Szent tér és templomépítészet – Fehérváry Jákó OSB tartott előadást Pasaréten

A bencés szerzetes előadását rögtön a templom szó magyarázatával kezdte, amely a húsvét (a húsevés tilalmának feloldása) és a vasárnap (amely napon a vásárok voltak) sorába illeszkedik, hiszen nem az egyházi-teológiai hagyományból ered. Ennek a szónak a gyökerei a felvilágosodás időszakába nyúlnak vissza, amikor a görög-római kultúra és a latin nyelv hatása megerősödött. A nagy európai nyelvekben az egyházi közösséget és az épületet gyakran egyazon szóval nevezik meg. 

Ettől eltérően – magyarázta az előadó – a magyar templom szó leválasztja az épületet a közösségről, és inkább a használat világába helyezi. Ez a szóhasználat részben a pogány politeista vallási gyakorlatokból ered, valamint erősen kapcsolódik a jeruzsálemi templom képzetéhez. Ha kellő távolságtartással viszonyulunk ezekhez az épületmintákhoz, láthatjuk, hogy

a korai kereszténység szótára nem csupán egy szakrális térre utal, hanem sokkal inkább a gyülekezetre: a gyülekezet neve fejezi ki a teret, amely befogadja őket.

Ez a megközelítés fontos teológiai és térbeli megértést ad a templom fogalmáról, és alapvető ahhoz, hogy a templom terét valóban érteni tudjuk.

Fehérváry Jákó kiemelte, hogy a modern templomépítészetre jelentős hatással volt a liturgikus mozgalom, amely a 19. században indult el, elsősorban bencés monostorokban. Ez a mozgalom a 20. század elején terjedt el az egész egyházban, és jelentős szerepet játszott a II. Vatikáni Zsinat liturgiáról szóló tanításában és az azt követő liturgikus reformban. A liturgikus mozgalom sok szempontból visszanyúlt az utolsó vacsorához, illetve a kereszténység korai fejlődési szakaszaihoz, hogy példát merítsen a keresztény ókor templomépítészeti hagyományaiból, amelyeket aztán a modern téralakításokban is alkalmazott.

Első példaként említette a Dura-Európoszban található háztemplom maradványait, mint az ókori keresztény közösségek történetének fontos fejezetét. Dura-Európosz kozmopolita kereskedőváros volt a mai Szíria területén, az Eufrátesz folyó mentén. A város feltárása során az egyik lakóházban találtak egy keresztény gyülekezeti helyet, amelyet a szakirodalomban háztemplomként emlegetnek. Ez a háztemplom az első keresztény közösségek jellegzetességeire világít rá: tagjai egy lakóházban gyűltek össze, ahol a közösségi rítusokat gyakorolták.

Az előadó rámutatott, hogy az első keresztények, bár továbbra is részt vettek a zsidó vallási szokásokban – például feljártak a jeruzsálemi templomba imádkozni, és elmentek a zsinagógákba – a saját, csak rájuk jellemző rítusukat, legfőképpen a kenyértörést, házaknál gyakorolták. Giuliano Zanchi olasz teológus

ezt a korai keresztény istentiszteleti gyakorlatot „konyhaillatú” spiritualitásként emlegeti,

ahol a megterített asztal, a kenyér és az egybegyűlt család áll a középpontban. A feltámadott Jézus jelenléte ebben az otthoni, közvetlen közegben nyilvánul meg: ott válik felismerhetővé, ahol a tanítását magyarázzák, és ahol a kenyeret megtörik. Sokáig a házak maradtak a keresztény közösségek központjai, hiszen a korai kereszténység kezdetben még nem gondolkodott önálló templomépületek létrehozásában.

Az első keresztény közösség a saját helyét a város szövetében találta meg, egy olyan különleges épülettípusban, amelyet a közösség liturgikus használata tett egyedivé. Külső megjelenésében egy lakóházra hasonlított, de belül a liturgikus célokat szolgálta, miközben az emeleten akár lakófunkciót is betölthetett, ha a feltételezések helyesek – tette hozzá Fehérváry Jákó. Ez a domesztikus eredet meghatározta a korai keresztények szokásait és vallási életét. Hátterében az állt, hogy az első évszázadokban a keresztény közösségek gyakran elnyomott helyzetben voltak. Bár az elnyomás mértéke és a keresztények helyzete időben és térben változott, általában féllegalitásban vagy illegalitásban léteztek, ami miatt ritkán volt lehetőségük saját kultikus helyek építésére.

A harmadik század második felében már léteztek kisebb keresztény bazilikák, amire bizonyíték, hogy a nagy keresztényüldözések során ilyen épületeket is leromboltak. A bazilika mint tipikusan keresztény épülettípus különösen fontos lett az egyre növekvő keresztény közösségek számára, akik ekkorra már kiléptek az illegalitásból, és hivatalos státuszt nyertek. A bazilikák megjelenése azért érdekes, mert a keresztények nem pogány templomokat alakítottak át, hanem egy semleges épülettípust választottak a saját liturgiájuk számára.

A pogány templomok struktúrája nem felelt meg a keresztény liturgikus igényeknek, ahol a közösség központi szerepet kapott,

és Isten jelenlétét a feltámadt Krisztusban tapasztalták meg.

A bazilika tágas, fényes közösségi tér volt, amely általában apszissal rendelkezett. A keresztények természetes módon használták ezeket a tereket, és mivel azok tágasak és semlegesek voltak, alkalmasak lettek a keresztény liturgia befogadására. A bazilika terei egyszerre voltak orientáltak és centrálisak. A nagy ablakok és a mellékhajók szellős oszlopsorai nyitottságot és tágasságot sugalltak, míg az apszis biztosította a tér irányultságát, ezáltal ideális helyszínt biztosítva a keresztény közösségek számára.

A keletelés, vagyis a kelet felé fordulás már az ókorban is figyelmet kapott. Alexandriai Kelemen és Origenész is említette, hogy a keresztény imádság természetes iránya kelet felé mutatott, ahol a felkelő nap a sírjából feltámadó Krisztust szimbolizálta. Egy német evangélikus liturgiatörténész szerint a régészeti feltárások és a fennmaradt bazilikák orientációja alapján a keletelés legősibb módja alapján nem az apszis, hanem a kapu nézett kelet felé – például a római Szent Péter-bazilika esetében a keleti irány a kapu felé található. Ennek logikája, hogy

a kaput nyitották meg az érkező Krisztus számára, ahogy azt a virágvasárnapi zsoltár is kifejezi:

„Emeljétek fel fejeteket, ajtók, táruljatok fel, ősi kapuk, bevonul a dicsőség királya.” Ezzel a gesztussal a közösség az érkező Jézus fogadását szimbolizálta. Bár a keletelés többféle módja létezik, mindenképpen fontos szerepet játszott a keresztény imádságban, annak ellenére, hogy a barokk korban a templomok orientációja kevésbé volt hangsúlyos.

Az ókori bazilikákban nemcsak az oltár és az Ige felolvasásának helye, hanem a tér sajátos elemei is fontosak voltak, mint például a tágas oszlopcsarnokok vagy a padlómozaikok. Az aquileiai bazilika padlómozaikja például a tenger gyümölcseit ábrázolja, és egy olyan világot idéz, amelyben a hétköznapi élet nem válik el teljesen a templomtértől, hanem egyfajta szakrális referenciát nyújt az ott élők számára. A padlómozaikok történeteket meséltek el, mint például Jónás történetét, és az emberek számára olyan ismerős elemeket ábrázoltak, mint halak, madarak, virágok, így kapcsolva össze a szakrális és a hétköznapi világot.

Előadása végén Jákó atya rátért a 20. századi liturgikus megújulás és templomtér-alakítások kísérleti modelljeire, amelyek nagy hatással voltak arra, hogyan gondolkodtak a mozgalom alakítói a templomtér jelentéséről. Kiemelte a pasaréti ferences templomot, amelyről elmondta, hogy Magyarország egyik első olyan temploma volt, amely számot vetett a modernitással és a modern építészeti irányzatokkal. Az építési történet különösen érdekes, hiszen Magyarországon a modern templomépítészetre inkább a nagy építészeti irányzatok hatása volt jellemző, mintsem a liturgikus mozgalomé.

A pasaréti Páduai Szent Antal-templom további különlegessége, hogy nem önálló épületként tekintettek rá, hanem a város szerkezetébe szervesen illeszkedő elemként. Fehérváry Jákó különösen zseniálisnak tartja a templom környezetét, amelyben a buszmegálló és a környező épületek harmonikusan illeszkednek a tájba a kolostorépülettel együtt. Ez egyedi vállalkozásnak számított abban az időszakban, amikor még az 1930-as években is volt példa neobarokk templom és iskola építésére.

A Szó Szimfóniája sorozat következő alkalmán, november 4-én Berhidai Piusz OFM tartományfőnök Szent Ferenc stigmatizációjáról tart előadást a Pasaréti Közösségi Házban.

Forrás: Ferences Média

Fotó: Gieszer Richárd; Fortepan/Jurányi Attila

Magyar Kurír