Tanúskodva az igazságról, az igazságért – Beszélgetés az újmisés Kis Efrém ferences szerzetessel

– Az életrajzában azt olvashatjuk, hogy Hatvanban született és „ifjúkora óta szoros kötelékek fűzték a gyöngyösi és a szentkúti ferences testvérekhez. (…) Tanulmányai során ismerte meg Kiss Szaléz és Kriszten Rafael ferences vértanúk életét: példájuk megerősítette szerzetesi, papi hivatásában”. Mi ragadta meg leginkább a ferences vértanúk példájából?

– Mindketten a földijeim. Gyermek- és ifjúkoromban rendszeresen átjártunk Gyöngyösre, s a hatvani utcákon járva, vagy templomba menet megtapasztalhattam, a városnak nemcsak az a sajátossága, hogy Budapesttől hatvan kilométere fekszik, hanem az is, hogy áthatja egy egészen különleges ferences jelenlét. Ez az imádságaimban, az istenkapcsolatomban olyan plusz adott, hogy már gyerekkoromtól élt bennem az egyre világosabb bizonyosság: lehet, hogy papnak hív az Úristen.

Tizedik osztályos gimnazista voltam, amikor kezembe került a Kálmán Peregrin OFM által összeállított életrajzuk. S még egy impulzus velük kapcsolatban: állami középiskolába jártam, magyar- és történelemfakultációra, ahol két tanárom, mesterem életére is nagy hatást tettek a ferences vértanúk. Az egyik tanárom vallásos volt – talán keresőnek mondanám –, a másik nem, de abba a kiváltságos helyzetbe kerültem, hogy a fakultációkon kortárs magyar szerzetesrendek vértanúival foglalkoztunk.

Visszatérve Kiss Szalézra és Kriszten Rafaelre, nem is az életrajzuk valamely részlete vagy a személyiségük valamelyik vonása ragadott meg… Nem tudom pontosan megmondani, mi az, ami megfogott bennük, de az biztos, hogy a közvetítésükkel egy nagyon erős bizonyosság, hívás, megerősítés érkezett, amit nehéz szavakba önteni, mert nem is adódtak erre szavak. 

A papi hivatásra rezonáltam először, azt ismertem fel magamban, és azután szépen lassan beúszott a képbe a ferences rend, a testvéri jelenlét. 

Erősen kötődöm Mátraverebély-Szentkúthoz is, Nagyboldogasszony ünnepén minden évben elzarándokoltunk a kegyhelyre a családdal, az egyházközséggel. Máig lenyűgöz a hely sajátos szentsége. A papszenteléssel kapcsolatban, ez év során vetettem fel Berhidai Piusz tartományfőnök atyának mint lehetséges helyszínét, és ő azonnal igent mondott rá.

– A szentelési meghívón János evangéliumából vett idézet olvasható: „Értük szentelem magam, hogy ők is megszentelődjenek az igazságban” (Jn 17,19). Miért fontos Önnek ez az igeszakasz?

– Ez egy nagyon erős mondat, kifejezetten Jézus személyéhez, identitásához kötődik, hiszen a kereszthalála előtti utolsó nagy imádság tartalmazza. Az Úr imádkozik a tanítványaiért, az apostolokért, minden emberért, aki mer bízni és hinni a személyében. 

Ez a jézusi mondat így folytatódik bennem: az igazság pedig az, hogy Isten úgy szerette a világot, hogy önmagát adta érte egyszülött Fiában. Éppen ennek az igazságnak a keresésében, ennek az igazságnak való odaszentelésben látom az életem értelmét, a Jóisten által támogatott és az ő hívására válaszul elfogadott küldetésemet.

Egyébként többféle módon van jelen bennem az igazság keresése. 

– Kifejtené ezt bővebben? 

– Nem tomista vagy skolasztikus értelemben gondolok itt az igazságra, hanem egészen Szent Ferenc-i – eszmetörténetileg Szent Ágostonhoz köthető – valóságában, ami azt jelenti, hogy a teljes akaratommal annak az igazságnak szentelem az életemet, hogy Isten mértéket nem ismerő módon, azaz végtelenül szeret, s ő maga a Szeretet.

Ezért a szeretet, az igazság nem absztrakt fogalom, hanem élő személy! Ezzel az élő személlyel életközösségre lépni, ez az igazság valósul meg az áldozópapságban is.

A jézusi mondat egyébként még a ferences életutam elején talált meg, és azóta elevenen él bennem. Ez a szentírási idézet ösztökélt arra is, hogy három évvel ezelőtt örökfogadalmat tegyek a rendben. Egy sajátos küldetésemnek tekintem ezt a szerzetesi és papi hivatásomon belül.

Napjainkban nehéz az objektív igazságot képviselni, az Egyházban is: számtalan teológusi vélemény lehet, és olykor merünk is engedni az elbizonytalanodásnak. Számomra azonban ez a jézusi mondat azt üzeni, hogy létezik objektív igazság. Ráadásul élő személy, aki egészen hasonló hozzám, mégis végtelenül több. A vele való együttlét, az ő folyamatos megismerése a teljességet adja számomra, és úgy tapasztalom, ennek a felismert igazságnak a másokkal való megosztása az Úr személyesen hozzám intézett kérése a papságomban.

– Igazságkeresésének útján teológiai stúdiumokat végzett. A hittudomány melyik ágában mélyedt el? 

– Szakdolgozatomat filozófiai antropológiából írtam, egy kortárs gondolkodó, René Girard mimetikus elméletét alkalmaztam az Eucharisztia teológiájára. Határterülete ez a filozófiai antropológiának, a szentségtannak és a fundamentális teológiának.

Megvallom, nagy hatást tett rám a filozófiával való találkozás, erősebben megfogott, mint a biblikum vagy a dogmatika. A girard-i mimetikus elmélet egy olvasószemináriumon talált meg. A Látám a sátánt, mint villámlást lehullani az égből című tanulmánykötetet vettük végig. Az első hónapokban nagy ellenállást váltott ki belőlem a találkozás ezekkel a szövegekkel. Nem értettem, mi szükség van arra, hogy úgy foglalkozzunk krisztológiával, megváltástannal, hogy egy magát filozófusnak sem mondó kulturteoretikus, irodalomtörténész gondolataiban mélyedünk el, aki olykor-olykor át is lépi a tudományágak közötti szigorú határokat. De erőt vettem magamon, elfogadtam szellemi tehetetlenségemet, és máshogyan közelítettem Girard-hoz. Elsőre az lepett meg, hogy bár nem az általam már jól ismert teológiai nyelvezettel, mégis ugyanarról beszél, mint a teológia, s így a szövegei hasznos eszközzé válhatnak az igazság közvetítésére. Arra, hogy azokkal az emberekkel is szót értsünk, akiket az egyházias nyelvezet eltántorít, megzavar, megrémít.

– Röviden vázolná a girard-i elmélet főbb megállapításait, s azok összefüggéseit a teológiával?

– René Girard a fejlődéslélektan eredményeire alapoz, amennyiben arra fókuszál, hogy az ember utánzó (mimetikus) lény, és e tevékenysége nélkül nem tud önmagává válni. Másrészt rámutat arra, hogy a mimézis a történelemben úgy mutatkozik meg, hogy sajnos nem szolgálja az egyén és a közösség fejlődését. Hiszen rivalizáláshoz, társadalmi konfliktusokhoz vezet, amelyet csak a bűnbak feloldozása szüntethet meg. Az elmélet szerint a vágyainkat mindig egy közvetítőtől vesszük át, de ha ezt újszövetségi alapon tesszük, s ha ez a másik személy Jézus Krisztus vagy az ő szentjei, akkor az átvett vagy hozzánk megérkezett vágy révén személyi egységet tudunk létrehozni.

A társadalmi konfliktusokról szólva – irodalomtudományi elemzések és a szentíráselemzés nyomán – felmutatja, hogy a társadalom egysége a mimetikus utánzás révén kialakult konfliktusok erőszakos megoldásából születik meg. De valójában az így megszületett béke nem béke! Az emberi közösségben a mindenki mindenki ellen állapotában a bűnbak feláldozása lesz alkalmas arra, hogy a kialakult konfliktus megszűnjön. Bűnbak pedig bárkiből lehet, a koldustól a királyig bezárólag.

A tudós az elméletét a Szentírásra is alkalmazza, Krisztus keresztáldozatára vonatkoztatva felismeri, hogy az Úr az első ártatlan bűnbak, aki tudatosan teszi áldozattá magát, 

hogy az emberiséget becsapó, a konfliktusokat látszólag megoldó metódust leleplezze, és azt az utat állítsa a helyébe, ami az evangélium, a nyolc boldogság útja. 

René Girard keresztény gondolkodóként, szigorúan antropológiai módszertannal elemzi a kereszténység és az Egyház válaszát az erőszakra. Irodalomtudományi és filozófiai munkássága demisztifikálja a mitológiákat. A kinyilatkoztatás által leplezi le a bűnbakmechanizmust. Elméletével az emberi lét alapkérdéseire keres és ad választ.

– Igazságkereső papként látja magát, s lelkipásztori élete emellett egy speciális területen is kibontakozik, ez pedig a gyermekvédelem.

– Az elmúlt időszakban kifejezetten gyermekvédelemmel foglalkoztam, de az emberi méltóság védelmének tágabb horizontján. Amikor a rendben az emberi méltóság védelme, s azon belül a gyermekvédelem felé fordultam, majd elmélyültem benne, akkor találkoztam a girard-i gondolatokkal is.

Az emberi méltóság stratégiája és a filozófiai antropológiai érintettség találkozik bennem, s ez is segít, hogy ne csak szükségszerű szolgálatként, hanem személyes ügynek tekintsem ezt a területet,

hogy minél inkább beleálljak a feladatba, tájékozódjak az intézményi, jogi kérdésekről. Idén részt vettem ez irányú interdiszciplináris képzésen is, miközben a prevenció-intervenció területén dolgozom a ferences iskoláinkban. A tervek szerint a jövőben a szociális intézményeinkben, a plébániákon és a szerzetesközösségeinkben is e kultúra és szemléletmód meghonosítását szorgalmazom. Feladatom az emberi méltóság védelmének kultúraként való megismertetése, s e célból a szervezett keretek megteremtése. A provinciális atya emellett tartományfőnökségi munkák végzésében is számít rám, illetve papként a Margit körúti plébánián folytatom a szolgálatomat.

(Az Új Ember következő számában olvashatják az újmisés Gács Botond Paszkál ferences szerzetessel készült interjúnkat.) 

Fotó: Moldoványi Barnabás; Ferences Média; Lambert Attila

Körössy László/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. június 23-i számában jelent meg.