba? Végül is jól elvagyok. Az életem rendezett, megértjük egymást.

Hivatások érkezésére készen állni azt jelenti, hogy készen állsz arra, hogy kilépj a komfortzónádból. Fontold meg, szükséged van-e erre?

Önök mindannyian végeznek valamilyen szolgálatot: legtöbben hétvégén elfoglaltak, a vasárnap pedig a hét legmozgalmasabb napja. Vannak, akik – hozzánk hasonlóan – megszokott munkát végeznek 5/2-es rendszerben, de ami változatlan, az az, hogy elfáradunk, néha annyira, hogy nincs kedvünk semmilyen aktív tevékenységhez. A legtöbb, amit tehetsz, hogy egy kicsit olvasol, lefekszel, s közben lehetőleg senki se zavarjon. Nem igaz? Ha pedig azt szeretnénk, hogy valaki az életformánkért lelkesedjen, és kövesse Krisztust a kongregációnkban, akkor készen kell állni arra, hogy valaki találkozóra, beszélgetésre időpontot kér tőlünk, az időnket kéri. Ahogy a hit cselekedetek nélkül halott, úgy a hivatások sem jönnek a semmiből. Eszközök vagyunk Isten kezében.

8. „Jöjj és lásd”

A kolostori élet apró mozzanatairól nem olvashatunk a közösségi hálón. Leggyakrabban az ott tevékenykedők vagy „fotelszakértők”, vagy olyanok, akik rövid ideig a nővérekkel együtt éltek, és úgy gondolják, hogy szinte mindent – sőt mindent is – tudnak erről a témáról. Fontos, hogy vendégszeretők legyünk, és a megfelelő pillanatban idézzük Jézusnak azt a mondatát, amelyet egyik nővérünk szívesen ismételget: „Jöjj és lásd”. Az ember legjobban a saját szemének hisz, és azzal méri fel, hogy mi a helyzet, és kipróbálja a valóságban is. Ezért ha valaki szeretne, felajánljuk, hogy jöjjön és lakjon velünk egy ideig. Leggyakrabban éppen ez a lépés hoz konkrét gyümölcsöket.

9. Imádkozz

El is érkeztünk ehhez a fontos ponthoz. Miért hagytam a végére? Azon egyszerű okból, mert ha az ember nem áll készen arra, amiről fentebb beszéltünk, akkor talán nem is érdemes imádkozni? Mi értelme van az imádkozásnak, ha nem állunk készen arra, hogy szemtől szembe találkozzunk egy másik emberrel, nem látjuk a kilátást, hanem leragadunk annál, hogy a meghívás kizárólag Isten dolga, és Ő valahogy mindent megtesz, valahogy hoz egy-két fiatal, tehetséges nőt, hogy a kongregáció továbbra is virágozhasson?

Két barát sétálni készült, és az időjárás-jelentés szerint éppen aznap eső várható. Egyikük így imádkozik: „Uram, ne essen az eső!” – és visz magával egy esernyőt. A másik erre így válaszol: „Mi szükséged van esernyőre, ha azért imádkoztál, hogy ne essen? Hiszed-e, hogy nem fog esni?

Mi, Erzsébet-nővérek sokat imádkozunk közösségeinkben új hivatásokért, és minden hónap első szerdáján szigorú böjtöt tartunk az új hivatásokért.

10. Istenbe vetett bizalom

A fentiek mindegyike olyan eset, amely segítségünkre lehet a hivatásokkal végzett munka közben. Nincs garancia arra, hogy egy idő után tömegek érkeznek hozzánk. Mindenféle módszert alkalmazhatunk, amiről fentebb beszéltünk, de nem lesz érezhető hatása. És ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a probléma bennünk van.

Olykor ez azt jelenti, hogy egyszerűen nem jött el a megfelelő idő – Isten ideje, mert Istennek megvan róla a saját véleménye.

Ezért fontos az Istenbe vetett bizalom; ne lankadjunk az imában, és tegyünk meg minden tőlünk telhetőt. Egyszóval, legyünk Isten munkatársai.

Egy idézettel zárom, amelyet Jakub Błaszczyszyn SVD atya osztott meg velünk tegnap a nővérek egyházmegyei találkozóján: „Életünk és kongregációnk reménysége Krisztus. Ha ez a remény éltet benneteket, akkor lesznek hivatásaitok!”

Novoszibirszk, 2025. február 1.

Fordította: Hidász Ferenc OFM

Forrás és fotó: Sib-Catholic.ru

Magyar Kurír