Szegek a keresztfában – Teremtésvédelmi keresztutat jártak Ravazd és Pannonhalma között

A teremtett világ is szenvedésnek van kitéve – hangsúlyozta a főapát. „Azt, hogy az emberiség milyen sebeket okozott a Földnek, Isten teremtményének az elmúlt évszázadokban mind a mai napig, párhuzamba lehet állítani Krisztus szenvedéseivel – mondta. – Tudjuk, hogy a nagy világfolyamatok nem a mi kezünkben vannak, de tegyük meg azt a saját környezetünkben, ami rajtunk múlik” – hívta fel a figyelmet, majd hozzátette:

Ne adjuk fel azt a reményt, hogy ahogy Krisztus sebei begyógyultak, úgy a Földéi is.”

Ezekkel a gondolatokkal indultak útnak az egybegyűltek: családok, baráti, egyházmegyei és munkahelyi közösségek. A legfiatalabb résztvevő alig múlt ötéves, míg a legidősebb már a nyolcvanat is betöltötte.

Az első megállónál Jézus halálra ítélésével összefüggésben az elmélkedés azzal szembesítette a keresztutat járókat, hogy a teremtett világ elleni vétkeinkért Isten előtt felelősséggel tartozunk. „Az első emberpár azért űzetett ki az Éden kertjéből, mert engedve a kísértésnek evett a tiltott gyümölcsből.

Most úgy tűnik, mi is kiűzetünk a saját kertünkből, amit otthonunknak ismertünk, mert mi sem hallgattunk a jó szóra. Nem tehetünk úgy, mintha nem figyelmeztettek volna épp elégszer:

életmódunknak, vágyaink kielégítésének súlyos következményei lesznek.” Majd jött a megrendítő kérdés: „Krisztus a mi bűneink miatt került Pilátus elé. Oda merünk állni mellé?”

A második stáción arról emlékeztek meg a résztvevők, hogy ahogy Jézus a vállára vette a keresztet, úgy a jól működő természeti rendszerek is kénytelenek „vállukra venni” a terheket. 

Ilyen teher a környezetünk szennyezése is, amelyet szó szerint lépésről lépésre tapasztalhattak meg a résztvevők. A séta során ugyanis az út melletti szemetet is összegyűjtötték, és fájdalmasan gyorsan teltek a zsákok.

Így érkeztek meg a harmadik megállóhoz: Jézus elesik a kereszttel. Mint elhangzott,

a Földet ajándékként és olyan örökségként bízta ránk Isten, amelyért mindannyian felelősek vagyunk.

Ezt azonban már nem tartjuk tiszteletben, hanem magántulajdonnak tekintjük a természetet és önkényesen rendelkezünk vele. „Jézus elesett a kereszt súlya alatt, de felkelt, újrakezdett. Rá kell néznünk, minden gyengeségünk ellenére, hogy újra tudjunk indulni vele. Erőfeszítésekre van szükség ahhoz, hogy mérsékeljük a környezetet pusztító károsító magatartást.”

Majd a keresztút azon része következett, amikor a megalázott, megkínzott és keresztje terhe alatt görnyedő Jézus találkozott édesanyjával. A végtelen fájdalom jelent meg ott – az anyáé, aki tehetetlenül nézi végig, mit tesznek fiával, és a fiúé, aki látja, édesanyja épp úgy szenved, mint ő. Ahogy arra az elmélkedésben rámutattak, hogy talán épp ilyen aggodalom tölt el bennünket is, ha a teremtett világ szenvedésére, pusztulására gondolunk: Mi lesz gyermekeinkkel és idősödő szüleinkkel? Tudunk messzebbre tekinteni aggodalmainknál, félelmeinknél, és el tudjuk hinni, hogy van tovább? – hangzott el a kérdés. Majd a reményteljes válasz: „Hiszünk benne, hogy a világ is meggyógyulhat, s hogy ezért a végsőkig kell küzdeni. Az eredeti meghívás továbbra is él:

ha hiszünk benne, Isten országa továbbra is miközöttünk van, a teremtésben Isten munkatársai lehetünk.”

A remény üzenetét erősítette az ötödik stáció is, amikor Cirenei Simon segített Jézusnak vinni a keresztet, Veronika pedig megtörölte kendőjével Jézus arcát. Ahogy Veronika kendőt nyújtott Jézusnak, ami enyhítette szenvedését, az apró tetteink is tudnak vigaszt nyújtani a Földnek.

A hatodik stációnál arra is felhívták a figyelmet, hogy fontos felismerni felelősségünket az éghajlatváltozás előidézésében és a problémák megoldásában a cselekedet szintjén. „Keresztény emberként arra is elhívást kapunk, hogy a teljes lelkünket átható, átjáró bűnbánatot tartsunk. Így nyerhetjük el Isten vigasztaló kegyelmét, mely erőt adhat a változtatáshoz is.”

A hetedik stáció Jézus keresztre feszítése és halála, valamint a Föld „keresztre feszítése” közötti párhuzamra világított rá. Minden kivágott évszázados fa az esőerdőkben, minden kihalófélben lévő állat- és növényfaj, minden egyes műanyagszemét, amely az óceánba kerül egy-egy újabb szeg a keresztfába. „Amikor az egyik ember fegyvert ránt a másik ellen, az is egy-egy súlyos, keresztfába mélyedő szeg. És amikor két lélek között dúl háború, amikor harag, gyűlölet, megvetés férkőzik az emberek közé, azok a kalapácsütések is ugyanúgy fájnak Krisztusnak. Vajon mi is azok közé tartozunk, akik kalapáccsal a kezükben állnak, és ütést mérnek a szegekre?”

Ezekkel a gondolatokkal érkeztek meg a résztvevők az utolsó stációhoz, Krisztus feltámadásához. A pannonhalmi Szent Márton-bazilika évszázados falai között ökológiai megtérésre hívták a résztvevőket. Arra, hogy védelmezői legyenek Isten művének, ami nem valami szabadon választható feladat, hanem az erényes élet lényegi része. „A szeretet civilizációja nem száll le készen a mennyből, azt nekünk kell megvalósítanunk egy felsőbb erő, a kegyelem segítségével.” 

A bazilikában Hortobágyi T. Cirill főapát elmondta, hogy a teremtésvédelmi keresztutat Ferenc pápa inspirálására és a Laudato si’ kezdetű enciklikájának gondolataiból merítve szervezi meg a főapátság immár negyedik éve.

A keresztút végül almaáldással zárult. Ahogy a főapát mondta, amikor Isten áldását kérjük az almára, azt a lelkületet tápláljuk szívünkbe, hogy vágyódunk vissza a paradicsomkertbe, ahol harmóniában él az ember a teremtett világgal és társaival is. „A kezünkben van, hogy megteremtjük-e azt a kertet saját közösségeink – családunk, egyházközségünk, munkahelyi és települési közösségünk – számára ott, ahol élünk.”

A bővebb beszámoló ITT olvasható.

Forrás és fotó: Pannonhalmi Főapátság és Facebook-oldala

Magyar Kurír