Lépj ki a mozdulatlanságból! – Tábor Hegyi Napok lelki délutánnal

Ezen a nyáron a koronavírus-járvány miatt nem a megszokott formájában szervezték meg a tábort: a szervezők mindennap megosztanak egy napindító elmélkedést, valamint felelevenítik Csernai Balázs atyának a 2009-es THN-n elhangzott tanításait.

A hét csúcspontjaként július 24-én, pénteken pedig a THN Kecskemétre költözött, egy estébe nyúló lelki délutánra, a Szentcsalád Plébániára.

Aki járt már a Nyolc Boldogság lelki napjain, megtapasztalhatta, hogy a hangulat közvetlen: derű, jókedv, szeretetátadás jellemzi. Ismerősök és ismeretlenek köszöntik egymást, ha ráköszönök egy szembejövőre, nem néz rám szigorú tekintettel, ki vagyok, mit akarok tőle. Százhúsz-százötvenen jöttek el, Budapestről, Nagykanizsáról, Homokkomáromból, többségükben fiatalok, köztük gyerekek is, a szüleikkel. A rég nem látott barátok, Krisztusban szeretett fivérek és nővérek örömmel üdvözlik egymást.

A lelki délutánnak helyet adó Szentcsalád Plébánia plébánosa, Hatházi Róbert tagja a Nyolc Boldogság Közösségnek. A tábor mottója Jézus többször hangoztatott felszólítása: „Keljetek fel!”. Róbert atya elmondta: a lelki délutánt követő imaest a naimi ifjú feltámasztásához kapcsolódik. A táborokon a közösségben hagyomány, hogy imaestre hívják a fiatalokat, hogy lépjenek ki a mozdulatlanságból.

A mai imaest elsősorban arról szól, hogyha Jézus szól – így akár a halott naimi ifjúhoz is –, akkor az nem egyszerű kérés, hogy kelj fel, ha van kedved, hanem határozott felszólítás.

Július 24-e estéje azt szeretné megerősíteni a fiatalokban, hogy amikor Jézus szól hozzánk, abban benne van az ő isteni hatalma is, nem csak a kedvessége, szeretete. Ezzel a hatalommal szólít mindnyájunkat, hogy keljünk fel, tegyünk már valamit, többet, mint eddig. Helyettünk nem fogja megtenni.

Az idei THN főszervezője Isten országáról elnevezett Margit nővér. Felidézte: a mottó még a karanténos időszak közepén született, amikor talán sokan érezték úgy, hogy belesüppedtek, beleragadtak valamibe. Ennek oka lehetett külső, a járvány miatti elszigetelődés, a folyamatos monitor előtt ülés, a közeli és távoli jövő tervezhetetlensége, de végigmehetett a belsőben is. Egyfajta fásultság, fáradtság, kilátástalanság könnyen erőt vehet rajtunk, függetlenül a koronavírus-járványtól, ez bénító lehet. Margit nővér emlékeztetett rá: Jézus a Szentírásban többször használja a kifejezést: „Kelj fel! Keljetek fel!”. Ezt mondja, amikor meggyógyítja a bénát, amikor feltámasztja Jairus lányát vagy a naimi ifjút.

Amikor az ember megérzi Isten közelségét és hatalmát, akkor lehet, hogy korábban teher alatt görnyedt, mégis, Isten szavára képessé válik arra, hogy felkeljen.

Fölkel Péter beteg anyósa, hogy az Úrnak szolgáljon, fölkel a vak Bartimeus, aki addig az útszélen koldult, hogy kövesse a Mestert, és Jézus meggyógyíthassa. Fölkel Lévi-Máté, akit korábban az emberek megvetettek. Jézus a Getszemáni-kertben is ezekkel a szavakkal fordul a tanítványokhoz, de korábban, a színeváltozáskor, a Tábor-hegyen is, amikor az apostolok megrémültek Isten közelségének és dicsőségének megtapasztalásától. Jézus szavában erő van, az ő szava újjáteremtő, és ezáltal az ember alkalmassá válik, hogy együttműködjön Istennel – mondta Margit nővér. Hozzátette: Jézus felemel minket, visszaállítja méltóságunkat. Meggyógyít, kivezet a sötétségből a világosságra, célt ad számunkra.

A lelki nap keretében délután Mohos Gábor esztergom-budapesti segédpüspök mutatott be koncelebrált szentmisét.

A szentbeszédet Hatházi Róbert mondta. Utalva az idei THN rendhagyó megrendezésére, megállapította: tábor sincs, hegy sincs – itt az Alföldön végképp nincs. „Táborsíki” délutánról beszélhetünk. Ám bármennyire fájdalmas is kimondani, nem számít a hely. Akik rutinos táborhegyi lakók, azok tudják: megérkezni Homokkomáromba, fölmenni a hegyre, meglátni a kolostorépületeket, már messziről a templomot, meghallani a kutyus ugatását, látni a nővérek mosolyát, akik örömmel fogadják őket, mindezeknek mély érzelmi töltete van.

Amikor megérkezünk, a „hazaérkeztem” hangulata tölt el bennünket – mondta a plébános. Hozzátette, az idei év egészen mást hozott; mégis, ma reggel arra gondolt, hogy jó lesz ez a mai nap, mert nem a hely számít, hanem az Isten, aki nemcsak a hegyen tud megjelenni, hanem a síkságon is, a pusztában is képes eljönni hozzánk.

Homíliájában Róbert atya Jézusnak a magvetőről szóló példabeszédéhez fűzte gondolatait. Bár Jézus jelzi, hogy a magvetőről szól a példabeszéd, mégsem szoktunk róla sűrűn gondolkozni.

A történet alapvetően a magok sorsát meséli el, de a legfontosabb szereplője a magvető.

Aki elindul, elhinti a magot, és van ennek a magvetőnek egy számunkra rendkívül fontos tulajdonsága: soha nem hagyja abba a magvetést, nincs olyan reggel, amikor azt mondaná, hogy ma nincs kedvem. Soha nem panaszkodik, mennyi mag hullott szét, miért is dolgozom, miért is vetem a magot, abbahagyom, nem teszem többé. Nem számolgatja a százalékokat, mennyi lett a jó termés, és mennyi száradt el az elvetett magokból. Fölkel mindennap és szór, tanít, hinti az igét. A magvető a legváratlanabb pillanatokban szólít meg bennünket, olyankor is, amikor nem számítottunk erre.

Az ember időnként félredobná a magokkal teli zsákját, és azt mondaná: elég!

Mennyi dolgot adunk fel az életünk folyamán! Hány és hány dolog van, amire azt mondjuk, nem csinálom tovább, nincs rá energiám. Hányszor futunk neki, fogadkozunk, hogy mától megváltoztatjuk az életünket, közel leszünk az Istenhez, imádkozunk, de hamar elkedvetlenedünk, feladjuk, és azt mondjuk, nincs is ennek értelme. Pedig itt van az Isten, velünk szemben, aki mindig fölkel, szól és vet. Nem fordul elő, hogy nincs kedve, vagy elege van. Folyamatosan várja, hogy mi történik bennünk. Eljut-e az az egy mag a megfelelő helyre, és termést hoz-e? Fontos minden egyes mag – szögezte le Hatházi Róbert. Az is, ami nem tud szárba szökkenni, az is, ami nem fog hatalmas gyümölcsöket teremni az életünkben, amiben úgy érezzük, hogy kudarcot vallottunk, ezek is fontosak az Istennek. Persze az a csodás pillanat, amikor sokszoros termést hoz a mag, de ott van az a rengeteg elszórt mag, amiért az Isten is küzd, gyakran még mi is, és lehet, hogy mégsem lesz belőlük semmi.

Nem mondhatom azonban azt, hogy ennek nincs értelme, fölösleges időtöltés volt. És ott van a másik gondolat is a példabeszédben, hogy a jó földbe hullott mag harmincszoros, hatvanszoros, százszoros termést hoz. Amikor az Isten igéje mégiscsak a megfelelő földbe hullik, akkor az az egy mag sokszorosát hozza vissza. Éppen ezért fontos, hogy minél többet befogadjunk az Isten igéjéből, hogy minél alkalmasabb legyen a szívem arra, hogy befogadjam, amit Ő mond, hogy az eljusson a lényem legmélyére, mert ott van számára a megfelelő talaj. Minden lelkinap, szentmise esély arra, hogy ennek a magnak megfelelő helye legyen a szívem közepében, ahol a legjobb helyen van, a legtöbb termést tudja hozni.

A szentmisét követően került sor a zenei dicsőítéssel és szentségimádással egybekötött imaestre, amelyen elhangzott két tanúságtétel is.

Marci huszonhárom éves, Válról érkezett, a feleségével együtt. Egy majorban dolgoznak, ő a munkavezető. Az utóbbi időben úgy érezte, mindenki gondolata az övé, a saját gondolatai viszont mindenfelé szétágaznak, és ettől ideges lesz, amibe belelovalja magát. Ez az érzés átvette az irányítást a lelkében, az önmaga körül forgás sötétségében élt, abban a tudatban, hogy semmi érdemlegeset nem csinál, csak a hatalmas, tátongó, sötét semmit érezte. Kereste a kiutat, de nem segített a fohász sem, beleragadt ebbe az állapotba.

Végül Jézus volt az, aki megszólította, a feleségén keresztül, aki megfogta a vállát, és azt mondta, figyelj, Marci, ülj le kicsit, itt vagyok, szeretlek, örülj a dolgoknak, vedd észre, hogy milyen szép környezetben lakunk, nem kell semmit csinálnod, nyugodj le. S akkor valami megmozdult Marci lelkében, és azóta igyekszik változtatni önmagán. Otthon a feleségével tartanak dicsőítéseket, és a közös imádkozások közben érzi, hogy nem neki kell mindenki problémáját megoldania. A közösség az, ami elhordozza őt, és ami által megérezheti Isten jelenlétét, aki révén újra felemelkedhet az életbe.

Ági huszonegy éves, Kiskunfélegyházáról érkezett, főiskolás. Élete egy szakaszában mélypontra került, depresszióközeli állapotba. Kudarcnak élt meg mindent, úgy érezte, nincs benne semmi érték, senki nem szereti őt, aki pedig szeretettel közelített hozzá, azt eltaszította magától. Imádkozott ugyan Istenhez, de ez inkább hadakozás volt, haragudott a Teremtőre, mert úgy érezte, ki tudná ragadni ebből a helyzetből, mégsem teszi, szeretni tudná, és értelmet adni az életének, de valamiért nem akarja. Ezt mély fájdalomként élte meg. Ezzel együtt mindennap járt szentmisére, szüksége volt erre, hogy a felszínen maradhasson. Az egyik alkalommal szentáldozás után minden tagját betöltötte a szeretet, egész testét átjárta. Soha nem érzett béke és boldogság áradt szét a lelkében. Ekkor rádöbbent: nem lehet szeretethiányos, mert az az Isten, aki az életét adta érte és mindenkiért, maga a Szeretet. Ha ez a Szeretet lakást vett a szívében, akkor neki semmi oka arra, hogy úgy érezze, nem szereti senki. Ezzel az élménnyel Isten felszólította, hogy keljen fel, lépjen ki az önsajnálatból. Induljon el végre Felé. Azóta ezt az utat járja, több-kevesebb sikerrel, de minden kudarcban megtapasztalja, hogy Isten szereti, és ez valóság. Isten nem akar tőle mást, csak azt, hogy hagyja magát végre szeretni, és akarjon az Ő szeretetének sodrásában élni.

Az oltár mögött középen felfüggesztve látható volt egy ikon, amely a naimi ifjú feltámasztását (Lk 7,11–17) ábrázolta. Kriszta nővér a két tanúságtételt elemezve kiemelte: vannak olyan helyzetek, amelyekből nem lehet egyedül felkelni.

Megélhetünk az életünkben egyfajta tehetetlenséget, mozdulatlanságot, amikor belesüppedünk, beleragadunk egy állapotba. Ez is egyfajta halál, nem tudunk mozdulni, lefagyunk a félelemtől, a tehetetlenség érzésétől.

Előfordul az is, hogy egyes döntéseket nagyon nehezen tudunk meghozni, előbb elmegyünk egy gyóntatóhoz, meg egy második lelkivezetőhöz, aztán a mentálhigiénés szakemberhez, majd egy pszichoterapeutához, de még megbeszéljük a keresztény barátainkkal is, hogy mit tegyünk. Látszólag sok minden történik, de nem haladunk előre. Beleragadhatunk egy másfajta szerepbe is, amikor a külső szemlélő számára sok mindent csinálunk, de a lelkesedés kiveszett belőlünk. A naimi ifjú történetében a fiatalember halott volt. Jézus nem is őrá figyel, hanem az édesanyjára, aki szenved, a barátaira, ismerőseire, látja a fájdalmukat. Erre lép oda a koporsóhoz, és azt mondja: „Ifjú, mondom neked, kelj fel!”. Vannak olyan helyzetek, amikor nekünk nem kell tenni semmit, csak hagynunk, hogy imádkozzon értünk a Szűzanya és az Egyház. Az Egyház szüntelenül imádkozik értünk, a Szűzanya pedig látja, hogy halottak vagyunk, és ez neki fáj. Jézus őt látja, és az Egyházat; Édesanyja és az Egyház imájára fog odalépni a koporsónkhoz: „Ifjú, mondom neked, kelj fel!”, és kimondja ránk az életet adó szót.

A lelki délutánon végig zenélt a THN zenekara. Alkalmi együttesről van szó, de ez a hangszeres tudásukon, éneklésükön nem látszott. Lelkesedésük egyenes arányban állt zenei játékuk művészi színvonalával. A jelenlévők végigénekelték, tapsolták, táncolták az estet, a végén körtáncban, egymásba kapaszkodva dicsőítették Istent. Jeremiás próféta sorai jutottak eszünkbe: „Akkor majd táncot lejt örömében a lány, az ifjak és az öregek egyaránt boldogok lesznek. Gyászukat akkor örömre fordítom, megvigasztalom őket, s örömet szerzek nekik fájdalmuk után” (31,13).

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír