Odafigyelés, segítség, szeretet – A csepeli Szent József-idősotthonban jártunk

A Magyar Katolikus Egyház az idei 1%-os kampányában az idősgondozás, betegápolás fontosságára is felhívja a figyelmet. A kampány üzenete – „Reményből jövő fakad!" – a csepeli otthonban végzett szolgálatban is megmutatkozik.

Az intézményben lakó általános főnöknő, Dávid M. Bernadette nővér derűs, mosolygós személyiség, nem valószínű, hogy bárki is rosszkedvű maradna, ha a környezetében tartózkodik. Kérdésünkre elmondta: hitét gyakorló katolikus család hetedik gyermekeként született a délvidéki Péterrévén. Amikor az édesanyja férjhez ment, az első és az utolsó gyermekét Isten szolgálatára ajánlotta. Az elsőszülött fiú végül nem lett pap, Bernadette-ben viszont már kilencévesen felébredt a vágy, hogy Jézus jegyese legyen. Szülőfalujában már akkor is működött az iskolanővérek rendje, és ő gyermekként látta, ahogyan a templomban szolgáltak, közel az Úr Jézushoz, a tabernákulumhoz. Ez nagyon megragadta a lelkét. Kora gyermekkorától táplálta magában a vágyat, hogy gondolatban állandóan együtt legyen Jézussal. 1982-ben kérte a felvételét a szerzetesközösségbe. 1987-ben kikerült Rómába, ott volt novícia. 1989-ben tett fogadalmat, majd 1994-ben visszatért Rómába, ahol huszonegy évet töltött a Szent István-zarándokház vezetőjeként.

Megalakulásuk idején az iskolanővérek a szegény gyermekek és a leányifjúság nevelésével foglalkoztak. Miért kezdtek el gondoskodni az idősekről? Bernadette nővér emlékeztetett az alapító, Fourier Szent Péter egyik szép mondására: „Minden lehetséges jót gyakorolni.” A rendszerváltozás után, a kilencvenes évek elején – amikor a szerzetesnővérek már ismét közösséget alkothattak –, megszületett a gondolat, hogy alapítsanak otthont az idős nővérek számára. Így jött létre Csepelen a Szent József-idősotthon. Kezdetben szerzetesnővérek éltek az intézményben, ma pedig már világi hölgyek is társulnak hozzájuk, akik bekapcsolódnak a napi rózsafüzér és a zsolozsma imádkozásába, a szentségimádásba.

A gondozottak száma jelenleg ötvennyolc. Közülük öten szerzetesnővérek, a többiek világiak. Közel harminc fős személyzet törődik velük: ápoló- és gondozónők, gyógytornász, mentálhigiénés szakember, pszichiáter, fodrász. Hetente jár hozzájuk orvos.

Bernadette nővér elmondta, az otthonba olyan idősek kerülhetnek be, akik napi négy órát meghaladó gondozásra szorulnak, akiknek segítségre van szükségük, mert nem tudnak önálló életet élni. Az ötvennyolc gondozottból ötvenen nyolcvannyolc év fölöttiek, de vannak az otthonban száz évnél idősebb ellátottak is. Előfordul, hogy valaki fiatalabb korban kerül az intézménybe, például tartósan magas vérnyomás, mozgásszervi vagy más betegség miatt. Az alap, hogy mindenki a szabad akaratából jöjjön ide, fogadja el az intézmény szabályait és napirendjét, legyen együttműködő a vezetőséggel, az orvossal és az otthon munkatársaival. Az nem feltétel, hogy a gondozott római katolikus hívő legyen, a házban élnek protestánsok is. Ahhoz, hogy valaki bekerülhessen az otthonba, nem kell befizetnie egy nagyobb összeget. 

Az otthonba azok kerülhetnek be, akiket a gyermekeik nem tudnak ellátni. A legtöbben ismeretség révén találnak rá a Szent József Otthonra, de az intézménynek van Faceebook-oldala is, Szent József Otthon – Csepel néven. A gondozottak között akadnak gyermektelen hölgyek is. A várakozási idő két-három év, jelenleg harmincöten vannak előjegyezve.

Arra a kérdésre, hogy miben különbözik a Szent József Otthon más, világi idősek otthonától, Bernadette nővér így válaszolt: minden hasonló intézményben a gondozott ember áll a középpontban, de a Szent József Otthonban ez még inkább így van, hiszen itt minden időssel a „bármit tesztek, nekem teszitek” jézusi tanítás szellemében foglalkoznak. Egy katolikus idősotthonban a szolgálat, az odafigyelés, a segítség és a szeretet határozza meg a mindennapokat. A gondozottak itt kicsit többet kapnak, mint máshol, már csak a hit által is. Az óhatatlanul felmerülő napi problémák így könnyebben jutnak nyugvópontra. A gondozónők többsége hívő, mindenki segíti a krisztusi szeretet kibontakozását a lakótársak napi kapcsolatában is. Talán a betegség, az elesettség feldolgozása is könnyebb egy hívő közösségben, mint egy, az önkormányzat által finanszírozott otthonban, mert itt az ellátottak kapaszkodót találnak az istenhitben.

A házfőnöknő, a kilencvenöt éves, tündéri természetű Franciska nővér különösen sokat segít idős társainak a kereszt hordozásában; a szenvedés értelméről beszél nekik. Bernadette nővér pedig vidámságot próbál vinni a betegszobába. Nagyon szereti Kalkuttai Szent Teréz anyát, és él benne a vágy, hogy amikor betegekkel találkozik, legalább arra a néhány percre tegye boldogabbá a napjukat, hadd feledkezzenek meg kicsit a fájdalomról, a szenvedésről, a sérültségről. Természetesen nagyon fontos az ellátottakért mondott gyakori imádság is.  

Franciska nővér, a házfőnöknő bottal jár, de még ma is minden reggel tornázik. A tekintetéből szeretet sugárzik és a mély hitből fakadó reménység. Korábban naponta meglátogatta az ágyban fekvő betegeket. Ma már nem mindennap, de azért gyakran felkeresi őket, elbeszélget velük és áldását adja rájuk. Próbálja megértetni velük: az első lépcső az, hogy elfogadjam, öreg vagyok. A második, hogy szeretettel, vagy – ami nehezebb, de nem lehetetlen – örömmel vegyem tudomásul a koromat. „Az utóbbi időben arról is beszélek nekik, hogy mindennap köszönjék meg Istennek az életüket, azt, hogy még tudnak járni, ellátni magukat vagy éppen látni a szemükkel. Mindig van mit megköszönnünk a Jóistennek. Ha látják, hogy én sem jajgatok – holott nekem is fáj a derekam, a karom, a lábam –, az talán követendő példa lehet a számukra.”

Franciska nővér felidézte, hogy annak idején a noviciátusban mindenkinek volt egy csillaga a karácsonyfán. Az övén ez a felirat állt: „Csendesen szenvedő, hallgatagon szerető Máriává legyek.” „Nekem ez a küldetésem. Nem feltűnően teszem a dolgom, csendesen vigasztalom a rászorulókat, de általában mindenütt hamar megszeretnek” – mondja. A házfőnöknő úgy látja: az otthonban élő idős ápoltaknak reményt nyújt a hit és a túlvilág gondolata. A Szentatya is azt mondta: hintóval nem lehet bejutni a mennyországba. Ez igaz. „A szenvedést nem kerülhetjük el, mindenkinek megvan a maga kis keresztdombja. Annak a tetejére fel kell másznunk, még ha négykézláb is. Magamban azért szoktam fohászkodni, engedje meg az Úr, hogy néha le-leüljek a Golgotán, hogy aztán az erőtartalékaimat összeszedve továbbinduljak, vállamon a kereszttel. Mindent meg tudok beszélni az Úr Jézussal, és igyekszem erre biztatni a betegeket is, hogy forduljanak hozzá, ha elfáradtak a szenvedésben. A lényeg, hogy menjünk tovább, egyszer majd csak felérünk a domb tetejére. Bízom ebben. Nem vagyok az a kacarászós típus, de azt sem engedem, hogy nagyon úrrá legyen rajtam a szenvedés. Igyekszem a középúton járni. Egy közösségben jó, ha van egy ilyen ember. Mindent a Jóisten ajándékaként fogok fel, hálás vagyok neki, hogy eljutottam idáig. Isten sok mindent ad mindennap, és esténként meg kell köszönnünk neki a jót és a nehézségeket is.”

Az otthon lakói közül ketten szívesen meséltek az életükről. Breznay Lajosné Erzsike nyolcvannyolc éves, tizennégy hónapja él itt. A férje tizenkilenc évvel ezelőtt meghalt. Csaknem két évtizeden keresztül a fia törökbálinti házában lakott, de idővel egyre nehezebben tudta ellátni magát, ezért jött a szeretetothonba. Itt minden ellátást megkap, és ami a legfontosabb, sok szeretetben van része. Negyven éven át dolgozott tanítónőként. A fia orvos, két unokája is van, akik gyakran látogatják. Az idős hölgynek nagyfokú csontritkulása van a gerincében és a derekában, ezért vigyáznia kell a mozgására. Az orvosok szerint, ha elesne, tolókocsiba kényszerülne az élete hátralevő részére.

Gáspár Ferencné Nusika a kilencvenegyedik évében jár. Azelőtt betanított elektroműszerészként dolgozott. Meghalt a férje és a fia is. Tizennyolc éven át egyedül élt. Gyomorvérzés miatt műteni kellett, hatalmas daganatot távolítottak el a gyomrából. A műtét után pedig hasfalsérvet kapott, ami most is megvan. Ezután került ide. Három unokája és hat dédunokája van. Mivel mindannyian dolgoznak, nem tudják ellátni őt, de évente négyszer-ötször eljönnek meglátogatni.

A két hölgy vallja: a legnagyobb örömöt az jelenti számukra, hogy a személyzet szeretettel foglalkozik velük, meghallgatják őket. Mindennap van valamilyen foglalkozás: énekpróba, kézműveskedés, gyógytorna, hetente négyszer szentmise. Az egyházi és az állami ünnepeket is megtartják. Nemrég megünnepelték a farsangot, még táncoltak is, tornagyakorlatokat végeztek zenére. Gáspár Ferencné rengeteget olvas, főleg történelmi és életrajzi könyveket.

Reményt és megnyugvást jelent számukra, hogy tudják: a nővérek akkor is ugyanolyan szeretettel fogják ápolni őket, ha esetleg ágynak esnek majd, és fekvőbetegek lesznek. Hiszen látják, hogy az ápolók hogyan gondoskodnak nap mint nap a rászorulókról: ápolják, etetik, tisztába teszik őket. Erzsike és Nusika sokat imádkoznak a családjukért és a Föld minden betegéért, mert a beteg embereknek szükségük van az imára, hogy a Jóisten könnyítsen a szenvedéseiken. 

Amikor azt kérdeztük tőlük, hogy öregségük és sokféle betegségük ellenére hogyan tudnak ilyen derűsek, kedélyesek lenni, Breznay Lajosné azt felelte: „A Jóisten segít nekünk. Nekem is hasogat a derekam, de miért jajgassak, azzal úgysem segítek, csak a másik embernek is elveszem a kedvét, és ő is rögtön fantáziálni kezd, hogy mi baja. Nusikával együtt gyakran öntünk reményt azokba, akik hajlamosak a csüggedésre. Ők is szívesebben látnak egy vidám, mint egy szomorú arcot.” 

Gáspár Ferencné úgy gondolja, a jókedvet, a vidámságot otthonról hozta magával. Hatan voltak testvérek, az édesapja gépészkovácsként dolgozott. A műhelyben az inasokkal mindig énekeltek munka közben. Nusika így emlékszik vissza azokra az időkre: „Köztük nőttem fel, és az ottani kedélyesség a lelkembe ivódott. Édesapám különösen vidám ember volt. A családunk minden tagja sokat olvasott, gyakran daloltunk is. Olyankor az édesapám mindig füttyel kísérte az énekünket.”

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

A riport nyomtatott változata az Új Ember 2020. március 22-i számában jelent meg.