Világító mécsesek az Egyház lámpatartóján – A reményről vallottak a Pécsi Egyházmegye szerzetesei

A Pécsi Egyházmegye területén jelenleg nyolc szerzetesrendi közösség működik: Assisi Szent Ferenc Betegápoló Nővérei (FBN), a Betegápoló Irgalmasrend (OH), a Sarutlan Kármelita Nővérek (OCD), a Nyolc Boldogság Közösség (CB), a Szent Szív Társaság (Sacré Coeur, RSCJ), a Jézus Társasága (SJ), a Magyar Pálos Rend (OSPPE) és a Ferences Rendtartomány (OFM).

A főpásztor a remény szentévéhez kapcsolódva három kérdést intézett a közösségekhez. A rendi elöljárók által adott válaszokból kiderül, hogy a Szentlélek milyen sokféle módon vezeti az életüket. 

A szerzetesi közösségek képviseletében a kérdésekre Borbáth Éva Krisztina FBN, Horvát Kornél Damian OH, Szent Családról nevezett Angéla OCD, Valter Krisztina Margit CB, Berecz Rita RSCJ, Pietrzak Mariola RSCJ, Szilágyi Erzsébet RSCJ, Szulyovszky Hajnalka RSCJ, Forrai Tamás SJ és Puskás Antal OSPPE válaszoltak.

*

– Milyen szolgálat által vannak jelen a mindennapokban az emberek között a Pécsi Egyházmegyében és Pécsen?

Assisi Szent Ferenc Betegápoló Nővérei: Közösségünk tagjai ferences lelkiség szerint élő szerzetesnővérek. Több helyen vagyunk elköteleződve, apostoli szolgálatot teljesítve a Pécsi Egyházmegyében. Szolgálati területeink közül az egyik az egyházmegye Betegek Gyógyítója Kórházlelkészsége keretében működő telefonos lélekerősítő szolgálat. Itt olyan emberek beszélhetnek egy nővérünkkel, akik betegséggel küzdenek, vagy más nagy krízisben vannak, és szeretnék valakivel megosztani a problémájukat, velük történteket, vagy csak meghallgatást kérnek.

A másik helyszín, ahol jelen vagyunk Kozármislenyben: a Dorothea Otthon – idősek bentlakásos otthona. A házunk mellett található otthonban olyan idős emberek életébe visszük a reményt, akik életük utolsó szakaszát élik. Akár több betegséggel együtt élve, akár a sok veszteség lelki fájdalmával érkeznek, próbáljuk tudatosítani bennük, hogy a Jóisten velük van a sok nehézség között is, és bármit elveszíthetnek, de az Úrral való kapcsolat állandó és örök. Az idősek otthonában hetente többször tartunk imaórát, havonta van szentmise, amikor a szentgyónás elvégzésére is van lehetőség. Abban hiszünk és reménykedünk, hogy ebben az otthonban az idősek lehetőséget kapnak hitéletük folyamatos megéléséhez, a hithez való visszatéréshez, és általunk, valamint a többi lakó által a hitre is rátalálhatnak mindazok, akik eddig még nem kerültek kapcsolatba Istennel. Reménykedem abban, hogy a Dorothea Otthonban élő emberek számára a lelki beszélgetések, az imádság és az Eucharisztia vétele által megtapasztalhatják, hogy úgy szereti őket a Jóisten, amilyenek. A nővérek imaórák vezetésével a kozármislenyi egyházközség filiáiban is jelen vannak.

– A hétköznapokban mit jelent az Ön számára a remény? Mi a személyes reménye? Mi ad reményt napjaink reménytelenségében?

Magyar Pálos Rend: Számomra a remény azt jelenti, hogy Istennek nem akadály az események kuszasága közepette vezetni az Egyházat, a rendünket, közösségeinket. Nem jelentenek neki akadályt saját gyengeségeim és alkalmatlanságom sem, és így teljes bizalommal indulok neki minden új napnak. Reménnyel szolgálni azt jelenti, hogy nem látok mindent előre, de nem is baj, mert nem én vagyok a középpontban, hanem Krisztus és az ő tervei. Én csak munkatársa vagyok. A reménytelenség érzése addig él, amíg saját erőimre, emberi eszközeimre és lehetőségeimre korlátozódom. Nagyon fontosnak tartom ezt a hozzáállást különösen ma, egy olyan korszakban, amikor fogynak a hívek a templomokból, és nem érkeznek jelentkezők a szerzetesrendekbe sem. Egyéni életünkben is akkor lépek a gyógyulás és megújulás útjára, amikor elértem a nullpontot valamilyen értelemben, de ugyanúgy van az Egyház egészére nézve is: el kell jutnunk egy bizonyos haláltapasztalatra, hogy mint Egyház újra valóságosan és igazi hittel forduljunk oda Istenhez. Ekkor kezd valami valóságos épülni körülöttünk – ez a jövő reménybeli Egyháza.

– Milyen úton haladva válhat ma egy szerzetes a remény világosságot adó zarándokává?

Szent Szív Társaság: (...) ahol korlátainkat, törékenységünket elfogadva, ugyanakkor bátran és nyitottan tudunk közösségben zarándokolni Istennel és mindazokkal, akik az úton társaink. Óscar Romero érsek gondolatai találóan fejezik ki mindezt: „Nem tudunk mindent megtenni, és e fölismerés valahol felszabadító erejű. Alkalmassá tesz arra, hogy tegyünk valamit, és azt nagyon jól csináljuk. Lehet, hogy tettünk tökéletlen lesz, de ez a kezdet, egy lépés előre az úton, lehetőség arra, hogy Isten kegyelme belépjen, és a többit elvégezze.”

Az összes válasz IDE kattintva olvasható.

Forrás és fotó: Pécsi Egyházmegye

Kiemelt kép (archív): Merényi Zita

Magyar Kurír